Nálunk nincsenek gengszterbandák
Foglalkoztunk már azzal, hogy a krimi hiába volt a szocialista Magyarországon is népszerű műfaj, hosszú ideig nem nagyon láthatott hazai gyártású bűnügyi filmeket a magyar mozi- vagy tévénéző. A ponyvának bélyegzett krimiirodalmat és -filmeket eleve lenézte a hivatalos kultúrpolitika, ráadásul ha rendesen művelik, akkor bizony kiderült volna, hogy a szocialista társadalomban is ugyanúgy van bűnözés, mint a hanyatló Nyugaton, ezért csak a hatvanas évek legvégének enyhülést hozó légkörében jelenhetett meg a műfaj mind könyvben, mint pedig filmben. Addig tényleg legfeljebb csak kémtörténeteket láthatott-olvashatott a közönség itthon (leginkább Berkesi András és Mattyasovszky Jenő írásait, vagy az azok alapján készült filmeket), vagy pedig külföldi importtal csillapíthatta a krimiéhségét. Aztán az új gazdasági mechanizmussal egy időben a gát áttört, és megjelentek az első szocialista krimiregények: Mág Bertalan, az ÁVH-s őrnagyból lett sikerszerző, illetve az ugyancsak nyugalmazott rendőr, Fóti Andor írták meg saját bűneseteiket, krimi formában, de ezekben természetesen kisebb-nagyobb mértékben mindkettőnél megjelentek a fiktív elemek is.
Ezzel nagyjából egy időben tűntek föl az első magyar krimik a moziban is: ezekben a filmekben közös, hogy a tettesek már nem politikailag motiváltak, mint a szocialista kémelhárítás dicsőségét zengő elődeikben, tehát már többé-kevésbé megfeleltek a krimi műfaji követelményeinek. Ilyen volt A kártyavár, Az alvilág professzora és A hamis Izabella - ezek közül az utolsót tartották a legsikeresebb magyar kriminek, 900 ezren látták a mozikban, több külföldi országban is játszották, sőt egy korabeli magyar újságcikk szerint még a BBC is a műsorára tűzte. Ezzel a filmmel mutatkozott be fiatalon Bácskai Lauró István rendező, akit talán a Keménykalap és krumpliorr sorozat révén ismernek a legtöbben, de rendezett ő szatírát is (Gyula vitéz télen-nyáron), és egyéb műfajban is kipróbálta magát, a krimi iránt viszont továbbra is elkötelezett maradt, pedig ez később sem volt hálás műfaj készítőként, ahogy erről egyszer ő is beszélt az Új Tükörnek:
"Nálunk nem éppen rózsásak egy krimifilm születésének a feltételei. Ez egyrészt a más szempontból kedvező körülményekkel magyarázható: mifelénk nem garázdálkodnak tömeggyilkos hasfelmetszők, kábítószercsempészek, szervezett gengszterbandák, vonatrablók, túszszedők. S bár akad tennivalójuk a nyomozóknak, ügyészeknek, bíráknak, a nagyobb szabású bűnügyek mégsem kerülnek filmvászonra, képernyőre. A forgatókönyvírók pedig nem bíznak eléggé saját fantáziájukban" - beszélt Bácskai Lauró az általános problémákról, de aztán egyéb nehezítő körülményeket is felsorolt:
A krimifilm mifelénk - lenézett műfaj. Igény van rá, de rangja nincs. Kitüntetés, dicséret, anyagi elismerés nem jár érte. Jó néhány színész nem is hajlandó ilyen produkcióban szerepet vállalni, még kevésbé bűnözőt alakítani. Többnyire kevés a pénz is, pedig a krimi igényli a látványosságot, egy jóízű verekedésnél bizony tetemes anyagi kár keletkezhet. Autós üldözésre, luxusgépkocsik élethű karamboloztatására aligha gondolhatunk.
Ennek ellenére számos krimiben dolgozott, és ő lett a rendezője a Megtörtént bűnügyeknek, a Magyar Televízió első igazi krimisorozatának is. Ebben Fóti Andor és Mág Bertalan könyvei alapján dolgoztak fel állítólag megtörtént bűncselekményeket (a legtöbb rész forgatókönyvét Maár Gyula írta), de elég komótos tempóban: három epizódot 1974-ben mutattak be, a következő kettőt 1976-ban, megint egyet újabb két évvel később, végül a záró két részt 1980-ban láthatták a tévénézők. A sorozatot pedig megelőzte a Hekus lettem című 1972-es játékfilm, mely szintén Fóti két könyve alapján készült, de az kimondottan a háború utáni bűnügyekkel foglalkozott, a rendezője pedig az ebben a cikksorozatban gyakran előkerülő Fejér Tamás volt. A sorozat koncepciója szerint Fóti és Mág sztorijait egységesítették, mindegyikben ugyanaz a nyomozócsoport derítette fel az ügyeket, a negyvenestől a hatvanas évekig terjedő időintervallumban, Csipke alezredes (egyes, korábban játszódó részekben még csak őrnagy) vezetésével, akit Avar István játszott. A készítők azonban nem ragaszkodtak az állandó szereplőkhöz: Csipke segítőjét hol Kertész Péter (Gál főhadnagy/százados), hol pedig Horváth László alakította, a kotnyeles titkárnőt pedig hol Erzsikének hívták (Schütz Ila), hol Kamillának (Tóth Judit). Aztán a legutolsó részt nem is Bácskai Lauró István, hanem Mészáros Gyula rendezte, és ott már (az egyik korábbi epizódban még gyanúsítottat játszó) Kállai Ferenc vezette a nyomozást, Mátyus őrnagyként, egy teljesen új stáb élén (Dunai Tamás, Benkő Péter és Pásztor Erzsi). Az sem derült ki a legtöbbször, hogy melyik évben is járunk, maximum plakátokból vagy egyéb apróságokból következtethetünk erre.
