Ha valaki látta a 2017-ben bemutatott Az Igazság Ligáját, pontosan érti, mire gondolt Martin Scorsese, amikor nagy port kavart esszéjében kijelentette, hogy a szuperhősfilmek "nem mozifilmek", sokkal inkább vidámparkra hasonlítanak. Scorsese természetesen nem arra célzott, hogy napjaink legsikeresebb hollywoodi szuperprodukciói ne lennének filmek a szó technikai értelmében. Amellett érvelt, hogy ezeknek a mozgóképeknek nincs közük a filmművészethez abban az értelemben, ahogy Hitchcock, Godard vagy Kenneth Anger munkáinak. Nem alkotói víziók tükröződnek bennük, hanem egy előre felállított kritériumrendszernek kell pontról pontra megfelelniük. Emiatt ezeknek a vidámpark-filmeknek semmilyen művészi tétjük nincsen.
Kétlem, hogy Scorsese rászánna négy órát az életéből Zack Snyder Az Igazság Ligája című, nagyrészt 2016-ban forgatott, majd idén befejezett és az HBO Max, illetve az HBO Go műsorára tűzött filmjére, mégis meggyőződhetne róla, hogy nincs mindenben igaza.
Az új Igazság Ligája rettenetesen hosszú, számos jelenetében nevetségesen patetikus, máskor a belezsúfolt számítógépes trükkök miatt taszítóan műanyag hatású, a története pedig szinte teljesen izgalommentes és lefegyverzően ostoba. De azt nem lehet mondani, hogy ne lenne művészi tétje.
Az új Igazság Ligája ugyanúgy szerzői film, mint Hitchcock, Godard vagy Anger művei - ami azt illeti, az utóbbiakra szürreálisba hajló képalkotása és homoerotikus atmoszférája miatt is hasonlít, bár ez mindegy. A lényeg, hogy ebben a filmben sűrűsödik mindaz, amit Snyder gondol a szuperhősműfajról, e figurák popkulturális jelentőségéről és annak a módjáról, ahogy a képregényes médiumból filmre adaptálhatók a történeteik.
A rendezőt régóta a szuperhősök érdeklik a legjobban. Tizenöt éven át dolgozott videoklip- és reklámrendezőként, mielőtt a Holtak hajnala remake-jével belépőt váltott volna Hollywoodba. Következő munkája, a 300 már képregény-adaptáció volt, és sokkal közelebb állt a szuperhősműfajhoz, mint az eredeti Frank Miller-kötet. Azóta többnyire szuperhősfilmeket rendezett, vagy olyan akcióközpontú, laza történetszövésű - mások szerint teljesen értelmetlen - filmeket, amelyek alapján egyértelmű, hogy Snyder a látványos összecsapások, az apokaliptikus méretűre növelt CGI-pusztításvágy filmese. A szuperhőskalandok pedig a rombolás megfelelő hátterét és magyarázatát adják.
Innen nézve aligha meglepő, hogy Snyder nem a jópofa egysorosokra, érzelmi motivációkra és más, emberi hülyeségekre fecsérelte az időt, amikor elkezdte saját képére formálni a DC kiadó szuperhőspanteonját. Amíg Vasember, Pókember és Thor folyton vicceket mesélnek a saját filmjeikben, a Snyder-féle Batman vagy Superman olyan arccal merednek maguk elé, mint akik éppen megtudták, hogy rákos betegek. Nem emberek ők, hanem szobrok; nem bratyiznak a halandókkal, hanem elvárják, hogy félistenként imádják őket, és tűrjék, amint nézeteltéréseik rendezése közben megsemmisítik a fél várost.
Valami ilyesmi történt a Batman Superman ellen című hírhedt filmben, amely után Snyderre megorroltak a producerek. De a rendező addigra az Igazság Ligájával, a DC-szuperhősök csapatfilmjével volt elfoglalva, és túl késő volt már lecserélni őt a rendezői poszton. Hogy végül mégis ez történt, azt a gyártók és Snyder konfliktusa mellett egy szörnyű tragédia magyarázza. 2017 tavaszán öngyilkos lett a rendező Autumn nevű lánya, Snyder pedig kiszállt az Igazság Ligájából. A filmet a korábban a forgatókönyv átírására szerződtetett Joss Whedon fejezte be helyette.
A moziba került változat igazi öszvér produkciónak bizonyult: Snyder ezoterikus-mitológiai pátosza és a Whedon-féle kisemberhumor ütközött benne, és tette teljes zagyvasággá a végeredményt.
A DC és a Warner stúdió reményei szerint ez a film annyi pénzt hozott volna nekik, mint a Bosszúállók a Marvelnek, ehhez képest 60 millió dollárt buktak rajta.
