A nyár egyik legnépszerűbb sajtótémája a Magyarországot bebarangoló medve volt. De hallhatunk visszatelepülő farkasokról, sakálokról, hiúzokról és akkor még a hódokról nem is beszéltünk. Azért kerestem meg Dr. Heltai Miklóst, a Szent István Egyetem Vadvilág Megőrzési Intézetének tanárát, hogy ha lehet, objektív képet kapjunk erről a jelenségről.
Vannak olyan fajok, amelyeket ökológiai szempontból jól alkalmazkodó, úgy nevezett generalista fajoknak tekintünk. A nagyragadozók többsége ilyen. Ilyen a barnamedve, a farkas és a sakál is, bár ez utóbbit hivatalosan nem sorolják a nagyragadozók közé. Ez a jó alkalmazkodó képesség azt jelenti, hogy mind az élőhely mind a táplálék forrás tekintetében nagyon sok mindent tudnak hasznosítani.
Ugyanakkor ehhez kell egy nagyon fontos dolog, mégpedig hogy az élőhely, az a kínálat amihez alkalmazkodni kell, az állandó legyen.
Mert egy gyorsan változó környezethez nagyon nehéz alkalmazkodni. Ezt láttuk a 20. század jelentős részében, amikor rövid idő alatt, többször is jelentősen változott a táj (mocsarak lecsapolása, legelőkből szántóföldek kialakítása, a szántóföldeken a kisparcellákból nagy táblák kialakítása, erdőterületek növekedése csak, hogy a legfontosabbakat említsük). Ugyanakkor a 20. század végére ezek a változási folyamatok lelassultak. A 21. század elején pedig ez a közel állandó környezeti feltétel megmaradt, a változások jelentősen csökkentek. Ráadásul volt egy nagyon erős védelmi politika, különösen a nagyragadozók esetében, amelyek kihasználták ezt a lehetőséget és elkezdtek teret hódítani.
Ezek a kedvező változások csak ezt a néhány fajt érintették?
Nincsenek egyedül, nagyon sok faj esik ebbe a kategóriába, csak vannak, amik az ember szempontjából kevésbé tekinthetőek konfliktusosnak. Érdekes módon nem beszélünk arról, hogy ugyanígy többszörösére növekedett a parlagi sas és a nagy kócsag állománya.
Tulajdonképpen klasszikus diszkrimináció van. Állandóan arról kérdeznek, hogy miért van most ennyi medve, sose kérdezik, hogy miért van ennyi nyári lúd, varjú és más egyéb.
Ez egy ősi probléma, és a védelemnek is az egyik problémája, hogy ezek a visszatérő állatok valóban konfliktusos fajok, és valóban tudnak az embernek közvetlenül károkat okozni, és az emberre közvetlenül is veszélyesek lehetnek. Ezt a jelenséget viszont nem kezeljük helyén. Például folyamatosan nyomon kellene követni az állományokat. Akkor tudnánk, hogy mi történik. Vagy ha tudjuk, hogy mi történik, akkor ezeket az adatokat nyilvánosságra kellene hozni. Megmondom őszintén, én nem nagyon hiszem, hogy most egyszer csak előkerültek a medvék, és ezek mind Szlovákiából jöttek. Úgy gondolom, hogy szépen apránként a medve megtelepedett. Nyilvánvalóan voltak emberek, akik ezt tudták, csak valamilyen oknál fogva nem akarták elmondani, és amikor váratlanul szem elé kerültek, akkor kezdtek beszélni róla. Ahelyett, hogy rögtön az elejétől kezdve elmondták volna, hogy igen, most van bent egy medve, most van már kettő, igen, fölkészülünk rá. Most kétféle hozzáállás tapasztalható a társadalomban. Azok, akiket nem érintenek közvetlenül ezek a fajok, azt mondják, jaj de aranyos, és minden egyed nagyon fontos. Plüss maciként meg plüss farkasként tekintgetünk ezekre az állatokra. Aki viszont közvetlenül károkat szenved el, az nagyon szélsőségesen azt mondja, hogy pusztítsuk el, ne legyenek sehol, mert kárt okoznak, mert túlszaporodtak. Az igazság valahol a kettő között van.
