A svéd Dag Hammarskjöld nagyon nehéz időszakban lett az ENSZ főtitkára: 1953-ban lépett hivatalba, és az alatt a nyolc év alatt, amíg ő vezette a világszervezetet, megkapta a kezdődő hidegháborút, több nagy nemzetközi válságot, és a gyarmatsorból függetlenné váló államok első nagy hulláma is arra az időre esett. Hammarskjöld ráadásul nem az a csendes bürokrata volt, akinek eleinte hitték, hanem a legaktívabb ENSZ-főtitkárként nagyon is komolyan vette a funkcióját, és az utódaival szemben nemcsak szereplője, de alakítója is volt a világpolitikának. Nem csoda, hogy a svéd diplomata számos ellenséget szerzett: magára haragította a szovjeteket ugyanúgy, mint ahogy a gyarmattartó országok gazdasági érdekeire sem volt tekintettel.
Az 1960 és 1965 közötti kongói válság aztán felvonultatott a fenti nehézségek közül szinte mindent: a frissen függetlenné lett, ásványkincsekben rendkívül gazdag országban kitörő polgárháború a szovjetek és amerikaiak proxy-háborúja is lett, melyben tanácsadókkal és fegyverekkel is segítették az általuk favorizált feleket, minden komolyabb titkosszolgálat ott kavart a háttérben, és fontos szereplő volt még egy nagy belga-brit bányavállalat is, amely pénzzel és minden létező eszközzel támogatta a Moise Csombe vezette szakadár Katanga területet, amely függetlenségi háborút indított a központi kongói kormány ellen. Hammarskjöld aktívan küzdött a békéért, békefenntartókat is küldött a térségbe, és az egykori gyarmatosítók bábállama, Katanga függetlensége ellen foglalt állást. 1961. szeptember 18-án is épp tárgyalni utazott Csombához, amikor a gépe nem sokkal a leszállás előtt lezuhant az észak-rodéziai (ma Zambia) Ndola fölött.
A hivatalos vizsgálat ugyan nem talált bizonyítékot arra, hogy Hammarskjöld gépét lelőtték vagy felrobbantották volna, mégis kezdettől fogva jelen voltak az alternatív teóriák.
Ezek ráadásul olyannyira felerősödtek az elmúlt években, hogy 2015-ben felállt egy független szakértőkből álló ENSZ-bizottság, amely újranyitotta a lezárt aktákat. Azóta is jelennek meg időnként cikkek arról, hogy azonosíthatták azt a belga pilótát, aki zsoldosként lelőtte a főtitkár gépét (a leggyakoribb elmélet szerint Csomba utasítására), de feltűnt a sztoriban egy dél-afrikai szál is. Sőt, készült már olyan játékfilm is, a Jadotville ostroma című, mely a Kongóban hősiesen helyt álló ír békefenntartók történetét meséli el, és ebben konkrétan a nyugati zsoldosokat is alkalmazó katangai lázadók szedik le Hammarskjöld gépét. Jóval több ez már tehát, mint összeesküvés-elmélet, a provokatív dokumentumfilmjeivel nevet szerző dán újságíró, Mads Brügger pedig úgy döntött, a gyilkosok nyomába ered.
Ezt örökíti meg a Cold Case Hammarskjöld (Hammarskjöld, döglött akták), melyet idén januárban mutattak be először: Brügger a Hammarskjöld-rejtélyt megszállottan kutató, svéd Göran Björkdahl segítségével nyomoz és kutat, szemtanúkat keresnek és szólaltatnak meg, de egészen meglepő helyen lyukadnak ki. A film ugyanakkor azért is különös, mert egyfelől hagyományos dokumentumfilm, másfelől meg olyan, mintha azoknak a paródiája lenne. Brügger egy filmet rendez a filmben, dekonstruálja a filmkészítés és a kutatás folyamatát, és zavarba ejtő eszközöket használ: Björkdahllal
a gyarmatosítók egykori viseletében, parafakalapban és hófehérbe öltözve mennek a ndolai repülőtérre, hogy ott két darab ásóval próbálják a felszínre hozni a repülőgép roncsait.
Két fekete gépírónőnek is diktálja felváltva a film tartalmát egy kinshasai szállodai szobában, és egy idő után el is árulja, hogy valójában fogalma sincs, miért döntött így, pláne miért nem volt elég neki egy gépíró. A két nőt (Clarinah Mfengo és Saphir Wenzi Mabanza) ráadásul egy idő után bevonja a nyomozásba is, folyton megkérdezi a véleményüket, de nem sikerült egyértelműen jeleznie, hogy ezzel az egész gesztussal pontosan mit is akar üzenni.
