A kétezres évek végén Sylvester Stallone valamire nagyon ráérzett: szétnézett Hollywoodban, és azt látta, hogy az egykoron elpusztíthatatlan akciósztárok csillaga letűnőben van, filmjeik kevés bevételt termelnek, néhányukat pedig lassan annyira elfelejti a közönség, hogy már azt sem tudják, melyik mozifilmben látták őket először. E mellett az akciófilmek felépítése is más irányba kezdett tolódni a kétezres évek végén, mint amit Stallone évtizedekig ismert. A Bourne-filmek feszesen vágott és kivételesen megtervezett verekedéseikkel nyerték meg a nézőket, a Bond-mozik eleganciájukkal robbantottak, míg Tom Cruise a Mission Impossible-sorozattal a kaszkadőrmutatványokat emelte új szintre.
De hogy nézett ki mindez a régi akciósztárok szemszögéből?
- Arnold Schwarzenegger a kormányzás miatt már hat éve nem filmezett.
- Jason Statham egyre inkább B és C kategóriás produkciók felé húzott, amivel az érdeklődés is csökkenni kezdett körülötte.
- Jet Li próbálta kiheverni A múmia: A Sárkánycsászár sírja ordas nagy bukását.
- Dolph Lundgren már a harmadik Tökéletes katona-filmjével végzett, ami a DVD-piac megcélzásával egyenesen a szakadékba hajította saját magát.
- Bruce Willis sem villogott akkortájt: egy kaptafára készülő akció-drámákba ugrott bele.
- Mickey Rourke pedig A pankrátor Oscar-jelölését nem tudta meglovagolni két év után sem újabb nagy filmszereppel.
Stallone viszont jól menedzselte a karrierjét: 2006-ban újfent berobbant a Rocky Balboával, 2008-ban pedig a Rambo negyedik epizódját készítette el, ami komoly siker lett amerikai és európai viszonylatban egyaránt (simán megduplázta a költségvetését). A sztoriba itt kapcsolódik be David Callaham amerikai forgatókönyvíró, aki 2005-ben megírta egy csapat zsoldosról szóló film vázlatát, amit háromszor is átírt az évek alatt, mert a nagy stúdiók nem voltak vevők a kopottas sztorira. Ekkor került Stallone kezei közé a fecni, aki kiindulópontként használta ezt A feláldozhatók forgatókönyvéhez, aminek sztorija szerint ő egy visszavonult katonákból áll zsoldososztag vezetője, utóbbiak pedig mindenre kaphatók, ha fegyvert adnak a kezükbe.
Miután végzett az írással, sűrű telefonálgatásba kezdett, hogy összerántsa az összes, nyugdíjkorhatár felé tartó akciósztárt, mert szobrot akart állítani annak a filmtörténeti korszaknak, amiben ő a legjobban érezte magát a pályája során.
Fel sem fogtuk, mennyi munka volt ebben
Már a forgatás megkezdése előtt grandiózus meló várt a rendező-forgatókönyvíró Stallone-ra: a fent említett színészekkel egyezkednie kellett arról, hogy mennyiért és milyen kikötésekkel vállalnák a filmet. Némi előny volt, hogy közülük többet is jól ismert korábbról, némelyikkel pedig már dolgozott is együtt. A színész kutatásba kezdett: megkereste Jean-Claude Van Damme-ot, Steven Seagalt és Wesley Snipes-ot is, de mindhárman passzolták a filmezés lehetőségét, mellettük Kurt Russell, Al Pacino és a Nagymenők óta lefelé ívelő Ray Liotta sem kért a produkcióból. Akadtak tehát gondok, de Stallone sosem kételkedett abban, hogy tető alá tudja hozni a projektet.
Erről a GQ magazinnak beszélt 2010-ben:
Az emberek azonosítanak azzal a karakterrel, amit játszom, és mikor tök máshogy cselekszem, azt mondják: de hát Rocky nem tenné ezt! Nem vagyok olyan etikus, mint Rocky, nem vagyok olyan kemény, mint Rambo. Érzékeny ember vagyok, aki kiszámíthatatlan, ebben vagyok a legbiztosabb. Ez segített mindig. Ez vitt előre A feláldozhatóknál is, ami álomországba repített engem, holott mindenki arról beszélt, hogy már kibaszott járókerettel kéne mászkálnom.
