Ómen (1976)
Az 1930-as születésű Richard Donner ahhoz a filmes nemzedékhez tartozott, amely már a televízióban kezdte el a pályafutását. Donner a színészi karrier reményében költözött át Bronxból Los Angelesbe, ahol Martin Ritt rendező (Hud, A jónevű senki) vette a szárnyai alá. Ő javasolta neki, hogy inkább a rendezéssel próbálkozzon, és Donner csakhamar keresett tévérendezővé is avanzsált. A hatvanas évek legfontosabb sorozatain dolgozott, rendezett epizódokat az Alkonyzónából, Az U.N.C.L.E. emberéből, a Combat!-ből, A szökevényből. Az ugyancsak tévérendezőként kezdő, komolyabb szerzői stílustörekvéseket dédelgető kollégáival, köztük Sam Peckinpah-val, Robert Altmannal, John Frankenheimerrel ellentétben azonban Donner nem volt kifejezetten auteur-alkat. Viszont volt humorérzéke, értett az akciójelenetekhez, és nagyszerű érzékkel ismerte fel, mire vágyik a nagyközönség.
Hollywoodi áttörésére a hetvenes évek derekán került sor. Korábban a tévésorozat-epizódok mellett már rendezett két nagyjátékfilmet, de az Ómennel ért el sikert először. Sőt, az 1976-os év egyik legnézettebb filmje lett a kisfiú testbe leszülető Antikrisztus története, aki lassan, de biztosan végez mindenkivel a szűk családi körből, aki veszélyt jelenthetne a felemelkedésére.
Az Ómen a hatvanas évek végétől Hollywoodban is egyre népszerűbb családi témájú horrorok egyik legfontosabb darabja. A Rosemary gyermekében, Az ördögűzőben és ebben a szülők és gyerekeik nemzedéke között tátongó szakadék, a generációs feszültségek adják a történetek hátterét, azok az Egyesült Államokban és világszinten is tapasztalható társadalmi folyamatok, amelyek a hatvanas évek életmódforradalmában és a hippikorszakban váltak igazán egyértelművé. Donner filmje erre a társadalmi problémára kínál hideglelős metaforát.
Superman (1978)
A Superman könnyen lehetett volna csúfos kudarc is, ám végül Donner karrierjének legnagyobb anyagi sikere lett. A hetvenes évek végén kockázatosnak számított nagy költségvetésű, sztárokat is felvonultató szuperhősfilmet forgatni, ami komolyan veszi a természetfeletti képességekkel rendelkező főhős történetét, és nem csinál belőle paródiát, mint az előző évtized legnépszerűbb szuperhősös mozgóképe, a Batman tévésorozat. A Superman előtt nem készült A-kategóriás hollywoodi szuperhősfilm. B-filmeket és tévésorozatok moziverzióit persze lehetett látni - például az 1977-es Pókembert -, de a Supermanre elköltöttek több mint ötvenmillió dollárt, megnyerték hozzá Gene Hackmant és Marlon Brandót, és várták a csodát.
A csoda pedig megtörtént. Donner az 1979-es év legsikeresebb amerikai filmjét készítette el, sztárt faragva a címszerepet alakító Christopher Reeve-ből, és útjára indítva a következő évtizedek szuperhősfilmes trendjét. A Supermanben már olyan trükköket lehetett látni, amelyek nem tűntek parodisztikusan gagyinak, nem estek le a vászonról. Donner pedig arra is ügyelt, hogy kellő komikumot csempésszen Superman epikus történetébe - Gene Hackman, aki legfontosabb szerepeiben végiggorombáskodta a hetvenes éveket, itt jóformán burleszkfigurává szelídül. A Superman nélkül nem készült volna el tíz évvel később a Batman és nem folytatódott volna a szuperhősfilmek térnyerése, ami ma alapvetően határozza meg a hollywoodi mozit. A trend kialakulásához Donner később még egyszer hozzájárult, amikor az ezredfordulón producerként egyengette az első X-Men film útját a világsikerig.
Kincsvadászok (1985)
A Superman abból a szempontból is nagy hatást gyakorolt a hollywoodi filmre, hogy a Csillagok háborúja mellett a másik bombasiker volt, amely elindította a nyolcvanas évek fantasztikus filmes trendjét. A mozinézők átlagéletkorának csökkenése és a számítógépes technika robbanásszerű fejlődése mellett ezek a filmek is alapvetően hozzájárultak a kibontakozó fantasy-áramlathoz. Mindez a hagyományos kalandfilmek visszaszorulását hozta - jellemző, hogy a korszak legsikeresebb kincskeresős kalandfilmje, Az elveszett frigyláda fosztogatói sem nélkülözi a természetfeletti motívumokat.
