Az énekesnő egész életében megmaradt örök útkeresőnek. A punkos dühtől a Szomorú vasárnapon át a szüntelen istenkeresésig.
Harmincöt éve vannak, hogy egy „album-orientált” magyar műsorvezető lejátszotta egy ismeretlen ír lány bemutatkozó lemezét. Körülbelül két és fél perc kellett hozzá, hogy teljesen kiüssön. Eddig tartott ugyanis az első szám. Egyszerűen hihetetlen volt számomra, hogy miként képes valaki ennyi dühöt, szenvedélyt, szerelmet és sebezhetőséget belesűríteni egy villanásnyi időbe.
És ez csak megerősödött, amikor megláttam róla az első fotókat. Igaz, a lemez borítóján egy kopasz, ökölbe szorított kézzel üvöltő arcot láttam, de hamarosan elém kerültek olyan képek, amelyen feltárult igazi szépsége: a hatalmas viharos óceán-szemek, a sötét, függönyszerű szempillák, a nemesen szabályos arc, és szeretetre méltó, szeretetet kérő mosoly. Akkoriban a Világ Ifjúsága magazinban volt állandó rovatom, és én lehettem az első, aki Magyarországon cikket írt Sinéadról. A főszerkesztő némi elnéző mosollyal fogadta rajongásomat, de ez nem zavart akkor sem, és azóta sem bánom.
És ez a csoda nincs többé.
Amikor meghallottam halálhírét, elhatároztam, hogy nem olvasok el egyetlen cikket sem róla, mert nem vagyok kíváncsi azoknak a „botrányos eseteknek”, magánéleti zűrzavaroknak és nagy felzúdulást kiváltó közszerepléseknek a felidézésére, amelyeken oly sokat csámcsogott a bulvármédia, miközben egy egyedülálló tehetségű művész volt.
A The Lion And The Cobrában benne volt egész addigi hányatott élete: ötgyermekes család, válás, nevelőapa, kamaszkorban elszenvedett erőszak, bolti tolvajlás, javítóintézet, ahol a legnagyobb büntetés a nevelő apácákkal együtt aludni. Aztán munka egy rossz hírű bárban, miközben már születnek a hamarosan robbanó dalok, és egy ostoba producer cicababát akar faragni a csodás sötét „loboncot” viselő lányból. Elég ahhoz, hogy valaki többé ne tűrje, hogy bárki megmondja, hogyan éljen, mit mondjon és hogyan énekeljen. Mindez egy lefojtott vulkán gyilkos erejével tört ki Sinéadból első albumán.
Ezen a lemezen Sinéad nemcsak a különböző műfajokat elegyítette szinte magától értetődően a nyers újhullámtól az ír folkhagyományokig, a szelíd szerelmi lírától a vérre menő drámáig, hanem ugyanilyen természetes módon használta hangját: ahogyan átment egy elfojtott sorból egy, a legmélyebbről feltörő kiáltásba, ahogyan az oktávok között táncolt, attól ma is végigfut rajtam a hideg, különösen a Jacky, a Troy vagy a Jerusalem hallatán. Ezt az énekstílust többen is próbálták utánozni, talán honfitársnője, a szinten tragikus sorsú Dolores O’Riordan állt hozzá legközelebb.
Sinéad egy olyan zenei világközeg ablakát zúzta be, amikor a rock „öregedő”, de megújulni igyekvő bölényei mellett a metáldöngetés és a szinti-pop uralkodott. Ez a 21 éves „kislány” nemcsak a zenében mutatott új utat, hanem bebizonyította nőtársainak, hogy kellő tehetséggel és önbizalommal túl lehet lépni a férfiközpontú populáris kultúra kényszerén. Korábban ez legfeljebb olyan, a rockot az irodalom felől megközelítő nőknek sikerült, mint Joni Mitchellnek és Patti Smithnek, vagy a nem sokkal korábban feltűnő Suzanne Vegának. O’Connor nyomán a 90-es években egyre-másra követeltek helyet a nap alatt önmagukat ízig-vérig vállaló, maradandó értékeket alkotó lányok, köztük P.J. Harvey, Tori Amos vagy Alanis Morrisette.
A nekrológok nyilván legtöbbet a Nothing Compares 2 U-t, Prince dalát emlegetik Sinéadtől, amellyel listavezető lett, holott a második albumán, az I Do Not Want What I Haven’t Got-on emellett voltak nagyon is jelentős felvételek, például a Jump In The River, amelynek klipje is ráerősít a dal pszichiátriai sokkterápia hangulatára, vagy a The Emperor’s New Clothes, amelyben ki is mondja: „Saját törvényeim szerint élek, tiszta lelkiismerettel alszom.”
Az énekesnő egész életében megmaradt örök útkeresőnek. Nála soha nem lehetett tudni, hogy a következő lemezén mivel fog előrukkolni. Ki hitte volna például, hogy készít egy albumot régi slágerekből és musical-dalokból, és elénekli Seress Rezső Szomorú vasárnapját és a Don’t Cry For Me, Argentinát. Egész más, bensőséges hangot ütött meg a Universal Motherben (1994), a 2000-es években készített ír népdallemezt, énekelt gospeleket, reggae-t.
Utolsó albuma 2014-ben jelent meg I’m Not Bossy, I’m The Boss címmel, amelynek első száma, a How About I Be Me segélykiáltásként is felfogható: „Mindig csak nőstényoroszlán vagyok, aki másokra figyel/nő vagyok, egy nálam erősebb férfi kell” – énekelte.
Még a 2000-es évek közepén arról beszélt, hogy „meg akarja védeni Istent az egyháztól”, felszentelték egy keresztény szekta papnőjének, élete utolsó éveiben azonban áttért az iszlám hitre. 2022. januárjában 17 éves fia, Shane öngyilkosságot követett el. Ekkor Sinéad kijelentette, hogy nincs tovább értelme az életének.
Nagyon vágytam rá, hogy egyszer találkozzunk. 2008 augusztusában a Sziget-fesztiválon lépett fel, koncertjére azonban nem mentem el, mert úgy éreztem előző évi tapasztalataim során, hogy méltatlan körülmények között fog fellépni, és nem akartam kitenni magam egy nagy csalódásnak. Előtte néhány nappal egy telefoninterjút készíthettem vele, sajnos viszonylag kora reggeli időpontban, és nem volt igazán csúcsformában. Amikor a kezdetekről beszélgettünk, ezt mondta: "Ha most találkoznék azzal a kislánnyal, azt mondanám neki: ne hagyja, hogy a gonoszok, a gáncsoskodók elkeserítsék, mert ő az erősebb".
Drága Sinéad, legyen Neked könnyű a föld. Talál a halálban végre önmagadra találsz.
