Ignácz Judittal az UCCU Alapítvány roma városi sétáinak egyikén ismerkedtem meg. A 2010-ben létrejött nonprofit szervezet célja, hogy különböző érzékenyítő programokkal növeljék az elfogadást a romák és a többségi társadalom között, lebontsák az előítéleteket és párbeszédet kezdeményezzenek.
A fiatal lány évek óta önkénteskedik náluk, pár hónapja pedig részmunkaidőben az alkalmazottjuk is. Bár még 30 éves sincs, nem mindennapi életutat járt be: egy tolna megyei kis faluból származik, de kezdettől fogva célja volt a továbbtanulás.
Először Pécsre került gimnáziumba, utána pedig az ottani egyetemen szerezte meg alap- és mesterdiplomáját. Utóbbival párhuzamosan a CEU-n is elvégzett két képzést, majd egy mesterszakot.
Most három diplomával és két további oklevéllel a zsebében gondolkodik rajta, Magyarországon vagy külföldön folytassa az életét.
– Mire emlékszel vissza a gyerekkorodból?
– Iregszemcsén nőttem fel, ez egy körülbelül 2500 fős település Siófok és Dombóvár között félúton. Oda jártam iskolába hatodikos koromig, mielőtt átkerültem egy hatosztályos gimnáziumba Pécsen. Jó tanuló voltam, és az egyik tanárom már kezdettől fogva bátorított, hogy „Juditka, meg se állj a diplomáig!” Mondhatjuk, hogy ő volt tulajdonképpen a mentorom, nagyon sokat köszönhetek neki.
A Gandhi Gimnázium toborzási stratégiája akkoriban az volt, hogy sorra felkeresték a környékbeli kistelepülések iskoláit, így próbálják megtalálni a potenciális tehetségeket, akik maguktól talán nem is gondolnak a továbbtanulásra. Hozzánk is eljöttek, beszéltek a szüleimmel és elmondták nekik, miért lenne nagyon jó döntés oda íratniuk. Végül jelentkeztem és fel is vettek, ezért a hetedik osztályt már ott kezdtem el.
– A szüleid mennyire voltak támogatóak?
– Teljes mértékben, kezdettől fogva megvolt nemcsak az iskolai, de az otthoni hátszelem is. Szerintem egyébként ez lenne a kulcsa annak, hogy a roma fiatalok továbbtanuljanak: ha mindenki mellett ott állnának a szüleik és legalább egy pedagógus, akik támogatják őket a céljaik elérésében, sokkal többen szánnák rá magukat. Legalább egyre feltétlenül szükség van, ha viszont egyik sincs meg, szinte lehetetlen kitörniük. Nekem ebből a szempontból hatalmas szerencsém van, hiszen mindkettő adott volt.
A szüleim mindig azt mondogatták nekem és a húgomnak is, hogy tanuljunk, mert a tudás az egyetlen dolog, amit nem lehet elvenni tőlünk. Ők egyébként mindig kétkezi munkások voltak, már 16 éves koruktól dolgoztak, bennünket mégis – vagy inkább épp ezért – minden lehetséges módon ösztökéltek a továbbtanulásra.
– A roma identitásod mekkora szerepet tölt be az életedben?
– Mindig erős volt, egyrészt talán azért, mert beás nyelven is beszéltünk, nemcsak magyarul, valamint másfajta ételeket is ettünk otthon. És nyilván a bőröm is barnább volt, mint az osztálytársaimnak. De nekem ez mind teljesen evidensnek tűnt már a születésem óta. Ugyanúgy, mint az, hogy magyar is vagyok.
A gimnáziumban aztán tovább erősödött az identitásom: az ott töltött hat évet egyfajta biztonságos buboréknak mondanám, hiszen ez egy roma nemzetiségű iskola, így az alaptantárgyak mellett a roma nyelvet – beást és lovárit egyaránt –, illetve a kultúrát is tanítják.
– Mikor találkoztál először bármiféle támadással vagy előítélettel?
