Azt olvastam, hogy megint verekedős korszakodat éled, és még büszkélkedsz is vele. Igaz ez?
Ha a Pesti balhé című filmre gondolsz, amit a nyáron forgattunk, akkor igaz. Abban aztán volt minden, esés, kelés, verekedés, és még fel is gyújtottak benne. Azóta pedig játszottam focihuligánt az Ultra, másik liga című filmben, amiben szintén felvettünk egy komoly verekedős jelenetet. Egy teljes napig tartott, a nyomait még láthatod a könyökömön. Az oldalamat most nem kezdem el mutogatni, az is kék-zöld-lila. De hát ez csak játék.
Veszélyes játék, ezek szerint.
Veszélyes, de azért mégsem törik be az orrodat. Ez benne a jó. Az ember felnő, és legálisan, kamera előtt verekedhet. Ennél jobbról álmodni sem tudtam volna gyerekkoromban.
Csak nem te leszel a következő John Wick?
Más a műfaj, meg azért más szintről beszélünk. A John Wicknél valószínűleg annyi pénzből forgatnak le egy akciójelenetet, amennyiből itthon egy teljes játékfilmet. Nemrég néztem meg amúgy a trilógia harmadik részét, és le a kalappal a Keanu Reeves előtt. Van még pár idősödő színész, aki mesterfokon űzi ezt a műfajt, de hát ő sem egy mai gyerek, és egészen elképesztő akciójelenetek vannak abban a filmben. Ami viszont még ennél is elképesztőbb, hogy egy-két felnőtt 9-10 éves gyerekekkel ült be a moziba. Kinyílik a bicska a zsebemben, mikor azt látom, hogy egy szülő ennyire felelőtlen.
Te nagyon odafigyelsz, hogy mit nézhetnek a gyerekeid?
Normális ember szerintem próbálkozik. Nyilván nem tudok mindenre odafigyelni, de arra azért igen, hogy ne vigyem el a gyerekem egy 18 karikás filmre, amiben a szemkiszúrástól az ujjlevágásig mindenféle csonkítást felvonultatnak. Szerintem ez a kárára válik. Elég, ha az agressziót megismeri majd a való életből, addig meg esetleg látja egy természetfilmben, hogy viselkednek a ragadozók. Nem kell még külön nagyvásznon mutogatni neki, milyen brutálisak lehetnek az emberek egymással.
Te verekedtél amúgy az életben is valaha?
Elég aktív tinédzserek voltunk, és a 90-es évek közepe felé komoly ellentétek feszültek bizonyos szubkultúrák között. Én a bő nadrágos, rapper, firkász szubkultúrához tartoztam, és iskola után vagy az éjszakában bizony rendre összeakadtunk ellentétes nézeteket valló fiatalemberekkel. Ott nem lehetett elkerülni a bunyókat.
Gondolom, ez nem olyan menő a valóságban, mint amikor a John Wickben nézed lassítva…
Teljesen más. Felnőtt fejjel megérted, hogy a bunyó semmi esetre sem vagány vagy menő dolog. Legfeljebb szükséges rossz egy olyan helyzetben, amikor már tényleg nincs más lehetőség. Tinédzserkorban és fiatal felnőttként viszont ennek pont az ellenkezőjét érzed. Nemrég forgattunk egy börtönben, ahol az őrök vezetője mondta, hogy a fiatalkorú bűnözők a legagresszívebbek és a legdurvábbak még a börtönön belül is, mert annyira nincs felelősségtudatuk, hogy gondolkodás nélkül megtesznek bármit. Csak azért, hogy elismerést szerezzenek, és ők lehessenek a vagányak. Mondtam is neki, hogy most, hogy visszagondolok, a felét vagy a negyedét nem merném annak végigcsinálni, amit 15-16 évesen simán megtettem.
És mi volt az a pont vagy élmény, ami miatt elkezdett kialakulni a felelősségérzeted?
Nem volt egy konkrét pont, jó esetben kinövi az ember. Érzékenyebben reagál a társadalomra, és más dolgok kezdenek fontossá válni az életében.
Később is beleszaladtam egy-két erősebb történetbe a pesti éjszakában, mikor szórakozóhelyen dolgoztam portásként és programszervezőként. De az már nem a vagányságról szólt, a munkám része volt, hogy rendet tartsak.
