Mit tennél, ha gazdag lennél, és jó pénzért fiatalabb lehetnél 5-10-15 vagy még több évvel, csak éppen egy másik ember pont ennyivel lesz öregebb, cserébe persze egy kisebb vagyonnal gazdagabb is. Gondolatébresztés, morális viták és csavar csavar hátán.
A Paradise Németországból érkezett egyenesen a Netflixre, és ez látszik is rajta, legalábbis abból a szempontból, hogy alaptémáját nem éppen úgy dolgozza fel, ahogy egy hollywoodi nagyszabású produkció tenné. Az európai mentalitás tisztán érezhető. Pedig túlmutat egy átlagos német film keretein, ez pedig inkább a kiállítására értendő.
Vegyük például a Lopott idő című 2011-es Andrew Niccol-féle sci-fit, amelynek sztorija szerint egy jövőbeli társadalomban az embereket genetikailag úgy módosítják, hogy 25 éves korukban megálljon az öregedésük, ezt követően pedig minden egyes polgár számára további egy év áll a rendelkezésére. Innentől fogva az idő szó szerint pénz, és a gazdagok halhatatlanokká válnak, míg a gettókban élő szegényeket kizsákmányolják, így ők arra kényszerülnek, hogy dolgozzanak, kölcsönkérjenek, kolduljanak vagy lopjanak ahhoz, hogy életben maradjanak.
Most pedig lássuk a Paradise alapjait: Max (Kostja Ullmann) adománymenedzserként dolgozik egy Aeon nevű cégnél, amelynek fő profilja egy "kronotranszferre" keresztelt eljárás, amellyel az embereket meg lehet fiatalítani azzal, hogy éveket adnak hozzá az életéhez, ugyanakkor ez visszafelé is működik, vagyis képesek elvenni éveket az életünkből, ezzel rendesen meggyorsítva az öregedésünket.
Persze arra is figyelnek, hogy támogassák a közügyeket is, így például a társadalom leghasznosabb tagjait (pl. Nobel-díjas tudósokat) ingyen megfiatalítanak. Az adománymenedzser pedig egyfajta házaló ügynök, aki ráveszi a pénz szűkében lévő klienseket, hogy minél több évet adjanak el az életükből.
Hasonló a kezdeti felállás tehát, mindkét film az időkereskedésről szól, mindkét film azt feltételezi, hogy a közeljövőben az idő lesz a legnagyobb értékünk.
Max és orvos felesége, Elena (Marlene Tanczik) ugyanis vígan megélnek az Aeonnak köszönhetően, még a luxuskecójukra is megkaptak egy olyan hitelt, amiről egy átlagember csak álmodhatna. A párocska szép reményei azonban egy csapásra semmivé foszlanak, amikor leég a lakásuk, a biztosító gondatlanság miatt nem fizet, nekik viszont ki kell perkálniuk a banknak a fennmaradó, nem kevés összeget. Erre azonban képtelenek, így, mivel Elenát megfelelő donornak találják egy kuncsaft számára, neki kell az akarata ellenére kényszeradományt adnia: 38 évvel rövidítik meg az életét! Max persze minden követ megmozgat, hogy ezt elkerülje, s amikor rájön, hogy az Aeon vezetője, a kronotranszfer megalkotója, Sophie Theissen (Iris Berben) kapta meg a felesége éveit, úgy dönt, elrabolja a megfiatalított főnökét, és megpróbálja illegális úton visszanyerni belőle Elena leszívott éveit…
Ennél a pontnál vétek lenne továbbmenni a mesélésben, annyi az esemény, pedig még csak kb. 20 perc telt el a sztoriból. Ez pedig mindenképpen a Paradise egyik nagy erénye:
Azok a dolgok, amelyeket egy hasonszőrű hollywoodi produkció a fináléra tartogatna, itt a film felénél megtörténnek, így az izgalmat és a feszültséget végig képes fenntartani a film. Bár az is igaz, hogy ez leginkább a forgatókönyvírók (Simon Amberger, Boris Kunz és Peter Kocyla) érdeme, a rendezés (Boris Kunztól) ugyanis kissé suta, stílustalan és az arányokat sem mindig találja, ettől pedig a Paradise az egyébként német filmekhez képest láthatóan magasabb költségvetés és a vizuális effektekkel telített képsorok ellenére kap némi, kissé fanyar tévéfilmes ízt.
A jövőkép azonban szintén remek, épp annyira engedték csak el az írók és a production designerek a fantáziájukat, amennyire kell, épp annyit változtattak, fejlesztettek, amennyitől még abszolút reálisnak és közelinek érezhetjük ezt a világot a következő generációk számára (esetleg még a mi életünk egy későbbi pontján). Ebben egyébként szintén egyeznek a Lopott idővel.
Simán lehet, hogy ez a döntés a költségvetésből vagy a lehetőségek hiányából eredeztethető, mindenesetre jóval átélhetőbbé tette a történetet, mert nem fanyalgunk közben, hogy milyen furán néz ki Marlene Tanczik a maszk alatt.
A szkript mindemellett arra is szakít időt, hogy olyan mellékalakok háttérsztorijával, motivációjával is foglalkozzon, akik a legtöbb filmben mindvégig az árnyékban szoktak maradni, és csak egyfunkciójúak, gondolunk itt Sophie testőrgárdájának két tagjára, Kayára (Lorna Ishema) és Viktorra (Numan Acar).
Mindent összevetve tehát nem véletlen, hogy a Paradise jó ideig a Netflix nézettségi toplistájának élén tanyázott, hiszen egy kifejezetten érdekes alapszituációval ajándékoz meg minket, amiről sokat lehet majd beszélgetni egy pofa sör vagy egy pohár bor mellett a film megnézése után, ugyanakkor végig feszültségben tart, és bár drukkolunk a főszereplőknek, egy percig sem érezzük biztonságban őket. Két tartalmas, gondolatébresztő órához mindez épp elég.
