Abból a tényből, hogy az ötvenes évek közepétől tévénézők milliói haraptak rá Robin Hood, Tell Vilmos, Ivanhoe és a többi mondabeli hős kalandjaira, nem kizárólag azt a következtetést lehetett levonni, hogy a közönség ki van éhezve a kosztümös-kardozós kalandfilmsorozatokra. A brit kereskedelmi tévézés fejesei hamar rájöttek, a nézőknek valójában hősök kellenek, akikkel azonosulni lehet, és nem ragaszkodnak feltétlenül a középkorhoz. A modern hős pedig már nem a fegyverükkel jól bánó katonák közt keresendő, sokkal ideálisabb erre a szerepre a titkos ügynök. Pláne, hogy a sikerregények piacán akkor már egy ideje megjelent a csavaros eszű, sima modorú és kemény öklű szuperkém figurája, így nem kellett ahhoz nagy fantázia, hogy ezeket a szereplőket a tévében is elképzeljük. Ezek a hősök persze nem egyformák: volt köztük, aki titkosszolgálati feladatokat teljesített, mint James Bond, és volt, aki inkább modern Robin Hoodként a bűnözés ellen vette fel a harcot.
A titkos ügynökök kora a tévében
Ilyen alak volt Simon Templar is, becenevén The Saint (magyarul nem Szentnek, hanem Angyalnak fordították), aki először 1928-ban jelent meg regényhősként Leslie Charteris tollából, hogy aztán a következő években már nagy népszerűséget szerezzen az olvasók körében, majd a harmincas évek végétől készült néhány közepesen sikeres hollywoodi Saint-film is, többnyire George Sandersszel a főszerepben. Sőt, Templar a rádióban is felbukkant nem sokkal később, idő kérdése volt csak tehát, hogy tévésorozat legyen belőle. Hogy erre viszonylag sokáig kellett várni, az leginkább annak köszönhető, hogy a számára csalódást okozó filmek után Charteris bulldogként őrizte a jogokat. Végül 1961-ben az addig főleg B-filmekben utazó producernek, Robert S. Bakernek sikerült meggyőznie az írót, hogy bízza rá a sorozatot, melyet az ATV csatorna feje, a számos klasszikus brit sorozatot tető alá hozó Lew Grad bőkezűen támogatott is, mivel látta benne a lehetőséget, hogy eladhassa külföldre is.
Az Angyal ugyanis nem az első volt a tévés szuperügynökök közül: 1960-ban a Robin Hood kalandjai rendezőjeként feltűnt Ralph Smart sorozata, a Danger Man nyitotta a sort, főszerepben a NATO ügynökével, John Drake-kel, aki sok tekintetben emlékeztetett James Bondra, ami nem véletlen, hiszen a 007-es szülőatyja, Ian Fleming is részt vett a sorozat kitalálásában. John Drake-et Patrick McGoohan játszotta olyan meggyőzően, hogy eredetileg őt szemelték ki Simon Templar szerepére is. A következő évben indult a The Avengers, melyből idővel valóságos nemzeti intézmény lett a briteknél, filmadaptációval, képregénnyel, sőt, regényfolyammal, mely itt a sorozatból nőtt ki. Az Avengers főhőse a régivágású - keménykalapos, öltönyös, esernyős - angol úriember, John Steed volt (Patrick Macnee alakította), vagány női segítőkkel, mint Honor Blackman vagy Diane Rigg, akikből közönségkedvencet csinált a sorozat. Sydney Newman sorozatában megvolt a sci-fibe illő elemektől a feminista üzenetig minden, ami a sikerhez kellett, de a két másik figurának megvolt az az előnye John Steeddel szemben, hogy regényekből már jóval korábban ismerhette őket a közönség.
Ők mindketten 1962-ben léptek színre megfilmesítve: ebben az évben mutatták be az első James Bond-filmet, és a franchise világsikerének köszönhetően Bond lett a spy-fi-nak is nevezett zsáner nagybetűs főhőse, ám Simon Templar hatása teljesen nyilvánvaló volt Bond esetében, és nem csak azért, mert addigra már javában forgatták az Angyal-sorozatot is. Ian Fleming, majd később a mások által írt Bond-filmek is sokat merítettek Az Angyal-regényekből, és a különbségek ellenére is nyilvánvaló volt a rokonság a két franchise között. Nem véletlen ezért, hogy a spy-fi sorozatok aranykorának emblematikus hőse Simon Templar (még úgy is, hogy Az Angyal kalandjai csak szőrmentén sorolható a zsánerhez, legalábbis Templar eleinte magándetektívként sima bűnügyi rejtélyeket oldott meg).