A színész 63-64 éves volt a film forgatásának idején, a legfiatalabb feláldozható pedig a 43 éves Jason Statham volt. Rajta kívül mindenki az ötvenes és hatvanas korosztályhoz tartozott, ami számos poén forrása is volt a filmben. Mert A feláldozhatók - Stallone jóvoltából - nem félt öniróniával élni, emiatt záporoztak benne az idézhető egysorosak, köszönhetően főleg Schwarzeneggernek és Stallone-nak, akik a valódi, évtizedes ellentétüket itt humoros formában adták ki magukból. Schwarzeneggernek ráadásul hat év után ez volt az első főszerepe a kormányzóság után, nagy elánnal vetette bele magát mindenki a munkába. Ez meglátszott az egész produkción, még akkor is, ha a kritikusoknál a hat pontot nem is nagyon tudta átlépni az elkészült film.
A feláldozhatók egy igazi kasszasiker lett a szereplői miatt: orrnehéz volt tőlük, de egyben szerethető, ami felértékelte az alkotást, miután a hollywoodi filmgyártásban a szuperhős- és szörnyfilmek mellett már nincs helye a régi módi akciózásnak, a dagadó izmoknak, a test a test elleni harcoknak.
Az öregek tényleg minden tőlük telhetőt beleadtak a dologba, a filmben látott figurák kis túlzással az 1987-es Ragadozó csapatát idézték meg: mindenki kőkemény, és mindenkinek van egy-egy jól megjegyezhető személyiségjegye, egymás zrikálása pedig a fő lételemük - az öldöklés mellett.
Stallone az egyik jelenetben egyébként annyira beleélte magát az ex-pankrátor Steve Austinnal való verekedésbe, hogy előbbinek eltört egy nyakcsigolyája, ami miatt meg kellett műteni. Pár éve így emlékezett vissza rá a Guardianben:
Ezekkel a srácokkal szétrúgtuk egymás seggét, egyik keményebb volt, mint a másik. Nem viccelek, a kaszkadőreink már irgalomért könyörögtek. Austinnal úgy összerúgtunk, hogy a műtét után egy fémlemez került a nyakamba.
Az jól látható volt már a bemutató után, hogy Stallone olyan filmet hozott össze, amit 1990-ben is nyugodtan leforgathattak volna, amikor mindenki pályája és fizikuma csúcsán volt. A filmben látott karakterek egy doboz tejföl érdekességével vetekedtek, a történet pedig szinte csak alibi volt ahhoz, hogy mindent felrobbanthasson, lelőjön maga körül a banda - amivel persze Stallone is figyelmeztette a kritikusokat: nem érdekli, hány pontot adnak erre, ő a közönségének, a közönségüknek dolgozik. Volt ebben ráció, mert a nézők évek óta nem kaptak ehhez hasonló filmet, vágyuk tárgyát pedig egy grandiózus színészcsapattal spékelték meg. Persze két véglet felé ment el a film értékelése:
- Egyesek szerint ez egy ódivatú, csak a nosztalgiafaktorra építő zsánerfilm volt.
- Mások úgy vélték, hiába a koros akcióhősök, ez méltó lezárása a tesztoszteron alapú forgatókönyvírás hőskorszakának.
Ugyanakkor a film technikailag támadható volt: a vágások, az operatőri munka mind-mind kikezdhető, nem beszélve a szocreál effektekről és a sok helyen bántó unalmasságról. Ám Stallone-t dicséri, hogy valamennyit megpróbált haladni a korral, ügyesen átemelt technikákat a Bourne-filmekből, de a Halálos iramban-széria egy-két vágási megoldása is visszaköszön.