– A bőrszínem miatt már az óvodában, azóta pedig folyamatosan. Igaz, idővel eltolódott az iskolán kívülre: nyilván a Gandhiban ez nem volt probléma, de utána az egyetemen sem. Inkább az utcán, boltban, szórakozóhelyeken értek atrocitások. Ilyenkor próbálok nem emocionálisan reagálni, mivel azt tapasztaltam, hogy ez nagyon kevésszer vezet eredményre. Inkább igyekszem higgadt maradni és valami intelligens választ adni.
A humort is gyakran segítségül hívom. Például ha a drogériában elkezd követni a (többnyire férfi) biztonsági őr, hátrafordulok és a szemébe nézve megkérdezem: „Elnézést, tampont keresek, tudna segíteni, hol találom?” Ezután már nyilván nem követ tovább.
Egyébként nagyon nem szeretek áldozatszerepben tetszelegni: semmivel nem érzem jobban magam attól, ha elkezdenek sajnálni, mondván jajj, mennyi atrocitás ér, milyen rossz nekem, blabla. Én mindezt beépítettem a személyiségembe, fokozatosan tanultam meg az ilyen helyzeteket kezelni, közben viszont azt sem akarom, hogy kivételként tekintsenek rám, mondván én más vagyok, mint a többi cigány. Ez sem igaz, csak nekem több lehetőségem volt, és élni is tudtam vele.
Az UCCU sétáján, középen – fotó: Mervai Márk
– A higgadt érvelés szerinted mennyire éri el a célját?
– Nyilván akármit válaszolok, ennek a néhány spontán mondatnak a hatására senkinek nem fognak eltűnni az előítéletei. Ezért is vagyok az UCCU önkéntese, mert az általunk tartott érzékenyítő foglalkozások már jóval nagyobb esélyt adnak arra, hogy aki részt vesz rajta, megváltozzon a szemlélete és átgondolja azt.
Azért ezt is elég kemény csinálni: komoly kihívás, amikor romaként bemész mondjuk egy budai gimnáziumba, ahol lényegében céltáblaként funkcionálsz.
A gyerekek alapvetően nem ellenségesek, de neked szegeznek minden kérdést, ami hirtelen felmerül bennük, hiszen ez a célja a foglalkozásnak, hogy tabuk nélkül beszélgessünk. Viszont jelenlévőként – ha akarod, ha nem – te képviseled az egész közösséget, amiről eddig legfeljebb csak közvetve tudtak bármit is.
– Mit gondolsz a sztereotípiákról úgy általában?
– Szerintem mindenkinek vannak előítéletei, aki ennek az ellentétét állítja, egyszerűen hazudik. És nemcsak a romákkal, sőt nem is csak emberekkel szemben: állatokat, vagy akár helyeket ugyanúgy lehet sztereotípiák miatt utálni. Szerintem a többség kategóriákban gondolkodik: kis dobozok vannak az agyunkban, ezek közül valamelyikbe sorolunk be mindent és mindenkit, akivel csak találkozunk.
Ha én barna bőrű lányként angolul beszéltem, például a CEU-s csoporttársaimmal, akkor az utcán senki nem gondolta volna rólam, hogy magyarországi cigánylány vagyok. Ehelyett arra tippeltek, hogy indiai, latin-amerikai, török, vagy tudom is én, milyen a nemzetiségem. Tehát a barna bőr + fekete haj + angol nyelv = külföldi, a barna bőr + fekete haj + magyar nyelvről viszont egyből a cigányra asszociál gyakorlatilag mindenki. És ez csak egy példa a kategorizálásra.
Fontos hozzátenni, hogy a sztereotípiák nem feltétlenül csak negatívak lehetnek, de nekem az a véleményem, hogy a pozitív általánosítás se jobb. Például ha azt mondják, minden cigánynak a vérében van a zene, „vonóval a kezükben születnek” és hasonlók, az legalább annyira nem igaz, mint hogy minden cigány lop.
Én például egyáltalán nem tudok se zenélni, se énekelni.
