Mert nagyon úgy fest, hogy nincs remény az emberiség számára: a Terminátorok tényleg elpusztíthatatlanok. Hiába lapítják fémforgáccsá vagy olvasztják péppé őket, előbb-utóbb úgyis visszatérnek, akár akarjuk, akár nem. Pont úgy, ahogy a 80-as évek kultikus akciófilmes franchise-jai, amiket képtelen addig zülleszteni Hollywood, hogy ne érkezne belőlük újabb és újabb futószalagon gyártott modell. Nemrég mutatták be például a Rambo 5-öt, amiben a traumatizált háborús veterán végleg őrjöngő mészárossá aljasult, könyékig merülve a felkoncolt mexikói bűnözők belsőségeiben.
Egy rövid szusszanás után most megjött a mozikba a részben Budapesten forgatott Terminátor: Sötét végzet, ami ugyan már a hatodik rész, ám a Skynet modorában megkísérli újraírni a múltat: bölcsen kitörli az előző három filmet, hogy visszanyúljon abba a korszakba, amikor a franchise még tényleg releváns volt, vagyis az akciófilmes mérföldkőként számon tartott második részhez. Ennek lassan már három évtizede, ami jól mutatja, mennyire csak a tehetetlenségi nyomaték viszi előre ezt a szórakoztatóipari monstrumot.
Hiába próbálják tehát velünk elhitetni, a Terminátorokat már jó ideje nem a jövőből küldik ránk: a múltból érkeznek, hogy eljátsszák nekünk újra és újra ugyanazt a történetet.
A Sötét végzet le se tagadhatná, hogy fő forrása a nosztalgia, de ezen a téren legalább jobban teljesít, mint Rambo, vagy a filmtörténet szemétdombjára került előző három Terminátor-film. Ez jelentős részt Linda Hamilton és James Cameron visszatérésének köszönhető, megspékelve természetesen az elengedhetetlen Arnold Schwarzeneggerrel, aki épp Terminátorként követte el azt a popkulturális bravúrt, hogy veszedelmes szörnyetegből egy film alatt védőangyallá formálta át karakterét.
Cameron ugyan nem rendezőként, csak producerként és társ-forgatókönyvíróként jegyzi a mostani filmet, a rajongók számára mégiscsak jelenthet némi hitelességet az, hogy az ő neve lebeg a stáblista felett. Linda Hamilton számára pedig tényleg jutalomjáték a kiábrándult, cinikus és kemény Sarah Connor felélesztése, aki a fia halála óta eltelt 22 évet - saját bevallása szerint - azzal töltötte, hogy Terminátorokat irtott és minden este ájulásig piálta magát. Ehhez most új szövetségeseket is talál maga mellé, két nő, egy teljesen átlagosnak tűnő mexikóvárosi lány (Dani) és egy "jövőből" érkezett szuperkatona (Grace) személyében. Velük vállvetve kell menekülnie a még szuperebb, gyilkosabb, folyékony és alakváltó Terminátor, a Rev-9-es elől. Ha ez valahonnan ismerősnek tűnik, az korántsem véletlen. Cameronék szemérmetlenül hasznosítják újra régi kliséiket, csak jóval enerváltabban és eredeti ötletek nélkül. Nemcsak felduzzasztják az akciófilmek hőskora iránti nosztalgiát, de végleg el is merülnek benne, mint T-1000-es az olvadó acélban.
Persze a felszínen kicsit átfazonírozták a sztorit, amivel az alkotók jelzik: tisztában vannak azzal, hogy 2019-et írunk. Kapásból megtriplázzák például az aktív női hősök számát, és egy amerikai kölyök helyett egy mexikói lány kezébe helyezik az emberiség jövőjét, akit nem is modern Szűz Máriává, hanem egyből PC-Messiássá nemesítenek. Ezzel a Terminátor 6 szépen ellenpontozza a polkorrektséget megskalpoló Rambo 5-öt , ami turbófokozatra tekeri a bűnöző mexikóiakkal való riogatást, a 80-as évekből itt felejtett hős őrjöngő bosszúhadjárata pedig trumpista vágykielégítésként is értelmezhető.
Rambo halomra öli a mexikóiakat, de az igazi áldozat a néző
Itt lenne az ideje a nyugdíjba vonulásnak. Rambo 5 kritika.
A Terminátorban szó sincs ilyesmiről, itt hamar elapad Connor cinizmusa, és nemcsak az emberek, de még a gépek is kaphatnak második esélyt, hiszen tudjuk jól: "nincsen végzet, csak ha bevégzed". A felvezetésben még az automatizáció és a munkaerőpiac összefüggéseit is megpendíti a film, mintha tényleg akarna bármit mondani az előttünk álló társadalmi kihívásokról, de pillanatok alatt kiderül, hogy erről szó sincs, úgyhogy mindenki megnyugodhat, és gondatlanul élvezheti a következő autós üldözést.
Maradunk a faék egyszerűségű robot-apokalipszis, az időutazás, a biblikus kiválasztottság és az önfeláldozás jól bevált témáinál, amik logikusabbak nem lettek az elmúlt évtizedek alatt, kevésbé eredetiek viszont nagyon is. De még ez sem lenne akkora probléma, ha legalább az akció annyira feszült és újszerű lenne, mint annak idején, az első két részben volt. Erről azonban szó sincs, pedig láthatóan nem a pénz hiányzott. Van itt robbanás, légi karambol, határárkelés, súlytalansági bunyó és ejtőernyőzés katonai terepjáróval, ám hiába menekülnek hőseink földön-vízen-levegőben, az egész valahogy mégis sokkal súlytalanabb, mint a 84-es eredeti fináléja, amiben a stop-motion Terminátor üldözi Connorékat. Lehet, hogy más lett volna a végeredmény, ha Cameron a rendezést is elvállalja, ezt már nem tudjuk meg: ám a Deadpoollal bizonyító Tim Miller nem tudott semmit hozzátenni az átlagos CGI-akcióorgiák látványvilágához.
A film legélvezhetőbb pillanatai épp ezért azok, amikor a nosztalgia mellé némi önirónia is társul. Ez a hangvétel Hamilton, majd még inkább Schwarzenegger megjelenésével erősödik fel, például az agyzsibbasztó, ám mégis elmaradhatatlan egysoros válaszok benyögésével. Schwarzenegger újabb bizonyítékát adja annak, ami már tisztán látszott Stallonével közös filmjeiben is: azért áll neki sokkal jobban az öregedés, mint legnagyobb riválisának, mert a rosszfiúk legyalulása és két izomfeszítés között olykor képes kicsit nevetni magán.
Terminátor: Sötét végzet, 2019, 128 perc. 24.hu: 6/10