Merénylet a krimi ellen
Utóbbi már a sorozat utolsó részére, A holtak nem beszélnek címűre vonatkozik, mely azonkívül, hogy más rendezte, abban is különbözött a többitől, hogy egyedüliként színesben forgatták. Ebben még arra is odafigyeltek, hogy az ötvenes években játszódó film legalább megjelenésében megpróbálja megidézni a korszakot, miközben volt olyan korábbi rész, mely félig 1949-ben, félig 1960-ban játszódott, és a főszereplők nemcsak, hogy ugyanúgy néztek ki, mint a később játszódó részeknél, de még az az évtized is nyom nélkül múlt el rajtuk, leszámítva, hogy Avar István kapott egy másik zakót (és akkor még csak őrnagy volt, Gál százados pedig még csak főhadnagy). Pedig abban az alkotóknak igazuk volt, hogy a Megtörtént bűnügyek - a mai nézőnek legalábbis - sokkal inkább érdekesek korrajzként, mint krimiként: utóbbi műfaj olyan változásokon ment keresztül azóta, hogy ezek a bűnesetek elég már elég soványak rejtélynek, ráadásul szinte mindegyik arra megy ki, hogy ékszereik miatt kell meghalniuk szerencsétlen áldozatoknak, sehol egy hirtelen felindulásból elkövetett emberölés, egy gyűlöletbűncselekmény vagy éppen egy szexuális bűncselekmény.
Figyelemre méltók a Fóti jegyezte, jelen idejű részek áldozatai is: rögtön az első részben egy műkincskereskedőt gyilkolnak meg, aki nemcsak száraz Martinit tart otthon, de még inasa is van, mint a régi világban. A négylevelű lóhere áldozata egy jómódú orvosfeleség, aki szeretőt tart, a Gyilkosság Budánban pedig egy idős asszonyt ölnek meg, aki Kanadából kap csomagokat a rokonaitól, ez legalább annyit elmond a Kádár-korszakról, mint a tettesek kiléte. De láthatóan vonzotta az alkotókat az amerikai krimik légköre, amely a hétköznapinál jóval gazdagabb miliő mellett megjelent az olyasmi apróságokban is, mint Kertész Péter vagány panamakalapja. Szerencsére mint a legtöbb korabeli produkcióban, itt is remek színészeket láthatunk: Avar István tényleg meggyőző az unott nyomozó szerepében, Schütz Ila együgyű, de tudálékos titkárnője pedig a humorért felel, amikor épp játszik, bár ezt a figurát mai szemmel nehéz másnak látni, mint A Mindenbe Belepofázó Butuska Nőt, miközben a bölcs férfiak csendben megoldják a bűnügyeket. Bár jobban meggondolva, a megoldást gyakran valami véletlen löki az útjukba.
Végül az is érdekes, hogy volt, akiben pont az keltett aggodalmat, ha tényleg a valóságot mutatja be a sorozat: Halda Aliz, a Nagy Imre-perben kivégzett Gimes Miklós menyasszonya volt, a forradalom leverése után évekig nem tudott elhelyezkedni, végül már tanárnőként írta meg észrevételeit a Kritika folyóiratba arról, hogy mennyire felháborították a nyomozócsoport vallatási módszerei: "Elképedve néztem, ahogy a zokogó asszonyt kétoldalról közrefogva faggatják, s az arcába hajolva kiabálnak vele. Azon töprengtem: hogy érezném magam a helyében; gyanúsított végül is mindenki lehet. A kérdezési módszer olyan nyers volt, hogy már a film elején, amikor az inast gyötörték, hogy hol töltötte az estéjét, gyanakodni kezdtem: a mesét talán antidatálták, és itt most a Horthy-rendőrség kritikáját látjuk" - írta, a szocializmusban divatosnak nem mondható emberi jogi szemszögből. "Nem szerencsés - hogy úgy mondjam: pedagógiai szempontból - azt sugalmazni, hogy ez a módszer, az emberek ilyenfajta kezelése a magától értetődő, a természetes" - írta, a kor rendőrségét ismerve már-már naivnak tűnő elkötelezettséggel. Mondani sem kell, hogy ez a szemszög máshol nem is nagyon jelent meg.
A sok kritika ellenére azért azt is díjazták többen, hogy a Megtörtént bűnügyekben legalább már érződik a szándék, hogy egy valódi bűnügyi sorozat kerülhessen a tévébe - ahogy a Magyar Hírlap fogalmazott, egy "már majdnem jó magyar krimi". Éppen ezért az irány a sorozat befejezése után is maradt: Fóti halála után mutatták be a könyvéből írt Halál a pénztárban című krimit (ezt Bednai Nándor rendezte), Bácskai Lauró pedig egy másik Fóti-mű alapján rendezte meg az Utolsó alkalom című tévéfilmet 1981-ben, Cserhalmi György főszereplésével, és ezt a filmet végre egységesen ünnepelte a kritika, mondván, na, tényleg tudunk mi, magyarok is krimit csinálni (a rendező szerint szerencséje volt: Müller Péter személyében avatott forgatókönyvíróval dolgozhatott, és végre elég pénz és idő is volt a filmre). Mág Bertalan könyve alapján pedig még egy sorozatot készítettek, Két pisztolylövés címmel. De akkorra már javában készült a magyar krimifilmek legnagyobb dobása, A Pogány Madonna, mely egészen máshonnan közelítette meg a műfajt, viszont minden korábbinál nagyobb sikert is ért el vele.
A cikksorozat korábbi részei
itt találhatók.