Az Angyal tarol
Ebben pedig döntő szerepe volt annak, hogy a producerek végül rájöttek, a komoly és kissé merev McGoohan helyett egy elegáns, laza nőcsábászra van szükség, és így esett a választás Roger Moore-ra. Az akkor 34 éves Moore már évek óta próbálkozott a filmezéssel, kapott is jó pár szerepet, de az igazi kiugrás még váratott magára, és ezen nem változtattak a tévés szerepei sem: az Ivanhoe-ban ő is kipróbálta magát a kalandfilmes zsánerben, majd a Maverickkel a westernbe is belekóstolt, de igazán Simon Templarként talált magára. Moore-t többek között az vonzotta a szerepben, hogy a másik két sorozattal szemben itt nem harcolnia kellett, hanem jól szabott öltönyökben és egy saját rendszámos Volvo P1800-ban szédíthetett gyönyörű nőket, ellenfeleit pedig elsősorban a ravaszságával vagy puszta kézzel győzte le.
A Moore alakította Templar egyfelől hibátlan modorú angol úriember, másfelől igazi világpolgár, aki ugyanúgy otthon érzi magát Londonban, mint New Yorkban vagy Genfben, és mindig a jó ügyért harcol. Hogy miért teszi, és miből is finanszírozza ezt az önzetlen hobbit, az nem derül ki, de a rejtélyesség csak tovább növelte a vonzerejét. Ráadásul a sorozat alkalmazkodott a televíziós igényekhez, ezért a regényekhez képest lejjebb csavarták az erőszakot, sőt, egyes kritikák szerint a ponyvaízű regényeknél jóval szofisztikáltabb lett a sorozat.
Később ráadásul egyre jobban eltért Charteris írásaitól, illetve krimi helyett egyre jobban hasonlított az Avengers vagy más spy-fi sorozatok világára, olyannyira, hogy az író egyre többet panaszkodott a producereknek, mondván, teljesen kiherélték a hősét. Ha így is volt, a tévénézőket ez egyáltalán nem zavarta: Az Angyal kalandjai kirobbanó siker lett szinte mindenütt, ahol vetítették, összesen 63 országban, és 350 millió fontot hozott. Az 1962 és 1969 között futó sorozat a hatvanas évek egyik legnagyobb nemzetközi televíziós sikere lett, amely Amerikában is megállta a helyét, ahol az NBC sugározta.
Moore idővel producerként is beszállt a sorozatba, melynek kilenc epizódját ő is rendezte: végül összesen 118 rész készült, 1966-tól ráadásul már színes filmre forgatták. Akkorra már az alkotók azt a luxust is megengedhették maguknak, hogy a külföldön játszódó részekhez néhányszor elutaztassák a stábot, hiszen sokáig az Elstree Studio falain belül oldották meg az utazásokat. Félreértés ne essék azonban, Az Angyal kalandjai a kor viszonyaihoz képest kiemelkedő igényességgel megvalósított sorozat volt, így a korai részek látványvilága sem hagy maga után kívánnivalót.
Sőt, a sorozat ma is tökéletesen élvezhető, mivel kezdettől fogva filmre rögzítették, ellentétben például az Avengersszel, melynek korai évadait a Marconi-EMI elektronikus tévés technológiával vették fel. Bár a színészi képességeit rendre elmarasztalták a kritikusok, Moore ideális volt ebben a szerepben, és nem véletlenül csábították a Bond-filmek producerei is. Az, ahogy Templar minden rész elején a negyedik falat lebontva közvetlenül a nézőhöz beszélt, egyenesen megelőlegezte Bond későbbi kikacsintásait, és amikor végre igent mondott a filmeseknek a 007-es ügynök szerepére, utána nagyrészt ugyanabból a színészi eszköztárból dolgozott.
A hatvanas évek egyébként is a britekről szóltak, és a Beatles vagy Bond mellett a sorozataik is illeszkedtek a trendbe. Ahogy lenni szokott, aztán felébredtek az amerikaiak is, és jöttek a saját spy-fi sorozataik: az NBC 1964-ben indította útjára a The Man from U.N.C.L.E. sorozatot, mely egy nemzetközi ügynökség két szuperügynöke, az amerikai Napoleon Solo (Robert Vaughn) és az orosz Ilja Kurjakin (David McCallum) kalandjait követte négy évadon át. Két évvel később pedig elrajtolt a Mission: Impossible, melynek középpontjában egy másik, hasonlóan rejtélyes nemzetközi ügynökség, az IMF (nem összetévesztendő a valutaalappal) állt. A sorozat 1973-ig futott, majd később két évad erejéig feltámasztották, hogy aztán a kilencvenes években filmes franchise-ként folytatódhasson, Tom Cruise-zal a főszerepben. Az amerikai sorozatok közül ez a kettő futotta be a legnagyobb karriert, népszerűségük idővel a brit példaképekét is megelőzte (legalábbis az amerikai nézők körében), miközben az évtized közepére már minden amerikai csatornának volt saját titkosügynökös sorozata. Ilyen volt még a többinél realisztikusabb I Spy, a steampunk The Wild Wild West, vagy az egész műfajt parodizáló Get Smart (A balfácán).
