Mióta Bruce Lee meghalt, a szórakoztatóipar kitartóan próbálja őt feltámasztani. Nemcsak a külsejét és harcművészeti stílusát több-kevesebb, inkább kevesebb sikerrel utánzó "színészek" seregéről, Bruce Le, Bruce Li, Bruce Lai, Bruce Chen vagy Brute Lee munkáiról van szó, amelyek tíz perccel a Kis Sárkány halála után forogni kezdtek a rosszabb hírű hongkongi stúdiókban, hanem az olyan kísérletekről is, mint a Marvel Shang-Chi képregénye. Bruce Lee 1973 júliusában halt meg; Shang-Chi az év őszén mutatkozott be. A kung-fu királya halott volt, és valakire nagyon sürgősen fel kellett tenni a koronáját.
Fél évszázaddal később a harcművészeti filmek fénykorának rég vége, a nyurga testű, kis termetű harcosokat Schwarzenegger és Stallone izompacsirtái szorították ki a mozikból. Majd ők is átadták a helyüket a kicsit sem erős, viszont nagy pofájú akcióhősöknek - Mel Gibsontól Bruce Willisen át Will Smithig -, hogy végül amazok is elvegyüljenek az ezredforduló óta legnépszerűbb tömegfilmes műfaj, a szuperhősfilm változatos képességekkel rendelkező csodalényei között.
A harcművészeti filmek rajongói viszont most megint örülhetnek. Azután, hogy az elmúlt húsz évben önálló mozit kapott a Marvel összes fontos figurája, a kevésbé fontosak pedig tévésorozatot, végre a képregényekben is jobbára örök mellékszerepre kárhoztatott Shang-Chi is kiérdemelte a saját filmet. Hozzájárult ehhez az ázsiai-amerikaiakra irányuló figyelem, akik a Black Lives Matter árnyékában és a koronavírus - Trump elnök "kínai influenzája" - terjedésével járó bűnbakkeresés miatt joggal érezhették úgy, hogy az őket érő rasszista indulatok és erőszakos támadások nem keltenek elég erős visszhangot. Az ázsiai-amerikaiak küzdelme a láthatóságért többek között olyan filmsikerekben csapódott le, mint A búcsú és a netflixes Ha tudnád, de Chloé Zhao idei Oscar-díjára is nyugodtan tekinthetünk ennek az identitásharcnak az egyik győzelmeként.
Csak idő kérdése volt, hogy a szuperhősfilmekben mikor jelenik meg ez a tendencia. A Marvelnek ráadásul valóban volt némi törlesztenivalója, miután az utolsó fontos ázsiai szereplő, akit castingoltak, Sir Ben Kingsley volt a Vasember 3-ban. Igaz, ő legalább pont egyformán volt kínai, japán és koreai: semennyire. Ami azt illeti, Sir Ben a Shang-Chi és a Tíz Gyűrű legendájában is feltűnik, és ezúttal is elnézést kér azért, hogy nyolc évvel ezelőtt kínai terroristának adta ki magát Tony Stark aktuális ellenfeleként.
Az új Marvel-filmben végre tényleg kínaiak játszanak kínaiakat, sőt egy félkarú román férfi kivételével fehér bőrű szereplő sincs mellettük. A Shang-Chi két világ filmje: San Franciscóban és Makaón játszódik; felerészt angolul, felerészt mandarin kínaiul beszélnek benne; műfaja pedig az amerikai gyökerű szuperhősfilm és a kínai vuhszia keveréke.
A vuhsziát, vagyis a fantasztikus motívumokkal - látványos légi balettekkel, mitikus figurákkal - dúsított kínai harcművészeti történeteket Nyugaton az Ang Lee rendezte Tigris és sárkány meg a Zhang Yimou-féle Hős tette népszerűvé az ezredfordulón, és a Shang-Chi rendezője, Destin Daniel Cretton mindkét filmből át is hozott egy-egy fontos színészt. Michelle Yeoh a szuperhős nagynénjeként, Tony Leung pedig az apjaként tűnik fel, aki egyúttal egy ezeréves bűnszövetkezet halhatatlan vezetője. Shang-Chi tíz éve megszakította vele a kapcsolatot, az Egyesült Államokba költözött, és Shaun néven szállodai parkolófiúként dolgozik. "Ez olyan, mintha Michaelről Mishaelre változtattad volna a neved, nem csoda, hogy apád megtalált" - röhög rajta a legjobb barátja, miután Shang-Chi egy száguldó buszon, a Féktelenült zanzásító jelenetben laposra veri az apja fogdmegjeit. Később együtt Kínába utaznak, és megmentik a világot.
Üdítő, hogy a Shang-Chiből a rajongóknak szóló kikacsintásoktól eltekintve hiányoznak a Marvel-szuperhősfilmek egyre fáradtabbá és fárasztóbbá váló régi bútordarabjai, akik halott bajtársaikra emlékező monológokkal vagy a földönkívüli inváziót magyarázó fontoskodásukkal szokták elnehezíteni a történeteket.
Helyettük sokkal jobb a címszereplőt játszó kínai-kanadai Simu Liut figyelni, valamint természetesen Tony Leungot, napjaink egyik legnagyobb filmsztárját, aki Wong
Kar-Wai (Szerelemre hangolva) és Hou Hsiao-hsien
(A szomorúság városa) csodálatos művészfilmjei és a Hard Boiled meg a Szigorúan piszkos ügyek közönségsikerei után mostanáig várt a hollywoodi bemutatkozásával.
Megérte, mert Wenwu nem szimpla Marvel-gonosz, hanem méltóságteljeses és megváltásra váró figura, tehát Leungnak szerencsére nem kell úgy éreznie, hogy bohócot csinál magából.
A nehéz sorsú fiatalokról szóló Átmeneti állomással nevet szerzett Cretton és forgatókönyvírói így előnyükre fordítják, hogy másodvonalbeli szuperhőssel dolgoznak, és friss
hangvételű, a vuhszia látványosságait ügyesen bemutató Marvel-film kerül ki a kezük közül. Persze, a karakterek ennek a filmnek a végén is eltűnnek a számítógéppel animált óriásszörnyek
mögött, és alig van, ami igazán kiemelné a Shang-Chit a közepesnél jobban sikerült szuperhősfilmek közül. Talán csak Tony Leung, meg Bruce Lee
Shang-Chi és a Tíz Gyűrű legendája (Shang-Chi and the Legend of the Ten Rings), 2021, 132 perc. 24.hu: 7/10.
