Halhatatlannak született, ám végül majdnem a sportvilág egyik legszomorúbb története lett Derrick Rose-é. Ő az egyetlen olyan kosaras, aki Michael Jordan városában ha csak egy rövid ideig is, de fel tudta venni a versenyt minden idők legjobbjával. Minden adott volt ahhoz, hogy LeBron James mellett ő legyen a modern liga ásza, a korszak legnagyobbja, a bajnoki címért újra harcba szálló, a kilencvenes éveket visszasíró Chicago Bulls új királya.
Harmadik évében, 23 évesen MVP-nek választották, ez pedig rekord azóta is: korábban és azóta sem díjaztak fiatalabb kosárlabdázót ilyen magas szinten. Rose úton volt a történelemkönyvek felé, hogy aztán akkorát essen, mint talán soha senki.
Minden a 2012-es rájátszásban kezdődött, amikor egy Philadelphia 76ers elleni meccsen rosszul érkezett a padlóra, és elszakította az elülső keresztszalagját a bal térdében. Ez volt az a sérülés, amely megágyazott a következő évek lassú, fájdalmas haláltusájának. Egy év után visszatért, viszont a bal után a jobb térde sem bírta sokáig, jöhetett az újabb beavatkozás - akkor a porcok mondták fel a szolgálatot, és ott tartottunk, hogy a 25 éves kosarasnak még egy évet ki kellett hagynia.
Nem egy esetet tudunk, amikor egyetlen térdsérülés is véget vetett karriereknek. Főszereplőnk szempontjából külön balszerencse, hogy a megműtött porcok nem bírták sokáig, és 2015-ben sem tudta befejezni a szezont. Derrick Rose egycsapásra a modern kosárlabda ünnepelt szupersztárjából egy lesajnált, elfelejtett, a palánk alatt, az ugrásoknál érezhetően remegő, a csapatok számára üzletileg óriási kockázatot jelentő, a régi önmagától fényévekre lévő árnyékká vált.
Ha van karrier, amely nem ezt a befejezést érdemli, az az övé. És a jó hír az, hogy ha csak elvétve is, Derrick Rose 30 évesen, több, nagyon komoly mentális próbatételt követően a Minnesota Timberwolvesnál fel-felidézi, hogy mi lett volna, ha.
Rose őrült sokat dolgozik azon, hogy ha már sokak szerint nem is lesz soha az, aki lehetett volna, legalább a saját sztorija végét ő írja meg.
Van visszaút!
2012-ben egy egész világ - de legalább is egy egész város - hevert Derrick Rose lábai előtt. Nem sokkal korábban, 2011 decemberében 250 millió dolláros szerződést írt alá az Adidasszal, mellette pedig ilyen-olyan üzletekből még egy rakás pénzt összeszedett. Már akkor is igazi példaképként viselkedett, ahogy ma Stephen Curry a nem evilági tripláival, ott és akkor a posztján korábban nem látott atletikussággal ő hatott a fiatalokra. Ahogy ma mindenki Curry, 2012-ben mindenki Rose akart lenni.
De tényleg, a palánk alatt megállíthatatlan, kiszámíthatatlan és ellenállhatatlan Derrick Rose-zal csak a mindenkori LeBron James vehette fel a versenyt.
Nem titok, a Miami Heatnél korszakot alkotó, két All Star-cimborájával (Dwyane Wade, Chris Bosh) összeálló James legnagyobb ellenfele keleten már nem a legendás hármassal (Kevin Garnett, Paul Pierce, Ray Allen) még egyszer, utoljára nekifutó Boston Celtics, hanem a friss, energikus Rose és a Chicago Bulls volt. Vagyis lehetett volna. A történet ismert, az irányító már a 2012-es rájátszás első körében kidőlt.
Ez volt az első csepp a sok közül. Már csak azért is nagyon fájdalmas Rose sérüléseit visszanézni, mert a pályája csúcsán a játékát, no meg a hozzá kapcsolódó mentalitását csapatszimpátiától függetlenül annyian élveztük, hogy az az ember érzése, hogy elvettek tőlünk valami nagyon értékeset.
Fotó: Jonathan Daniel/Getty Images
Rose sem tudta megfelelően kezelni a helyzetet, karrierjét még folytatta, de éveken keresztül küzdött saját magával és az elvárásokkal. Sokan, sokszor leírták, hogy befellegzett neki, vissza kellene vonulnia, és előfordultak olyan időszakok, amikor el kellett tűnnie a világ elől, hogy össze szedje a gondolatait.
Az emberek dühösek voltak rám, mert azt akarták, hogy kosarazzak. Megértettem őket. De azt kellett tennem, ami nekem jó. Ha az kell, hogy kihagyjak egy évet, akkor kihagyok. Sokan nem tudtak visszatérni a sérüléseikből. (…) Mindenkinek megvannak a saját démonai. Nekem is rá kellett jönnöm, hogy ki vagyok pontosan és hogy mit is képviselek
- mondta a démonokat egyszer és mindenkorra maga mögött hagyó, az utolsó esélyével a Minnesota Timberwolvesnál élni kívánó Derrick Rose az Undefeatednek. A lapnak azt is hangsúlyozta, hogy meggyógyult, a teste és a feje is a helyén van. Hosszú évek óta először.
Valószínűleg ennek köszönhetjük azt, hogy a szimbolikus eltemetése után évekkel 50 pontos karriercsúcsot dobott a végső győzelemre is esélyes Utah Jazz ellen egy olyan csapatban, amelynél kilométeres repedések vannak a felszín mögött. A mérkőzés utáni képek bejárták a médiát, a játékosok bajnokként ünnepelték az irányítót, Derrick Rose pedig nem is bírt a könnyeivel: hat és fél év minden dühe, frusztrációja, sérelme, fájdalma a felszínre tört.
Ilyenkor derül ki valakiről, hogy mekkora sportember. Derrick Rose pedig még közülük is kiemelkedik. Soha nem a pénzért játszott, régen befejezhette volna, mondja, az ükunokája is jól fog élni, mégsem állhat meg.
Elfogadtam a sorsom, tudom, hogy milyen keményen dolgozom minden egyes nap. Szóval, amíg játszom, az első sorban fogok állni. Példát akarok mutatni a fiataloknak
- mondta és ha így folytatja, még az is előfordulhat, hogy az egykor fényesnek induló története végül happy enddel végződik majd. Csak bírják azok a fránya térdek.