Kamaszként azzal biztos marha nagy szerencsém volt, hogy a művészvilág beszippantott magába. Egy csomó balhéból kimaradtam, mert elmentem próbálni, forgatni, és nem tudtam menni az aktuális haverokkal bajt keverni. Ez amúgy jó nevelési módszer is. Ha nem akarod, hogy a gyereked az utcán kössön ki, mindig kínálj fel neki valami értelmes alternatívát.
Ami nem a szobafogság…
Nem bizony, mert akkor meg onnan fog kitalálni valami hülyeséget. Sportolás, művészeti foglalkozások, kirándulás, mindig legyen valami program, ami leköti, és amiből érezheti, hogy fontos, amit csinál. Az unalom a bűn melegágya - szokták mondani, ami közhely, de attól még igaz. Ez látszott az én sulimban is, ahova sok gyerek lakótelepi környezetből vagy nevelőotthonból érkezett. Azok gyűjtőhelye volt, akikre a szülők nem figyeltek.
Az ilyen tanulságok miatt akarod már baromi régóta megcsinálni a kamaszkorodat feldolgozó Savaria Expresszt?
Egyrészt számomra fontos, hogy lezárjam ezt a korszakot magamban, másrészt meg akarom mutatni a mai fiataloknak, akkoriban hogy mentek ezek a dolgok, mikor nem volt Facebook, Instagram, sőt, még mobil sem. Ha találtál egy húszast a zsebedben, fel tudtad hívni szüleidet vagy a haverodat. Ha nem, akkor aznap este magaddal beszélgettél.
Szerinted ezek lényegi, vagy felszíni változások?
Szerintem ez egy mutáció. Az erőszak, az agresszió és kivagyiság felköltözött az internetre. A mi időnkben az volt, hogy valakinek nem tetszett valami, akkor este találkoztatok, aztán ledumáltátok vagy lebunyóztátok. Most meg ráírsz egy üzenetet, és szájkaratéban megy a történet. Nem tudom, hogy melyik a jobb, melyik a rosszabb, de az első verzió, ha realben lerendezed, az szerintem kicsit jobban felkészít az életre, mint az, hogy most egy netes felületen osszad a másikat, és azon szorongj, hogy ki mit szól hozzá. Ezek extrém esetek, de akár az öngyilkosságba is lehet kergetni valakit online zaklatással, meg sajnos arra is tudunk példát mondani, amikor valaki bemegy egy iskolába vagy egy bevásárlóközpontba lövöldözni és azt online közvetíti.
Nosztalgikus típus vagy?
Nagyon. Úgy érzem, hogy az életem fele, harminc éves korom előtt történt. Felnőttként és apaként sokkal gyorsabban pörögnek a napok, hetek, hónapok. Addig magadnak, onnantól meg inkább a családodnak meg a szakmádnak élsz. Már nem nagyon megyek bulizni, de nem is nagyon kívánom, nyilván azért, mert előtte tizenöt éven keresztül megéltem, jó volt, köszönöm szépen, de már más dolgok kerültek előtérbe.
Akkor nem sírsz vissza semmit?
Nem. Nyilván néha felböfögöm a szabadságvágyat, de akkor felülök a motorra, vagy elutazom egy-két napra, és akkor megéled kicsit a szabadságod. A legdurvább amúgy az, mikor már a gyerekekkel együtt utazunk, és úgy érezzük magunkat szabadnak. Hónap végén megyünk is családilag egy nagyobb utazásra és alig várom, mit fognak hozzá szólni a gyerekek.
Régen a Moszkva teres Rojál, vagy a kultikus Sziget-reklám szövegével szólítottak le a taxisok vagy a járókelők. Mostanában miről ismernek meg az emberek?
Vicces, mert ez korosztályfüggő. Az én generációm, és a kicsit idősebbek a Moszkva térből idézgetnek, a pár évvel fiatalabbak a Megdönteni Hajnal Tímeátból, a még fiatalabbaknak pedig a Tóth János és a Konyhafőnök VIP ugrik be. Ezek az állandó körök, de olyan is van, aki a rendezéseim miatt szólít le. Kifejezetten szeretem, hogy nem csak egy dologról ismernek.
Első nagyjátékfilmes rendezésed a tíz évvel ezelőtti Papírrepülők, amit szívességi alapon raktál össze, azóta viszont nem kaptál támogatást a filmterveidre. Van benned sértettség ezzel kapcsolatban?
