Ma hetven éve, 1949. április 4-én írták alá az Észak Atlanti Szerződés Szervezetének, a NATO-nak az alapítóokiratát Washingtonban. A 15 ország eltérő motivációkkal érkezett a tárgyalóasztalhoz, ami összehozta őket, az a Szovjetunió jelentette katonai fenyegetés volt. A szervezet tisztán katonai jellegét jól jellemezte, hogy kezdetben csak főparancsnoka volt, civil vezetője nem. Ma már a NATO főtitkára képviseli a szervezetet a nemzetközi fórumokon, de ezt a pozíciót csak 1952-ben hozták létre, három évvel az alapítás után. Az első főtitkár Hastings Ismay csak Chruchill unszolására fogadta el a pozíciót, és az ő nevéhez fűződik az a mondás, amely hidegháború kezdeti, legkonfrontatívabb szakaszában jól jellemezte a szervezet európai érdekeit:
kint tartani Szovjetuniót, bent tartani az amerikaiakat és lenyomva tartani a németeket
(az NSZK-t 1955-ben vették fel a NATO-ba).
Az Észak Atlanti Szerződés Szervezete napjainkig a legfontosabb intézménye Észak-Amerika és Európa kapcsolatának. A közös ellenség és a biztonság megőrzése volt évtizedeken keresztül az az indok, amely miatt egymástól távoli (de kulturálisan közeli) országok vezetői, tábornokai és politikusai rendszeresen konzultáltak. Bár mindig voltak viták, kétségek és dilemmák, hogy a közös érdekek meddig tartanak, vagy hogy a szovjet fenyegetés valójában milyen mértékű, a fenyegetés maga nem volt kérdés.
A hidegháború végével megszűnt az ellenség, ám ez a győzelem egyben egy súlyos kérdést is felvetett: szükség van-e még a NATO-ra? Az ugyanis 1990-re egy szigorú értelemben vett katonai szövetségből politikai-katonai szervezetté vált, amelynek kötelékében a védelmi miniszterek mellett a külügyminiszterek, az állam- és kormányfők is rendszeresen találkoztak.
Az 1990-es évek elején a NATO jövőjét illető kérdés végül elméletinek bizonyult, senki sem akart felbontani egy jól működő házasságot, főleg úgy, hogy a legfájóbb kérdésben, a védelmi kiadások ügyében konszenzus volt, hogy lehet őket csökkenteni. Az együtt maradást megkönnyítette az is, hogy az Egyesült Államok - és vele együtt az a világrend, amelyben az európai demokráciák a partnerei - a modern történelemben példátlan hegemóniát élvezett a Szovjetunió felbomlása után.
A NATO viszonylag hamar megtalálta értelmének új alkotóelemeit: a tagság bővítése és a válságkezelés a tagországok területén kívül. Ennek a jeleit láttuk a kelet-európai országok felvételében (ma 29 tagja van a NATO-nak), illetve a koszovói és az afganisztáni misszióban.
Az USA hegemón szerepe a nemzetközi kapcsolatokban a 2003-as iraki háború után kezdett megtörni. Ez az első látványos konfliktus volt a NATO-ban, mivel Berlin és Párizs nem támogatta a nemzetközi jogalap nélküli katonai inváziót.
A NATO bővítési hulláma megtört, amikor - elsősorban Oroszország ellenkezése miatt - Grúzia és Ukrajna csatlakozását is elutasították a bukaresti csúcstalálkozón. Mindez az amerikai érdekérvényesítését határait mutatta, hiszen nem nehéz kitalálni, hogy elsősorban Washington támogatta az ukrán és a grúz tagságot, és Németország ellenezte.
Az elmúlt 10-15 évben az Egyesült Államoknak régi és új kihívókkal kell szembenéznie a nemzetközi kapcsolatokban, korábban élvezett szinte korlátlan befolyása a múlté. A nemzetközi világrend átalakulóban van, a nyugat egykor domináns szerepe néhol látványosan erodálódik, legyen szó katonai, gazdasági vagy politikai érdekekről.
Ebben a megváltozott világban a trendek abba az irányba mutatnak, hogy előtérbe kerül az egyéni érdekérvényesítés, a versengés az összefogás és az együttműködés helyett. A nemzeti érdekek még inkább artikulálttá válnak, akár a NATO-n belül is.
Törökországot az érdekei Szíriában Oroszország és Irán mellé sodorták, és Ankara saját biztonságpolitikai és gazdasági érdekei miatt orosz légvédelmi rakétarendszert vásárol. Törökország a NATO tagja, az amerikai légierő atombombákat tárol egyik támaszpontján, NATO katonai parancsnokság működik egyik városában. Hogyan lehetséges ez a kettősség? Úgy, hogy a NATO első időszakában, a bipoláris világrendben csak két igazodási pont volt: Washington és Moszkva, és az alapításkor senki sem gondolt arra, hogy legyen az alapítószerződésben egy pont arról is, hogyan lehet kizárni egy tagot akkor, ha ellentétesen viselkedik a szövetség érdekeivel.
Nem Törökország az egyetlen, amely ebben a megváltozott világban határozottabban követi saját érdekeit.
Németország nyíltan szembe megy azzal az amerikai elvárással, hogy a védelmi költségvetését 2 százalékra emelje jövőben, miközben a NATO-tagországok elvileg erre közösen tettek ígéretet 2014-ben.
A tagországok érdekkövető magatartására ráadásul paradox módon ráerősít az Egyesült Államok magatartása is, amely nemzeti érdekeiből fakadóan egyre nagyobb figyelmet fordít Kína és a csendes óceáni térség felé.
Bár könnyű és népszerű Donald Trumpot fricskázni, amiért megkérdőjelezte a NATO relevanciáját, és amiért többször odapiszkált NATO-szövetségeseinek magasabb védelmi kiadásokat követelve, az amerikai elfordulás nem vele kezdődött, hanem Barack Obamával. Az elnöksége ideje alatt hirdették meg az Ázsia felé fordulást, ő vont ki jelentős katonai erőt Európából. Ez világos jele voltak annak, hogy bár a NATO fontos, a transzatlanti kapcsolatok szorosak, de azért ebből most már Európa is vegye ki a részét, mert a katonai képességek jelentős része még mindig az USA vállán nyugszik.
A napi híreket olvasva azt hihetnénk, hogy a NATO fő ellenfelei a régi és új feltörekvő hatalmak, mindenekelőtt Oroszország. Tény, hogy Moszkva akciója a Krím-félszigeten önmagában is fordulópont volt a nemzetközi kapcsolatok friss történetében, az invázió pedig katonai értelemben egy konkrét, megfogható ellenfelet adott a NATO-nak. Háborúra nem számítva a jövőben azonban a szövetség fő kihívása inkább a belső kohézió megtartása és megerősítése lesz, és ehhez a közvélemény előtt is tenni kell majd.