– Érettségi után már egyenes út vezetett az egyetemre?
– Nem volt nehézségem ezzel kapcsolatban, mivel megvolt a francia emelt szintű érettségim, ezzel jelentkeztem francia szakra Pécsen, és fel is vettek. Ez lett a fő szakom, minornak pedig romológiát választottam. Bejutni nem volt nehéz, utána viszont az első évben vért izzadtam, annyira szigorúak voltak a követelmények. Rajtam kívül szinte mindenki kétnyelvű gimiből jött, így sokkal jobban beszéltek nálam, én voltam a leggyengébb. Szép lassan azért fejlődtem, a második év már könnyebben ment, utána pedig kimentem egy évre önkénteskedni Franciaországba, az segített végleg felzárkózni.
– És a CEU-ra hogy kerültél?
– Barátaim ajánlották az egyetem Roma English Language Program nevű egyéves képzését, utánanéztem és megtetszett. Ekkortól vált kissé zűrőssé az élet, mivel miután hazajöttem és lediplomáztam, jelentkeztem francia-romológia mesterszakra is. Egy évet végeztem el belőle, amikor bejött a képbe a CEU, ekkor passziváltam és felköltöztem Budapestre. Az volt a tervem, hogy elvégzem a képzést, ezalatt megtanulok jól angolul, majd visszamegyek Pécsre.
Aztán vége lett, de egyből adódott egy másik lehetőség: ennek Roma Graduate Preparation Program a neve, és amellett, hogy angolt tanít akadémiai szinten, a mesterképzésre is felkészít. Erre is jelentkeztem, és felvettek. Igen ám, de a két pécsi szakot is újra aktiválnom kellett, nem csúszhattam többet. Ezért folyamatosan ingáztam Pécs és Budapest között, egyéni tanrendet is kértem, így sikerült nagy nehezen megoldani.
Elvégeztem a második CEU-s képzést is, ezután pedig felvettek ott közpolitika mesterszakra. Végül tavaly nyáron egyszerre sikerült befejeznem ezt, illetve jó nagy csúszás után a pécsi szakjaimat is.
Érdekesség, hogy a húgom velem egyszerre szerezte meg Pécsen az alapszakos diplomáját, szóval ha az ottani diplomaosztómon is részt veszek, ugyanakkor kaptuk volna meg.
De végül oda nézőként mentem el a húgom miatt, és csak a CEU-s ceremónián vettem részt.
– Mit gondolsz az egyetem körül zajló eseményekről?
– Nyilván rettentően sajnálom, hogy elköltözik a CEU, ahogy az összes többi hallgató is. Minden szempontból az egyetem érvelésével értek egyet, és azt gondolom, hogy nemcsak amiatt, mert oda jártam: objektívan nézve is nekik van igazuk. De nem szeretnék politizálni, ezért ezt inkább nem fejtegetném ennél részletesebben.
Szénási Szilvivel, az UCCU vezetőjével a CEU-s diplomaosztón
– Milyen terveid vannak most, diplomázás után?
– Nagy dilemma volt számomra, hogy Magyarországon maradjak-e, vagy elmenjek külföldre sok roma ismerősömhöz hasonlóan, akik már Ausztriában, Angliában, Németországban és más helyeken dolgoznak. Diplomával, a hazai fizetések sokszorosáért. A nyáron mindenképp pihenni szerettem volna – rám fért az előző évek hajtása után –, ezalatt nem is kerestem munkát.
Aztán végül több tényező együttállása miatt úgy alakult, hogy egyelőre itthon maradtam. Egyrészt véletlenül lett egy kutyám (egyszerűen bedobták hozzánk a kertbe), illetve úgy voltam vele, hogy csak meg kellene próbálnom itthon, elvégre mégiscsak ez a hazám.
De a hangsúly a próbán van, ennek tekintem a mostani időszakot, utána pedig majd meglátom, mihez kezdek. Nem szeretnék nagyon előre tervezgetni, már megtanultam, hogy úgyse az történik soha, amit kitalálok.