Az Angyal Magyarországon
Ezek közül pár látható volt Európában is, bár a vasfüggöny mögé jellemzően nem juthattak el, már csak a hidegháborús tematika miatt sem, és emiatt jegelték nálunk a James Bond-filmeket is, melyeket a rendszerváltás előtt csak külföldről behozott videókazettákon lehetett látni. Az Angyalt viszont behozták, méghozzá meglepően hamar: már 1963 őszén vetíteni kezdték, és ugyan nem vették meg az összes évadot, épp elég részt vásárolt meg a Magyar Televízió ahhoz, hogy a sorozat a magyar tévénézők kedvence lehessen. Hozzá kell tenni, Simon Templar neve előtte sem volt ismeretlen idehaza, hiszen Charteris művei közül több olvasható volt magyarul már a harmincas években, de fogalmat a televízió faragott belőle. Az Angyal kalandjai lett az első nyugati krimisorozat, ami leültette esténként az egész országot a tévé elé (akinek nem volt, akkor átkéredzkedett a szomszédba), illetve emiatt írtak többen fontoskodó újságcikkeket arról, hogy a sorozatban látható erőszak rossz hatással lesz a gyerekekre. Az Angyalról még a BRFK egyik nyomozóját is megkérdezte az Esti Hírlap:
Huszonkettedik éve vagyok nyomozó, természetes hát, hogy egy-egy kalandnál felteszem magamnak a kérdést: én mit tennék Angyal helyében? A válasz mindig ugyanaz: egészen mást tennék! Az Angyal kalandjai ugyanis izgalmas, gyakran logikátlan mesék, az életben pedig reális, szakszerű bűnüldözés folyik. Mi, nyomozók, nem vagyunk Angyalok, de az igazi bűnözők sem olyanok, mint a tévéernyőn bemutatott »sminkelt« gengszterek.
A sorozat még egy magyar paródiát is szült: Veszedelmes labdacsok címmel készült egy tévéfilm, melyet 1967 január elsején tűzött műsorra az MTV. Ebben Latinovits Zoltán alakította a főszereplő Templár Simont, olyannyira, hogy ő is a Moore-t szinkronizáló Láng József hangján szólalt meg a filmben (a sorozat magyar szövegéről és a szinkronról itt olvasható egy terjedelmes bejegyzés). Lángot korábban a Film Színház Muzsika is megkérdezte, mit gondol Templarról, és talán valahol ez is lehetett a logika a sorozat behozatala mögött: "Ennek az egész krimisorozatnak az a varázsa, hogy maguk az angolok se tesznek úgy, mintha komolyan vennék. Angyalnak nincs foglalkozása, nincs múltja, családja, gondja, Angyal leplezetlenül olyan ember, aki nincs."
Az Angyal kalandjai Moore kiszállásával még nem értek véget. 1978-ban két évad erejéig Ian Ogilvy játszotta Simon Templart Az Angyal visszatér (The Return of the Saint) című sorozatban, de jóval kisebb visszhangot keltve, a többi sorozatpróbálkozás pedig még ennyi említést sem érdemel. Készült aztán egy rossz emlékű Angyal-film is 1997-ben, Val Kilmer főszereplésével, és egészen friss hír, hogy tervben van egy új filmfeldolgozás is, melyben a Bridgerton sorozatban feltűnt Regé-Jean Page játszaná a főszerepet.
Moore-t később utolérte a végzete, és hét filmben játszhatta James Bondot, de előtte még egy kultikus sorozat, a spy-fi-korszak utolsó nagy dobásának bizonyuló Minden lében két kanál (The Persuaders!) főszerepében láthatták a nézők, a Templarhoz hasonlóan megformált Lord Brett Sinclairként. Itt Tony Curtisszel párban üldözték a bűnözőket, ahol ügyesen ellenpontozta egymást Moore angol hidegvére és Curtis amerikai hebehurgyasága. A sorozat óriási lendülettel indult, még Az Angyal kalandjainál is több országba adták el, és az ITV legdrágább produkciója lett, mégsem váltotta be a hozzá fűzött reményeket: hiába ment nagy sikerrel a nemzetközi piacon, pont Amerikában nem tudta megverni a nézettségi versenyben az új erőre kapó Mission: Impossible-t. Így a sorozat idő előtt véget ért, Moore pedig végre mehetett Bondot játszani. De amikor a színész 2017-ben, 89 éves korában meghalt, Bond mellett elsősorban Simon Templarként hivatkoztak rá a híradások. Nem csoda, hiszen legtöbbünk örökre összekötötte a figurát Roger Moore-ral, még úgy is, hogy az angol színész a sorozat lezárultával többet soha nem bújt az Angyal bőrébe.
A cikksorozat korábbi része itt olvasható. A cikksorozathoz az Arcanum Digitális Tudománytár nyújtott segítséget.
