A filmrajongók gyorsabban kezdték szedni a levegőt, amikor pár éve kiderült, hogy Martin Scorsese, a Nagymenők és a Casino rendezője újra nagyszabású gengszterfilmet forgat, amiben Robert De Niro, Al Pacino, Joe Pesci és Harvey Keitel is szerepel majd. Hirtelen nehéz volt eldönteni, ebből mi is a legnagyobb szenzáció. Az,
- hogy a filmtörténet egyik legendás alkotópárosa, De Niro és Scorsese, 20 év után újra közös filmet csinál?
- Hogy Al Pacino, hosszú-hosszú pályája során először dolgozik együtt a rendezővel?
- Hogy A Keresztapa 2, a Szemtől szemben és a méltán elfeledett A törvény gyilkosa után ismét egy filmben láthatjuk De Nirót és Pacinót, és ezúttal talán ez többet jelent majd egy kultikus kávézásnál?
- Vagy az, hogy mindehhez asszisztál még az utánozhatatlanul erőszakos Joe Pesci és a karizmatikus Harvey Keitel is, akik utoljára a Casinóban, illetve a Krisztus utolsó megkísértésében dolgoztak Scorsesével?
A lényeg, hogy a várakozások azonnal az egekbe szöktek, és innentől mindenki sejthette, hogy a The Irishman vagy hatalmas katarzis, vagy gigantikus csalódás lesz, középút nincs. A film Charles Brandt "Hallom, szobafestő vagy" - A maffia bérgyilkosa című bestsellerén alapul, és megtörtént eseményeket dolgoz fel. Közben persze szépen belesimul Scorsese eddigi bűnügyi filmes lajstromába: a középpontban egy hírhedt, Frank Sheeran nevű bérgyilkos áll (Robert De Niro), aki öregkorából emlékszik vissza a maffiának végzett régebbi melóira, mindenek előtt arra, mi köze volt a nagyhatalmú szakszervezeti vezető, Jimmy Hoffa 1975-ös eltűnéséhez (Al Pacino), aki amúgy közeli barátja volt.
Vagy ahogy Scorsese összefoglalta tömören a sztorit: a film "két testvérről szól, akiknek bízniuk kell egymásban, majd történik egy árulás". Ha ismerősen cseng ez a storyline, az nem a véletlen műve. Scorsese maga sem csinált titkot belőle, hogy ő tulajdonképpen 45 éve ugyanazt a filmet forgatja, csak különböző címek alatt. És ha belegondolunk, a barátok/fivérek közti árulás motívuma az Aljas utcáktól kezdve, a Dühöngő bikán és a Krisztus utolsó megkísértésén át, a Nagymenőkig vagy A tégláig mániákusan vissza-visszatér az életműben.
A The Irishmanben azonban nem a sztori a legérdekesebb, inkább az, hogy Scorsese ezúttal emel a téteken. Már nem csak az a kérdés, sikerül-e izgalmasan újravariálnia a szokásos bűnügyi toposzokat, illetve, hogy a szebb napokat látott színészlegendák újra csúcsformába tudnak-e lendülni, de az is, hogy vajon nem csúszik-e el az egész film a lába elé dobott technikai banánhéjon.
Iparági szempontból nézve ugyanis nem De Niro és Pacino a The Irishman főszereplője, hanem a rohamosan fejlődő technológia. A cselekmény több idősíkon játszódik majd, Scorsese pedig ragaszkodott hozzá, hogy a főszereplőket mindegyikben ugyanazok a színészek alakítsák. Így tehát nem a sminkesekre és maszkmesterekre, inkább a CGI-részlegre hárult a feladat, hogy ezt megoldja valahogy. A jócskán 70 fölött járó De Niróékat digitálisan fiatalítják vissza húsz, harminc, vagy akár negyven évvel.
Ezzel a lehetőséggel jó ideje kokettál már Hollywood, a technika első éles bevetése a 2006-os X-men: Az ellenállás vége volt, amelynek nyitójelenetében Patrick Stewart és Ian McKellen arcát simították ki a közönség legnagyobb megdöbbenésére. Az eredmény egyszerre volt impozáns és dermesztően életidegen, a két évvel későbbi Benjamin Button különös élete viszont már sokkal meggyőzőbben rángatta végig Brad Pittet az emberélet összes szakaszán.
Áttörést ez sem hozott, az utóbbi években azonban egyre többször vetették be a blockbusterekben: emlékezetes, mikor a kormányzóként leköszönő Schwarzenegger visszatért ifjú terminátorként, vagy amikor a fiatalabb Carrie Fishert hozták vissza, illetve Peter Cushingot támasztották fel digitálisan az új Star Wars-filmek néhány jelenetéhez. Nemrég pedig a Marvel Kapitányban is így fiatalították meg Samuel L. Jacksont és Clark Gregget a 70-es évekbeli cselekményszálhoz. A speciális technológiát mindenhol a George Lucas által alapított Industrial Light & Magic nevű cég biztosította, amelyik a The Irishmanben is felel a fiatalításért.