Csak egy dolgot nem értek. Hogy lehetséges, hogy végigfejlesztesz egy forgatókönyvet az utolsó verzióig, és már a forgatókönyvíró grémium vezetője is azt mondja, hogy ez tök jó, szerinte át fog menni a döntőbizottságon, aztán mégse megy át?
Hogy lehet azt elérni, hogy valaki, aki azért elég sok mindent letett már az asztalra, egy harmadik forgatókönyv draft után megcsinálhassa a filmjét?
Végig azt hangoztatták, hogy ifjúsági és családi filmek kellenek, közben egy ilyen sem született, én meg lerakok egyet, és nem kapok rá pénzt. Ennyi a sértettség, az meg már nem rám tartozik, hogy ők szakmailag miről mit gondolnak.
Akkor ez családi film lenne, amire beülhetnének az apák a gyerekükkel?
Eleve nyolcadikosokról szól. Úgy lett kitalálva, hogy a nyolcadikos gyerekek be tudjanak rá ülni együtt is moziba, de közben az apa is megfoghassa a fia kezét, hogy gyere kisfiam, van egy tök jó film a moziban, nézzük meg. A sztori mindkét irányba működik: a gyerekekről is szól a felnőtteknek, meg a felnőttekről is a gyerekeknek.
Finanszírozhatná akár a MÁV is a filmet, ha már úgyis te lettél a cég reklámarca, és a Savaria Expresszről szól…
Az a baj, hogy ma már nem is létezik ez a járat, valami InterCity van helyette. De viccet félretéve, azzal, hogy 94-95-ben játszódik, ez már egy kosztümös filmnek számít, ami azt jelenti, hogy nem lehetne olcsón megcsinálni. Komolyabb költségvetésre lenne szükség.
Alapvetően az underground felől jössz, de mára a mainstreamben is otthonosan mozogsz. Melyik a természetes élőhelyed? Vagy ez is olyan, hogy idővel eltolódik az ember egyikből a másikba?
Ezzel a kérdéssel sosem foglalkoztam. Vannak bizonyos dolgok, amikre próbálok odafigyelni, és a mainstreamben is megtalálni azt, amihez van közöm. Nem akarok mindenáron és mindenbe belemenni. Szívesen bohóckodom egy Kölcsönlakásban, mert úgy érzem, hiteles tudok maradni. De most például volt olyan szerep, amit visszamondtam, mert nem tudtam azonosulni az egésszel.
Mi zavart?
Elfogadhatatlan volt a tempó, meg az a felület, ahova készült volna, aminek szintén nem értek egyet a szellemiségével. A könnyed szórakoztatással nincs bajom, sőt, kifejezetten szeretem, csak ne legyen öncélú, meg igyekszem tisztában lenni a hátországgal. Míg egy Filmalap támogatásával készült film vállalható számomra, van olyan tévécsatorna, meg olyan érdekcsoport, amivel nem szeretném, hogy összekössék a nevemet.
A Fal című kisfilmedben is erős társadalomkritikát fogalmaztál meg, 2017-ben még kormányellenes tüntetésen is szónokoltál. A mai, hisztérikus közéletben mennyire gondolod át előtte az ilyesmit?
Azon egy pillanatra sem gondolkodom, hogy elmondjam-e, amit szeretnék. Az ellenkezőjén igen, mikor valami mellé oda kell állni, hogy az mennyire vállalható. Ott nagyon sok mindent mérlegelek. De amikor valami nem tetszik, azt egyszerűen kiírom, elmondom, ebben semmi sem korlátozhat. Ahogy akkor se korlátozott, amikor a CEU-s tüntetésen felszólaltam.
Annak nem volt semmi következménye?
Történtek utána érdekes dolgok, eltűntem például egy sorozatból. Egy produkció kapcsán meg felmerült, hogy menjek egy interjúra a Petőfi tévébe, és említettem poénból a sajtósnak, hogy kérdezzen rá azért, hogy egyáltalán bemehetek-e. Azt felelte, hogy "Ja, nem mehetsz be".
Klasszikus gyűlölködést nem kaptál?