Milyen döntéseket kell meghozni?
Akarok-e egy ilyen fajt magamnál vagy sem? Őshonos fajok, maguktól jöttek vissza, tehát ez nem lehet kérdés. A következő döntés: Melyik részeken akarom, hogy ott legyenek? Tudom-e befolyásolni a faj területi elterjedését? Hova szorítom őket vissza? Ha azt akarom, hogy valahol ne legyenek ott, akkor sajnos olyan erőt kell mutatnom velük szemben, ami visszatartja őket, és ami alapján megtanulják azt, hogy igen is félni kell az embertől és nem jó az ember közelébe menni.
Ha könnyű táplálékot talál az ember mellett és ezt a táplálékszerzést semmi sem akadályozza meg, akkor ezt ki fogja használni.
Ha azzal találkozik, hogy az ember közelében valamiféle atrocitás érheti, akkor meg fogja tanulni, hogy ne menjen oda. Akkor békésen elvan az erő belsejében. Függetlenül attól, hogy ez most a medve vagy a farkas, ugyanazt a kezelést igényli.
Jelenleg Magyarországon talán egy olyan állat él, amelyet kimondottan konfliktusosnak nevezhetünk és könnyű vele összefutni, a vaddisznó, amelyről mindig elmondják, hogy megtámadhat, főleg, ha kicsinyei vannak. De a jellemző tapasztalat mégis inkább az, hogy elfut. Farkas, medve, sakál esetén is ez a várható reakció? Van erre valami statisztikai adatunk, hogy ezek a találkozások hány százalékban pozitív kimenetelűek?
A farkas és a sakál esetében nincs tudomásunk róla, hogy ezek az állatok bizonyítottan embert támadtak volna meg. Az átlagember nem szokta ezeket a fajokat észrevenni. Legfeljebb 1-2 gyanús nyomot vagy ürüléket talál. Legrosszabb esetben is lát egy kutyaféle ragadozót átszaladni maga előtt, de nem fogja tudni eldönteni, hogy az micsoda. Medve esetében elsősorban az erdélyi esetekben látjuk, hogy vannak támadások, ugyanakkor, ha megnézzük, hogy összesen hány találkozás van az ember és a medve között, akkor ehhez képest a támadások elenyészőek. Ez persze sosem vigasztalja azokat, akiket a támadás ért. De az áldozat maga is elég komoly hibákat tud elkövetni.
Kétségtelen, hogy ebben az esetben a tudatosság nagyon sokat segítene. A lakosságot folyamatosan tájékoztatni kell arról, hogy ne induljon a medve felé, ne keresse vele a kapcsolatot, ne akarja fényképezgetni, ne akarjon vele selfizni, keresse a távozás, az eltűnés lehetőségét, mert a medve erősebb és gyorsabb.
Komoly sérüléseket tud okozni. Magyarországon nincs olyan sok medve, hogy erre nagy eséllyel sor kerüljön.
Persze fontos lenne, hogy azok a szervezetek, akik az Északi-középhegységet kezelik, árulják már el nekünk, hogy hol vannak ezek a medvék. Melyik részen számítsunk rá. Ne akkor derüljön ki, amikor szembe jön.
Az interneten nagyon népszerű egy videó, amely arról szól, hogy a Yellowstone Nemzeti Parkba visszatelepített farkasok helyrebillentették a környék ökológiai egyensúlyát, amitől hosszútávon megváltozott a folyók viselkedése is. Várhatunk hasonló pozitív hatásokat a mi farkasainktól?
