Évek óta tartó hagyomány szakadt meg idén azzal, hogy a Nagyszínpad utolsó fellépője nem egy világhírű DJ-volt, akinek a szettjét látványos vizuális körítéssel dobták fel.
Bár engem ez mindig hidegen hagyott, ettől függetlenül nagy sikere volt, éppen ezért bátor döntés a szervezőktől, hogy mertek újítani és egy váratlan húzással újra esélyt adtak az utóbbi időben kissé mostohán kezelt gitárzenének.
Nem is akárkit hívtak meg: az Arctic Monkeys széleskörű vélemények szerint a legnagyobb név ma a világot végigturnézó rockzenekarok mezőnyében, akik népszerűségét az EDM szárnyalása se tudta kikezdeni.
Eddig egyszer jártak Magyarországon, a 2014-es VOLT Fesztiválon külön napot szenteltek nekik a szervezők. Az a koncert végül erősen megosztotta a rajongókat: bár hatalmas tömeg volt kíváncsi rájuk, a zenekar sokak szerint lélek nélkül, rutinból játszott, gyenge haknit csinálva az egészből.
A szigetes buli még el sem kezdődött, az alaphangot máris megadta a fesztiválra lecsapó hatalmas vihar. Az erős szélben először a por elől kellett menekülni, majd 6 óra után nem sokkal az eső is megérkezett. Bár este 9 óra környékére megszűnt a csapadék, ekkorra már minden sártengerré változott, ebben bukdácsolva kellett közlekedniük az embereknek.
A zenekar 10 perces csúszással kezdte el a bulit, pár hónapja megjelent új lemezük egyik legerősebb számával, a Four Out of Five-val. Utána pedig sorra jöttek a dalok vegyesen az összes eddigi albumról. A setlistet jó érzékkel állították össze, tényleg a csapat egész repertoárjának keresztmetszetét adta.
Valami nekem mégse volt oké.
Nem vagyok kimondottan a rajongójuk, de máskor is volt már, hogy szinte teljesen ismeretlenül mentem oda egy zenekar koncertjére, mégis azonnal beszippantott a flow. Itt viszont inkább azért kellett küzdenem, hogy ébren maradjak, és ennek csak részben volt oka a kialvatlanság.
Egy patikamérlegen kimért, steril koncertet kapott a közönség bármifajta különleges showelem, vagy anélkül, hogy akár minimálisan is megpróbálták volna bevonni őket.
A számokat pontosan és szépen eljátszották, ugyanúgy, ahogy fel lettek véve a lemezen. De ez minden: interakció a közönséggel szinte egyáltalán nem volt, se bármi más, ami pluszt adott volna ahhoz képest, mintha egyszerűen betettek volna egy CD-t ugyanezzel a műsorral.
Oké, ez azért túlzás, hiszen nyilván adott pluszt, hogy ott volt a színpadon a zenekar, az elől álló rajongók szinte testközelből láthatták bálványaikat. De annak a sodrásnak a töredékét sem éreztem, amit mondjuk a Gorillaz, vagy aznap délután a Gogol Bordello lenyomott ugyanezen a színpadon.
Hozzám személy szerint még így is sokkal közelebb állt ez a koncert, mint bármelyik pendrive-os DJ bulija, lézershow-val és tűzijátékkal együtt. De ezzel együtt is tény, hogy a megelőző évek End Show-ihoz képest sokkal lagymatagabb volt most a hangulat.
Végül negyed órával túlcsúsztak a játékidőn, de szerencsére nem lőtték le a bulit, így a háromszámos ráadást sem kellett kihagyniuk. Az utolsó dal pedig mi más is lehetett volna, mint a legnagyobb slágernek számító R U Mine.
Nem ez volt életem bulija – még az elmúlt egy hétben se férne be a top5-be –, de azt se mondom, hogy nem érte meg végignézni. Mégiscsak a 2000-es évek legfontosabb rockbandájáról van szó, akiket a csúcskorszakukban láthattam élőben. Ráadásul még csak ki se kellett mozdulnom hozzá Budapestről.