Itt azonban más a helyzet, hiszen nem egy sci-firől, fantasyről vagy képregényfilmről beszélünk, ahol a sok CGI és fantasztikum miatt kevésbé lehet zavaró egy ilyen megoldás. Hanem egy valós sztorit feldolgozó bűnügyi drámáról, ami eleve nagyfokú hitelességet követel. Ráadásul nemcsak egy-két jelenetben vetik be, a hírek szerint a játékidő tetemes részében a megfiatalított szereplőket láthatjuk majd, ráadásul folyamatosan ugrálni fog a különböző idősíkok között. Emiatt még Scorsese is aggodalmát fejezte ki:
Ami engem és mindnyájunkat foglalkoztat, hogy annyira hozzászoktunk már az idősebb arcukhoz. Ha egymás mellé rakjuk a kettőt és oda-vissza ugrálunk közöttük… Most kezdem látni, mit jelent ez a valóságban. Bizonyos felvételeknél dolgoznunk kell még az olyan részleteken, hogy a szemek ugyanazok maradtak, de a ráncok megváltoztak körülöttük. Ez vajon megváltoztatja a tekintetet is? Ha igen, mi volt az, amit eredetileg fontosnak tartottam benne? Az intenzitás? A komolyság? A fenyegetés?
- ecsetelte a rendező egy májusi interjúban a nüansznyi kihívásokat, korábban Scorsese régi alkotótársa, a The Irishmant is vágó Thelma Shoonmaker beszélt arról, mekkora kockázatot vállaltak ezzel a megoldással. A nüanszokon ugyanis rengeteg múlik ezúttal, mert ha a megfiatalított De Niro, Pacino vagy Pesci egy kicsit is hiteltelenre sikerül, akkor lehet bármilyen csavaros a sztori és erős a hangulat, a technikai malőr az egész filmet Dugovics Tituszként rántja magával a nevetségességbe. A héten érkezett előzetes már ad egy kis ízelítőt a látványból, de végső következtetést persze még képtelenség levonni belőle.
Inkább csak az ambivalenciát erősíti tovább, végletekig fokozva a két egymásnak feszülő érzést, hogy
- Úristen, mennyire rettenetesen várjuk ezt a filmet!
- De közben azért balsejtelmeink is vannak azzal kapcsolatban, hogy biztos jól sül-e majd el ez a megfiatalítósdi.
Merthogy az atmoszféra és a sodrás nagyon rendben van, de a trailer utolsó képén telefonáló, ötven körüli De Niro arca kicsit emlékeztet a számítógépes játékok túlrenderelt élethűségére, ami mindig egy kicsit tökéletesebb a valóságnál ahhoz, hogy igaz legyen. És azt is érteni véljük, hogy mit aggodalmaskodik Scorsese a szemekkel kapcsolatban. Pedig az ötvenes De Niro még nem messze nem a vége, már ha hihetünk a producernek, aki szerint olyan fiatalon is viszontláthatjuk majd a színészt, mint a Keresztapa 2-ben.
A kockázatokkal természetesen a hollywoodi fejesek is tisztában vannak. Scorsesének azért is tartott olyan sokáig összehozni a régóta dédelgetett projektet, mert a stúdiók a jó alapsztori és a sztárgárda ellenére is sokallták a 120 milliós költségvetést egy gengszterfilmért, amit főleg a speciális effektek tornáztak ilyen magasra. Végül a Netflix karolta fel a filmtervet, amelyik mostanában hajlandó nagy kockázatot vállalni, hogy végre komoly és nagy presztízsű szereplőként fogadják el Hollywoodban. Pontosan tudják, hogy az ehhez vezető út csillogó díjakkal van kikövezve. Tavaly Alfonso Cuarón fekete-fehér önéletrajzi ihletésű drámája, a Roma volt a zászlóshajójuk, amelynek Oscar-kampányára a világ minden pénzét elköltötték - tíz jelöléséből végül hármat váltott díjra, de a jackpot, "a legjobb film" még nem volt közöttük.
Idén újra rajtvonalhoz állnak és nyilvánvalóan a The Irishmanhez fűzik a legvérmesebb reményeket. Ezt mutatja, hogy a film végső ára a becslések szerint még az eredetileg tervezett 125 milliót is jócskán átépte, és meg sem állt a bűvös 200 millióig, egyszerre válva Scorsese és a Netflix legdrágább filmjévé.
Már látom magam előtt a díjszezon vérre menő vitáit arról, hogy vajon megkaphatja-e valaki a legjobb színész díját egy olyan filmért, aminek nagy részében 30 évvel megfiatalítva szerepel, vagy ezzel épp a színészet lényege veszik oda.
És ha igen, akkor itt most valójában a színészt vagy a CGI-részleget díjazzuk-e? Az biztos, hogy a The Irishman teljesítményét nemcsak a Netflix, de a teljes filmipar árgus szemekkel figyeli majd, ahogy annak idején James Cameron Avatarját, vagy újabban a Disney élőszereplős rajfilm-feldolgozásait. Mert ezek nemcsak blockbusterek, de irányjelzők is egyben. A sikerük vagy bukásuk sokat számít abban, hogy divatossá válik-e, és ha igen, milyen gyorsan egy-egy új technológia a hagyományosan nem CGI-orientált filmekben.
Kiemelt kép: Netflix