A Yellowstone Nemzeti Parkos visszatelepítés több szempontból érdekes példa. Az a kutató, akinek a munkája alapján ez a film készült, később elkezdte az eredményeit megkérdőjelezni. Most már azt mondja, hogy ez a kapcsolatrendszer nem olyan világos, mint ahogy az első munkáiban leírta, és ami alapján ezek az ismeretterjesztő anyagok elkészültek. A tudomány sem állandó, hála Istennek. Attól hogy van valami tudományos eredmény, ami akkor jónak tűnik, az nem jelenti azt, hogy a világ végezetéig kőbe vésve ott lesz. Át lehet értékelni. Másik: Ez egy tudatosan megtervezett visszatelepítési program volt, amit nagyon erőteljes tájékoztató kampány előzött meg.
Olyannyira, hogy a program költségvetésének 60 % -a a PR-ról szólt, hogy meggyőzzék az embereket, hogy a farkas visszatelepítése az jó dolog.
Ezeket a farkasokat Kanadába fogták meg, légi hídon szállították a Sziklás-helységbe, ott szoktató karámok voltak kialakítva, az első kölykezésük ott volt. És még így is, a források nagy részét azt Public Relationre költötték. Ennek ellenére azonnal konfliktus keletkezett a farmerek és a farkasok között abban a pillanatban, amikor az első rablás megtörtént a Sziklás-hegység területén. Van erről egy nagyon jó regény, az a címe, hogy A csapda, egy Nicholas Evans nevű újságíró írta (közismertebb regénye a Suttogó). Ebben tökéletesen leírja a nagyragadozó és az ember közötti konfliktust, amely egy pillanat alatt kialakul még akkor is ha van tájékoztatás. Egyébként az Egyesült Államokban a helyzet megváltozásával meg is változtatták a kezelési lehetőségeket és célokat. A farkasokat levették a védet állatok listájáról, ma már újra vadászhatók azért, pontosan azért, hogy vissza lehessen szorítani az állományt, ne legyen ott mindenhol. Persze ebből lett egy újabb nagy társadalmi vita, hogy akkor jaj, szegény farkassal mi történik, csak amikor a farmer kiszámolta, hogy hány tehene, birkája, lova lett oda, akkor valahogy senki sem akarta zsebből kifizetni neki a kárt.
Sokszorosan jó példa a Yellowstone, csak az a baj, hogy ezt a „bonbon” részét szokták megnézni, a kanyarulatos folyókat, de nem szoktat belegondolni a további részeibe.
Ezzel együtt is talán jogos a kérdés, hogy milyen hatása lehet ezeknek a ragadozóknak a magyarországi élővilágra.
A nagyragadozó fajok hatása általában a prédafajokon keresztül jelenik meg. Ha összességében tekintem a nagyragadozókat azok feltételesen hatással lehetnek a csülkös vadállományra és mivel ezekből különösen sok van, ez nem okoz különösebb problémát. A nagyragadozó fajok okozhatnak kárt az embernek, elsősorban az állattenyésztésben, ezt a kártételt valahogy menedzselni kell. Ennek több szintje van: idetartozik a kártérítés, hogy kifizetem ezeket a károkat. Ha társadalmi igény hogy legyenek nagyragadozók, akkor társadalmi szinten kell kifizetni, az adóból. Második lépés: védekezni kell a nagyragadozók ellen, meg kell tanítani az érintett gazdákat védekezni. Társadalmi szinten kell finanszírozni a védekezés költségeit is, például nagyobb kutya, kerítés, védett nyári szállás, villanypásztor és a többi. 3. szint: ha nincs más megoldás, akkor terítékre is lehessen hozni a ragadozót. Ez a hármas kell, hogy együtt működjön, mert így tudom elérni azt, hogy a faj megmaradhasson, és a vadgazdálkodók, állattenyésztők ne érezzék úgy, hogy védtelenek a nagyragadozókkal szemben.
Mert könnyű Budapestről azt mondani, hogy éljél együtt a medvével, meg a farkassal, hiúzzal, sakállal, ha neki ott helyben megeszi a birkáját.