Stallone karriereket mentett meg
Quentin Tarantinót tartják annak a rendezőnek, aki remekül menti meg lecsúszott színészek karrierjét, így tett John Travoltával a Ponyvaregényben is, és valami hasonlót követett el Sylvester Stallone A feláldozhatók esetében. Statham újra A listás akcióhőssé vált Hollywoodban, bevették a Halálos iramban franchise-ba, és készült két-három saját jogán is megálló akciófilmje, amivel milliókat tudott kaszálni. Willis ismét foglalkoztatott színész lett, megkapta a Red és a Looper - A jövő gyilkosa főszerepét, melyekkel végre nem DVD-kre dolgozott, hanem ügyes rendezők kezei alatt bizonyította, mitől működött X évig a Willis-sárm (más kérdés, hogy azóta megint elindult a C filmek irányába). Schwarzenegger karrierjét ugyanakkor nem kellett megmenteni, de ez a film hozta vissza Hollywoodba, igazolva, hogy még mindig jól mutat a vásznon.
Azt pedig csak a VHS-korszakot átélő filmrajongók, a garázsban mozizást megtapasztaló Stallone- és Schwarzenegger-fanok értik igazán, mennyire nagy dolog az, hogy a két legenda, kiegészülve Willisszel szerepeljen egy filmben. Erre a gyerekkori vágyálomra, erre a nosztalgiafaktorra épített A feláldozhatók, aminek megtekintése után akkor is szivarfüstösen és lőporosan jött ki az ember a moziból, ha a tátott szájjal történő ücsörgésen kívül mást nem is csinált. Ez pedig alighanem mindenfajta igényt kielégített, amit előzetesen várhattak a filmtől a színészcsapat rajongói.
Másodszor, harmadszor is összejött, de kit érdekel?
2012-ben egy második része, 2014-ben pedig egy harmadik felvonása is jött A feláldozhatóknak, egyik sem mutatott megismételhetetlen újításokat, de egy-két sztárszínészt így is tudott toborozni Stallone: megnyerte Harrison Fordot, Mel Gibsont és Antonio Banderast a folytatásokra, de ezek az alkotások pepitában hozták az első mozi filmnyelvi értelemben vett közepes színvonalát. Hiába szolgáltattak alibit a papíron létező történetnek, filmes szempontból ez egyszer, az első epizódban volt hibátlanul eladható fogszívás nélkül. De azért a pénztáraknál hozták a kötelezőt (a 2. rész háromszor, míg a 3. rész kétszer több pénzt termelt, mint amennyibe a forgatás került). A negyedik etapról évek óta ír a nemzetközi sajtó, Stallone már egyszer ott is hagyta a projektet összekülönbözés miatt, de állítólag lehet még esély a folytatásra.
Abba ne menjünk bele, hogy szükség van-e arra a negyedik epizódra, mert elterelné a figyelmet az első mű érdemeiről: a most tízéves Stallone-mozi abban a tekintetben mindenképp örök darab, hogy majdhogynem megismételhetetlen dolgokat tett.
- 2020-ban ekkora érdeklődést és bevételt már képtelenség lenne összekaparni a Marvel- és D.C.-univerzum árnyékában, mint tíz éve.
- A Stallone-, Schwarzenegger- és Willis-filmeken felnövő generációknak felejthetetlen élményt jelentett együtt látni ezeket az arcokat, akik akkoriban azért még másfajta kondiban voltak, mint manapság.
Ezek alighanem megbocsáthatóvá teszik A feláldozhatók összes hibáját. 2020-ban pedig azzal lehet levenni a közönséget a lábáról, ha Tony Starkot, Amerika Kapitányt és a Fekete Párducot eresztik össze ennél mélyebb, intelligensebb, modernebb eszközökkel. Stallone már 2010-ben sem akart tudomást venni erről, és csak sejteni lehet, hogy a dolog azóta sem változott nála.
Ugye nem gondoltátok, hogy a legjobb jelenetet kihagyjuk a cikkből:
Kiemelt kép: Millennium Films / Archives du 7eme Art / Photo12 via AFP