A kalandfilmes műfajokat a tévéből jól ismerő Donner ugyanakkor ezt a filmtípust sem hagyta az út szélén. A Kincsvadászokkal a nyolcvanas évek egyik legnépszerűbb és a mai napig szép emlékű ifjúsági filmjét készítette el, amelyben négy gyerek titkos térkép alapján indul megkeresni egy kalózkapitány mesés kincsét. A történetet Steven Spielberg találta ki, a forgatókönyvet Chris Columbus (Reszkessetek, betörők!, Harry Potter és a bölcsek köve) írta, ilyen alkotókkal teljesen biztosra vehető volt a felhőtlen, gyerekbarát szórakoztatás. Donner legfőbb erősségei ezúttal a karakterformálás - a főhős fiúk azért olyan szerethetők, mert kicsit mind lúzerek - és néhány rémfilmbe illő poén. Sean Astin ennek a filmnek köszönheti, hogy bő tíz évvel később megkapta Csavardi Samu szerepét A Gyűrűk Urában, Donner pedig a Kincsvadászokkal párhuzamosan egy felnőtteknek szóló, romantikus fantasyvel, a Sólyomasszonnyal bizonyította, hogy jól ismeri a korszellemet.
Halálos fegyver (1987)
Apropó, korszellem: a nyolcvanas évek másik felívelő hollywoodi műfaja a fantasy mellett az akciófilm volt, Donner pedig ebben a zsánerben is múlhatatlan érdemeket szerzett. Különösen a gyökeresen különböző alkatú hősök összecsiszolódására alapozó akcióvígjátékok voltak népszerűek ebben az időszakban. A sort a 48 óra nyitotta, majd Eddie Murphy A Beverly Hills-i zsaruban és folytatásaiban már egyértelműen ellopta a műsort, de azokban a filmekben is ott volt mellette egy tökkelütött rendőrpáros. Ebben az évtizedben készült még a Rémült rohanás és az Éjszakai rohanás (ez két különböző film!), a Tango és Cash és az Egyik kopó, másik eb, de A Beverly Hills-i zsaru epizódjai mellett a legnagyobb sikert Donner Halálos fegyver-filmjei aratták.
Ezekből a legjobb, nem meglepő módon, az első rész, amelyben összekerül a már ekkor a nyugdíjra készülő Murtaugh nyomozó (Danny Glover) és a kiégett, alkoholista, öngyilkos hajlamú Riggs detektív (Mel Gibson).
Senki nem emlékszik rá, milyen bűnügyet kell megoldaniuk, és ez már a bemutató környékén sem igazán érdekelte a közönséget. Sokkal fontosabb, mire megy egymással a megfontolt, jószívű családapa és a forrófejű akcióhős, akik aztán annyira megszerették egymást, hogy három további folytatásban is visszatértek.
Mi több, Donner tavaly év végén még arról nyilatkozott, hogy szívesen megrendezné az ötödik részt is. Erre már biztosan nem kerül sor, de talán nem is baj.
Szellemes karácsony (1988)
Az utolsó filmnek, amit Richard Donnertől kiemelünk, a Kincsvadászokhoz hasonlóan egyáltalán nincs műfajtörténeti jelentősége, annál nagyobb szerepet játszott viszont egy sztár jellegzetes imázsának kialakításában. A Szellemes karácsony a Karácsonyi ének modernizált adaptációja, amelyben a mogorva és zsugori Scrooge tévés producerként tűnik fel - jópofa fricska ez a rendező részéről a karrierjét elindító televízió világa felé. Scrooge-ot Bill Murray alakítja, aki ezzel a filmmel talált rá arra a blazírt, cinikus és halálosan vicces figurára, akit aztán az Idétlen időkigben is eljátszott, és voltaképpen annak variációival emelkedett nemzetközi kultkedvenccé.
A Szellemes karácsony főhőse annyira nemtörődöm, hogy rokonainak, barátainak és üzletfeleinek összesen kétféle ajándékot ad karácsonyra: fürdőlepedőt vagy videómagnót. Éppen a szokásos életuntságával felügyel valami ezredik Karácsonyi ének-tévéfilmet, amikor hozzá is bekopogtatnak a karácsony szellemei, és szembesítik kiüresített életével. Végül persze a Dickens-regény történetének megfelelően Scrooge jó útra tér, megelőlegezve a későbbi Murray-hősök útját, akik nem elvetemültek, csak elkoptatta a lelküket a kiábrándító külvilág.
Richard Donner viszont mindig tudta, hogy a varázslat visszalopható a modern, nagyvárosi környezetbe, a csonka családokba vagy a rögösen induló barátságokba. Erről készítette milliók által rajongott filmjeit.