Zack Snyder soha nem nézte meg saját filmje moziváltozatát, és végképp hátat fordított a Warner szuperhősfilmjeinek. Az eltelt években viszont a rajongók követelni kezdték - olykor meglehetősen agresszíven -, hogy az ő változatát is mutassák be valamilyen formában. A koronavírus-járvány és a mozik kényszerű bezárása aztán alkalmat adott rá, hogy Snyder befejezze az általa elképzelt Igazság Ligáját, és a film nagyszabású streaming-premiert kapjon. Egyértelmű, hogy a megváltozott vetítési környezetben könnyebb végignézni Snyder verzióját. Négyórás terjedelme miatt eleve olyan hosszú, mint egy minisorozat, és fejezetekre is tagolódik. Boldog vagyok, hogy nem moziban kellett végigülnöm, azt viszont nem bánom, hogy a számítógépemen, néhány részletben, pár nap alatt megnéztem. Senki kedvét nem akarom elvenni attól, hogy egyben tekintse meg a filmet, de én képtelen lettem volna rá.
A történet továbbra is primitív. Batman bajtársakat gyűjt maga köré, hogy együtt legyőzzenek egy gonosz földönkívülit, aki a Földön elrejtett, varázserejű dobozok segítségével akarja az emberiségre szabadítani a főnökét, egy nála is rusnyább hadurat. Darkseid, a világpusztító fejedelem évezredekkel (?) ezelőtt már le akarta igázni a bolygót, de az atlantisziak, az amazonok meg más mitológiai népek legyőzték, a csodadobozokat pedig megtartották. Darkseid most a visszavágóra készülődik, csatlósa, Steppenwolf már el is kezdte ácsolni neki a dimenziókaput. A szuperhősök még megakadályozhatják az emberi faj pusztulását és bolygóenergiánk kiszipolyozását, de csak ha feltámasztják valahogy Supermant, aki a Batman Superman ellen végén meghalt.
Darkseidot és hűbéreseit a zseniális Jack Kirby alkotta meg a hetvenes évek elején. Az általa elképzelt Negyedik Világ az antik mítoszvilágok ihletett átirata volt, a Kirbyre jellemző technofuturista vizuális környezetbe helyezve. Snyder egész szuperhős-esztétikáját Kirbyre alapozta, és az Igazság Ligájában végre nyíltan leróhatja a tiszteletét. A Negyedik Világhoz kapcsolódó, a moziváltozatban nem látható jelenetek kiteljesítik és érthetőbbé teszik azt a dörmögő szörnyekkel benépesített, sárgásbarnára színezett, Judas Priest-hangulatú álmitológiai giccset, amelyet Snyder már a 300-ban is dédelgetett. Így nemcsak a sztori válik érthetőbbé - eddig a nézőknek fogalmuk sem lehetett róla, mi is az az Életellenes Egyenlet -, de egyénibbé és kétségtelenül szórakoztatóbbá is válik az új film, mint a moziváltozat.
A Snyder-féle Igazság Ligája igazi vonzerejét - mert van neki! - azonban nem a Hatalom Kártyái Kártyajáték és a Podmaniczky utcai Sir Lancelot lovagi étterem arculatának metszéspontjába helyezhető képi stílus adja. Sokkal inkább az a szemmel látható figyelem, törődés, sőt szeretet, amellyel a rendező karakterei felé fordul.
Az új Igazság Ligája egy pillanatra sem válik cinikussá. Érzelmes betétdalokkal aláfestett, belassított akciójelenetei arra szolgálnak, hogy a rendezővel együtt gyönyörködjünk a szereplőkben, és meghatódjunk félisteni mivoltukon. Snyder nagy műgonddal helyezi el a filmben a csak rajongók által érthető jelzéseket, utalásokat és huszadrangú epizodistákat, mert a rajongók miatt mutathatja be ezt a filmet, és mert ő maga a legnagyobb rajongó. Imádja Supermant, Wonder Womant meg a többieket, és négy órát adott magának rá, hogy a közönségével is megszerettesse őket. Szadizmus? Inkább körültekintő érvelés.
Amikor a végefőcím előtt Snyder kiírja, hogy a négy éve elhunyt lányának dedikálja a filmet, majd lejátssza Leonard Cohentől a Halleluját, arra egyszerűen senkinek nincs joga azt mondani, hogy olcsó vagy hatásvadász megoldás. Ott van mögötte a valódi tragédia, a valódi alkotói küzdelem és egy fél élet munkája. Az Igazság Ligája, Zack Snyder személyes története most végre lezárult, és ennek a megnyugtató végkifejletnek a személyes jelentőségét bizonyára Martin Scorsese sem vitatná.
Zack Snyder: Az Igazság Ligája (Zack Snyder's Justice League), 2021, 232 perc. 24.hu értékelés: 5/10