A film viszont egészen furcsa irányt vesz egy idő után: miután Ndolában nem járnak sikerrel, azt a szálat kezdik vizsgálni, mely az apartheid rendszer bukása után tevékenykedő, Desmond Tutu vezette Igazság és Megbékélési Bizottság által nyilvánosságra hozott dokumentum vetett fel: eszerint egy rejtélyes szervezet, a South African Institute for Maritime Research (SAIMR), azaz a Dél-afrikai Tengerészeti Kutatóintézet szerepét kezdik vizsgálni az ügyben. A SAIMR ugyanis csak a nevében volt tudományos célú intézet, valójában egy titokzatos, paramilitáris szervezet, melyet egy bizonyos Keith Maxwell vezetett. A SAIMR olyan jól titkolta a működését, hogy még sokáig nem lehetünk biztosak egyáltalán a létezésében, vagy legalábbis abban, hogy nem egy Nelson admirálisnak öltöző bomlott elme hozta-e létre csak azért, hogy katonásdit játsszon. A film végére azonban egyre hátborzongatóbb dolgok hangzanak el, olyannyira, hogy akkor már mintha a filmeseket sem Hammarskjöld érdekelné elsősorban, hanem azok a jóval később, a nyolcvanas-kilencvenes években történt bűncselekmények, melyeket a SAIMR követett el. Bár ezek közül van olyan, amely egy B-kategóriás horrorfilmbe illik (a SAIMR egyik fő célja volt, hogy feketéket fertőzzenek meg HIV vírussal), mégis kirajzolódik valamiféle logika.
Brügger és Björkdahl már-már idétlenkedésbe fulladó nyomozásának itt már komoly tétje lesz: emberek nem mernek nyilatkozni, mások láthatóan hazudnak, megint másokról (például a dél afrikai hírszerzés korábbi vezetője) pedig utólag derül ki, hogy vélhetően nem mondtak igazat a kamerának. És aztán előkerül egy egykori SAIMR-zsoldos, aki évtizedekkel később úgy dönt, beszél az egykori szervezetéről. Többek között azt is, hogy a SAIMR-ban úgy járta, a nemzetközi bajkeverésben is otthonos szervezet emberei iktatták ki annak idején Hammarskjöldöt. Itt aztán egyre több lesz a kérdés: miért nyilatkozik arcát és a nevét is vállalva, ha utána - mint azt a film végén megtudjuk - arra kényszerüljön, hogy ismeretlen helyre meneküljön? És az olyasmik sem segítenek a helyzeten, miszerint többen is tudni vélik, Hammarskjöld megdöbbentően ép holttestét úgy találták meg, hogy a gallérja alá egy pikk ász kártyát (az úgynevezett halálkártyát) dugtak, melyről a nyilatkozó zsoldos azt állítja: ez a CIA üzenete volt. Mások szerint Maxwell a brit titkosszolgálat, az MI6 embere volt (mely szervezetet a legutóbbi hírek szerint azzal vádolnak, hátráltatják a vizsgálatot). Aztán a film is megnevezi a már említett belga pilótát, Jan van Risseghemet, aki állítólag barátjának bevallotta, ő lőtte le Hammarskjöld gépét. A film végére egészen biztosak leszünk benne, hogy ez a történet nem úgy van, ahogy a hivatalos verzió szól, de abban sem lehetünk biztosak, hogy Brüggerék filmje az igazságot mutatja be. Hisz ő maga mondja az elején: lehet, hogy ez a világ leghülyébb összeesküvés-elmélete, ki tudja? Mindenesetre a szórakoztatóan egyedi film akármire is fut ki, annyi eredménye már volt, hogy a benne elhangzottak új lendületet adtak a vizsgálatoknak, és további fordulók is várhatók. Biztosak pedig egyedül abban lehetünk, hogy ha jut is valamire a vizsgálóbizottság egyszer Dag Hammarskjöld halálával kapcsolatban, akkor is lesznek, akik mindent elkövetnek majd, hogy ne lehessünk biztosak abban, mi is az igazság.
A Hammarskjöld, döglött akták (Cold Case Hammarskjöld) című filmet november 17-én, vasárnap 14.45-kor lehet megnézni a Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál keretében a Toldi moziban.