Volt olyan is, mikor 2015-ben kiírtam a Facebook-oldalamra, hogy én a menekülőkkel vagyok. Na, akkor aztán zúdult rám a hazaárulózás meg a "Fel fogunk akasztani". Persze mindez arc nélküli, vagy Szűz Máriás profilképekkel. Ez nem számít, mert az ember alapvetően egy szabad lény. Amikor valaki ezt befolyásolni próbálja, joga van elmondani, hogy neki ez nem tetszik.
Amikor ez társadalmi szintre lép, és egy állami berendezkedés szabályozni akar valamit, ami a népnek nem tetszik, akkor a népnek kötelessége ennek hangot adni.
Persze egy népen belül is többféle nézet él egymás mellett, és mindenkinek joga van elmondani a véleményét. Én már nem megyek neki senkinek azért, mert valaki mást gondol, mint én.
Volt, amikor nekimentél?
Kamaszkoromban igen, akkor más volt a helyzet. Ha viszont most azt mondanád, hogy jobbikos vagy, és azt gondolod a menekültekről, hogy… Én annyit felelnék, hogy figyelj haver, ez a te véleményed, én ezzel nem értek egyet, mert… De nem fogok neked esni, vagy akasztófát kiáltani. Ennek kapcsán mindig elmondom, hogy az egyik legjobb gyerekkori barátom politikai meggyőződése szöges ellentéte az enyémnek. De tényleg a 180 fokos ellentéte. Viszont bármikor tűzbe teszem érte a kezemet, bármikor rábíznám a családomat, és ugyanez fordítva is igaz. Olyanok vagyunk, mint a testvérek, csak ő máshogy gondolkodik a világról. Ilyenkor szokták kérdezni, hogy lehetünk így barátok, és miről beszélgetünk.
És miről?
Nem érintjük azt a témát. Ő tudja, én mit gondolok, én tudom, ő mit gondol, de épp ezért nem is beszélünk erről.
Ez is egy megoldás, de ma inkább az jellemző, hogy mindenki a saját törzsét keresi, hogy véletlenül se kelljen vegyülnie az "ellenséggel".
Ez nagyon nagy baj. Ezeréves barátságok, sőt, családok tudnak tönkremenni, mert nem értik meg az emberek, hogy az életünk valamilyen szinten lehet része a politikának, de a politika nem lehet része az életünknek. Nem szabad beengedni úgy az életünkbe, hogy az elpusztítson emberi kapcsolatokat.
Címkézések nemcsak a politikában, a filmiparban is vannak. Te például bekerültél a Moszkva térrel a vicces suttyó skatulyájába, és azóta is ilyen szerepeket osztanak rád. A most forgatott filmekben is tahót játszol?
A focihuligánról eleve kevés derül ki a filmben, a Pesti balhéban egy kevésbé tapló, ám azért nem túl bonyolult karaktert játszom. Ez engem egyáltalán nem zavar. Szeretem ezt a suttyó karaktert, mert viszonylag hálás, könnyű, és kevés erre alkalmas színész van a hazai filmes színtéren. Azért meg-megkínálgatnak más típusú szerepekkel is. Ha valaki nagyon akar, odafigyelhet például egy Tóth Jánosban alakított pszichológus karakterre, vagy a Kölcsönlakásra, amiben egy feminin lakberendezőt játszom.
És te nem unod, ha egyszer nincs benne akkora kihívás?
Színészként sosem vágytam olyan nagy kihívásokra, nekem ez mindig ajándék volt. 95-ben elkezdtem gyerekszínészként, aztán mindig jött valami újabb lehetőség. Nem fordult meg a fejemben, hogy azért csinálom ezt, mert egy nap majd Tybalt lehetek a Rómeó és Júliában. Sokkal fontosabbnak érzem, hogy a fejemben születő történeteket elmesélhessem. Igazából az írás és a rendezés ad nekem szabadságot. A filmterveim foglalják le az agyamban azt a részt, ahol a szerepálmok lennének. Megálmodni, megírni, egy csapattal megcsinálni, aztán közösen beülni a moziba és megnézni. Ez a legjobb élmény.
Egy utolsó kérdés: mit jelent a tetkó az öklödön?
Ez a tetoválás egy rövidítés a vallásommal kapcsolatban. Nem tartozom semmilyen vallási irányzathoz vagy felekezethez, de hiszek.
Hiszem, hogy az emberek hite valahol összpontosul és ott van az az energia, amit Istennek hívunk.
Kiemelt kép: Ivándi-Szabó Balázs /24.hu