Ezt mindenkinek úgy kell elképzelnie, hogy egyszer csak valaki benyúl a pénztárcájába és kivesz belőle ötszáz forintot vagy ezret, vagy tízezret és ezt neki el kell tűrni valami szent cél érdekében. Senki sem szokta eltűrni. Ezek az emberek sem akarják, még akkor sem, ha egy farkas vagy hiúz turkál a pénztárcájukban. Ha segítek neki ennek az elviselésében, esetleg értéket csinálok a nagyragadozóból, akkor eltűri. Akkor érdekeltté tudom tenni abban, hogy ott legyen a nagyragadozó.
Mekkora állományokról beszélhetünk?
Erdőben élő fajokról sose tudjuk pontosan, hogy éppen hányan vannak. Azért laknak az erdőben, hogy ne lássuk őket. Azt látjuk, hogy növekvő állományról beszélhetünk, mert növekszik az észlelések gyakorisága. Igazából a növekedés a fontos, akkor nincsen baj, akkor nem tűnik el.
A hiúzok is visszatérőben vannak?
Hiúzból is vannak rendszeres megfigyelések a Börzsönyben, Aggteleken, néha a Zemplénben. A hiúz rejtettebb életmódot él a medvénél és még a farkasnál is, és kevésbé alkalmazkodik az emberi környezethez. Ha valaki szeretné nyomon követni az állományok bővülését van egy honlap, az a neve, hogy Rewilding Europe, Visszavaduló Európa.
Kicsit beszéljünk a hódokról is. Az övéké annyiban más történet, hogy ott tudatos visszatelepítés történt.
Valószínűnek tartom, hogy a hód amúgy is visszatért volna, elsősorban Ausztria felől, de valóban volt egy betelepítés/visszatelepítés a WWF részéről. Egyáltalán nem biztos, hogy ez jó ötlet volt. Itt is megjelenik a tipikus probléma, hogy a hód képes az embernek kárt okozni. Hiszen a fáknak, amelyeket kirág, azoknak többnyire van tulajdonosa. Ezeket a tulajdonosokat most senki nem akarja kárpótolni. Holott ebben az esetben van egy világosan beazonosítható szervezet, aki ezeket a visszatelepítéseket elősegítette és akinek ebből úgymond haszna volt. A vadászható nagyvadfajok által az erdőben és a mezőgazdaságban okozott károkért –ezeket hívják vadkároknak – a vadásztársaságok azért tartoznak felelősséggel és azért kell megfizetniük, mert ezeknek a vadásztársaságoknak, ha jól csinálják a dolgukat, akkor hasznuk van ezekből a fajokból. Ők hozzák terítékre őket, ők adhatják el a vadászatukat, ők ehetik meg a húsukat. Ha visszatekintek arra az időre, amikor a WWF visszatelepítette a hódot, az a barkácsáruház lánc, amelyiknek hód volt a jelképe, folyamatosan támogatást adott a WWF-nek erre, és lehetett 1 %-kal is segíteni a WWF munkáját, tehát bevétele volt az után, hogy a hód visszatelepítését végrehajtotta. Akkor, amikor a hód kárt okoz, akkor neki az én logikám szerint föl kéne tenni a kezét, hogy gyerekek, én ehhez hozzájárultam, én akartam, én szerveztem meg, még anyagi javakat is gyűjtöttem hozzá, ha ennek van egy ilyen következménye, akkor kifizetem.
Természetesen azt is lehet mondani, hogy ez társadalmi cél volt, és közösségi szinten, azaz a befizetett adónkból fizetjük ki a károkat. Csak azt nem tehetjük meg, hogy azt mondjuk, hogy a közösségi célokért egyes magánszemélyeknek kell eltűrni károkat.
Azaz felelősséget vállalok azért a cselekedetért, amit csináltam, még akkor is, hogy ha egyébként az európai trendeket figyelembe véve, a hód ettől függetlenül is valószínűleg visszatért volna Magyarországon.
Ez lenne a menedzsment szemlélet: világos gazdálkodási cél, világos felelősségek, világos döntések és vállalt következmények.
