Nagyjából a semmiből érkezett a Disney+ kínálatába Brian Duffield filmje, amely a sci-fivel dúsított horror műfajában, azon belül is a „home invasion” szubzsánerében fogant, és egyből a pararajongók kedvence lett.
Talán csak pár héttel korábban lehetett hallani a Nincs, aki megmentsenről (és kizárólag azoknak, akik követik a filmes híreket), nevezetesen, hogy egy jól sikerült és érdekesnek tűnő, egyáltalán nem tucatfilmről van szó. A Hulu gyártásában készült mű aztán a premierjét követően azonnal a mozgóképes diskurzusok egyik fő beszédtémájává vált szerte a világon. S hogy miért? Nos, ennek sok oka lehet, de mielőtt ezekre rátérnénk, nézzük meg, ki is az a Brian Duffield!
Az 1985-ben született filmes eddig főként forgatókönyvíróként volt ismert: társírója volt például A beavatott-sorozat második részének, A lázadónak (2015), a Kristen Stewart-féle szörnyes sci-finek, az Ároknak (2020), illetve a szintén 2020-as Szerelem és szörnyek című tündéri posztapokaliptikus kalandnak, de ő vetette papírra a 2017-es A bébiszitter szkriptjét is. Sőt, már a rendezéssel is megpróbálkozott egy a korábbiaktól teljesen eltérő zsánerben: a Kirobbanó szerelem (2020) ugyanis egy hamisítatlan romantikus vígjáték volt.
Csak most szimpla emberi betörők helyett földönkívüli lényekkel. Ez az alapötlet, ez a mix pedig kapásból felkelti a néző kíváncsiságát. Hiszen bizonyára sokan riadnak fel az éjszaka közepén valamilyen furcsa zajra, és persze rögtön a legrosszabbra gondolnak: hogy idegen jár a legszentebb helyen: a legfőbb biztonságot nyújtó otthonban. Már az is borzasztó félelmetes, ha egy ismeretlen ember sérti meg a legprivátabb szféránkat, na de mi van akkor, ha nem is egy földi teremtmény kutakodik a konyhánkban? Brrr…. Nos, ebből a premisszából kezdett el dolgozni Duffield, és jutott el végül egy olyan helyre, amire biztosan nem számítunk.
Van egy főszereplőnk is, a huszonéves Brynn (Kaitlyn Dever), aki magányosan éldegél egy amerikai kisváros egyik erdőszéli, félreeső, nagy házában. Hogy miért van egyedül, még nem tudjuk, ahogy azt sem, hogy miért próbál mindenféle kommunikációt és kontaktust kerülni a helyiekkel, ha épp kénytelen bemerészkedni a városba valamiért.
Vannak az egysnittes filmek, amelyeknél egy bizonyos idő után észrevesszük, hogy nem láttunk még benne vágást, így ezután már direkt erre koncentrálunk. Nos, itt ugyanez a helyzet, csak a szövegekkel: miután észrevettük, hogy Brynn nem szólal meg (és nem azért, mert néma, hanem mert nem akar, nincs kihez stb.), utána már arra figyelünk, hogy vajon elhagyja-e a száját bármilyen szó. (SPOILER, elhagyja, de inkább csak magának pusmog.)
Ez volt a film egyik alapkoncepciója. Brian Duffield nem akarta, hogy a párbeszédek elvonják a figyelmet a lényegről, ráadásul ebben a történetben nagyjából bármiféle szövegelés csak felesleges szócséplésnek hatna. Hiszen idegen lények támadnak, azokkal meg úgysem tudunk beszélgetni…
Szóval meglepően gyorsan belecsapunk a lecsóba, amikor Brynn egyik éjjel fura zajokra lesz figyelmes a házában, illetve úgy tűnik, áramszünet is van. Amikor pedig épp lemenne a lépcsőn, észreveszi, hogy valaki vagy valami odalent ólálkodik a nappalijában, és furcsa hangokat ad ki. Nem kell sok, hogy vele együtt mi is rájöjjünk, nem egy emberi lény hatolt be az ingatlanjába, innentől pedig elkezdődik egy borzasztóan izgalmas és félelmetes bujkálós etap, amely során Brynn próbál elrejtőzni az idegen lény elől. A helyzet pedig akkor sem lesz könnyebb, miután kijut a házból…
A befejezés pedig kifejezetten megosztó: lesz, aki utálni fogja, mások istenítik majd, de mindenképpen emlékezetes és meglepő.
Duffield mindenesetre nem sokat teketóriázik azzal sem, hogy megmutassa nekünk a lényeket, noha éjszaka játszódik a film nagy része, szóval a sötétséggel sokáig leplezhette volna őket, hogy még jobban féljünk az ismeretlentől. Vélhetően úgy gondolta, így is eléggé idegenek ezek a behatolók, ezért nincs értelme rejtegetni őket, ráadásul a dizájnjuk kialakításában semmiféle eredetiséget nem keresett. Az ufók szinte pontosan olyanok, amilyeneknek jelenleg gondoljuk őket, már-már sablonosnak mondható a külcsínjük, akárcsak a repülő csészealjaiké. Ennek ellenére simán eléri a rendező, hogy rettegjünk tőlük.
A finálé azért elgondolkodtató. Vegyük a fáradságot, és egy „mi ez a hülyeség?”-féle legyintés helyett gondolkozzunk el rajta egy kicsit! Lehet, több értelmezhetőséget is találunk, ezáltal pedig jobban belefúrja magát az emlékezetünkbe, mintha egy szimpla akciófilmes lezárást kaptunk volna az emberiség kiirtásával, vagy épp az idegen lények legyőzésével.
A Nincs, aki megmentsen 2023 Barbárja vagy Prédája: a semmiből jött, emlékezetes streaminghorror, amit egy jobb világban a széles vásznon kellett volna átélnünk. Bár egy home invasion-filmnél talán az sem rossz, ha épp otthon rettegünk rajta…
