Kálmán Imre Marica grófnő című darabjának „slágerei” a fentiek. Most ez a klasszikus operett különleges helyszínen szólal meg. A Fertő-tavi Mörbisch-i Seefestspiele óriási vízi színpadán mutatják be július 12-én.
Az előadás koreográfusával, Bodor Johannával, az Operettszínház balettigazgatójával beszélgetünk, aki – mily véletlen – éppen Kolozsvárott született.
-Hogyan kapta Ön ezt a megtisztelő felkérést?
-Meglepetés volt a szó legnemesebb értelmében. Peter Edelmann, a Mörbisch-i fesztivál művészeti igazgatója, megkérdezte Kálmán Yvonne-t, Kálmán Imre lányát, hogy kit ajánl koreográfusnak a Marica grófnőhöz. Ő két évvel ezelőtt megnézte az Operettszínházban A chicagói hercegnőt, nagyon tetszett neki, és bár azt is két munkatárssal csináltam, mert három műfaj találkozik táncban - néptáncban Lénárt Gabor segített, a sztepp pedig Hajdu Anita alkotása volt az irányításom alatt -engem ajánlott. A rendező, Karl Absenger azonban nem látta a munkáimat, ezért neki videó-felvételeket küldtem ki, ami nem volt egyszerű, mert nemigen szoktam dokumentálni a saját munkáimat. Így végül engem választottak ki erre a fantasztikus feladatra. Azért azt is hadd mondjam el, hogy olyan előd járt ott előttem, mint Seregi László, akire nagy csodálattal néztem fel és álmomban sem gondoltam volna, hogy a nyomdokaiba léphetek ezen a helyszínen. Hatalmas öröm, ugyanakkor megható és döbbenetes érzés.
-Kálmán Yvonne vélhetően úgy gondolta, hogy Ön megértette a darab lényegét.
-Én nagyon szeretek valamit mindig újragondolni, újrafogalmazni mozgásban. Kálmán Imre csodálatos zenét hagyott nekünk örökül. És örültem annak, hogy Kálmán Yvonne is azt kérte: ha a möbisch-i előadásban a tánc egy kicsit frissülne ízlésvilágában, dinamikusabb, játékosabb lenne, felébresztené a közönséget. Ne csak szép legyen, profi és előteljes, hanem valamiféle új stílust szeretnének látni. Úgy látszik, ha az ember mer, értő szemek észreveszik ezt a típusú gondolkodást táncban is.
-A legnagyobb kihívás minden művészetben, így a táncban is, hogy úgy megújítani valamit, hogy a mű eredeti szelleme megmaradjon.
-A Marica grófnő története színházi értelemben nagyon jó. Minden szereplőnek van sorsa, valahonnan valahová fejlődik a történetben, mindenkinek van közölnivalója, szándéka és mindenki harcol, hogy elérje, amit szeretne. És közben dramaturgiai szempontból is tele van csavarokkal, ettől lesz izgalmas. Ezt nem lehet táncban sem kihagyni.
Én azt mondom, hogy nagyon fontos tekintettel lenni a hagyományokra és tanulni belőlük, de a hagyományt nem lehet alibinek használni arra, hogy a mögé bújva ismételjünk meg alkotásokat.
Az, amit mi megkaptunk, építi a tudásunkat. Az a dolgom, hogy azt a megfejtési rendszert feldolgozzam, és próbáljam ahhoz újraértelmezni. Arra is gondolni kell, hogy milyenek a mai emberek, milyen a mai tempónk. Nem kell elveszíteni az érzelmi mondanivalót, de nem biztos, hogy ma annyi időnk van a lírára. Nem mindegy a közlési tempó és az sem, hogy hová kerülnek a hangsúlyok. Merem remélni, hogy azzal, amit jó páran csinálunk ebben a szakmában a 21. században, idővel bennünket is „hagyomány-teremtőnek” neveznek.
-Nyilvánvaló, hogy ma már nem lehet úgy játszani, mint Honthy Hanna, Rátonyi Róbert, Feleki Kamill vagy Latabár Kálmán…
-… de tanulni kell tőlük, észrevenni, hogy milyen módszerrel dolgoztak, hogyan értelmeztek egy szerepet, hogyan szórakoztatták a nézőt, milyen technikát, milyen ritmusokat és hangsúlyokat használtak, hogyan őrizték meg a sikeresség mellett a közlendőt. Ők nem öncélúan szórakoztattak, hanem nagyon komoly tartalmat vittek magukkal. Nem lehet átugrani bizonyos dolgokat, mert különben nem jutunk el a lényeghez. Ezt próbálom a magam életében is elérni. Seregi László nemcsak csodálatos koreográfus volt, hanem nagyon tudott színházban is gondolkodni. Lehetett érezni a táncosain is, hogy értik, miről táncol. Előtérben volt náluk a jelenet tartalma, érzelmi oldala. Nekem szerencsém volt, mert ismerhettem, és szeretett, befogadott a köreibe. Amikor egy olyan helyszínnel találkozom, ahol Seregi is dolgozott, bennem óhatatlanul eszembe jut, hogy ő mit szólna hozzá: tetszene-e neki, vagy azt mondaná rekedtes hangon, „kislányom, nem így kéne megoldani ezt a jelenetet.” Sziporkázott, amikor valaki kihúzta nála a gyufát… Nagyon fontos ezekre gondolni, de közben menni kell előre, és vinni tovább azt a gondolkodásmódot, amit érvényesnek érzek színházban és táncban egyaránt.
-Egészen különleges mörbisch-i színpad egyrészt méreteivel, másrészt azzal, hogy víz veszi körül. Ez hogyan befolyásolja az Ön munkáját?
-Érdekes volt megtapasztalni, hogy a művészeti vezető és a rendező jobban félnek a színpad méreteiről, mint én. Azt szerették volna, hogy a koreográfiák nagy karmozgásokból álljanak, hogy betöltsék a teret. Én győri és szegedi balettosként táncoltam nagy színpadokon is.
Ilyenkor nemcsak a mozdulatok milyensége számít, hanem az az energia is, amivel jelen vagyunk a színpadon.
Ha én állok egy tízemeletes épület tetején, lenézek az alatta lévő parkra és látom a gyerekeket játszani, nem biztos, hogy egy homokozó kislányt érzékelek fentről, de a fogócskázó gyerekeket igen. Azt próbáltam elmagyarázni nekik, hogy a színpadon használt energia, a térformák szépsége fontos, továbbá az, hogy a figyelmet hová koncentráljuk. Negyven táncos és ötven statiszta van a színpadon. Kiszámoltam: 70 lépés a színpad teljes szélessége. Nagyon kell tudni használni a teret. Mindenkinek meg kell értenie, hogy minden mozdulatnak érzékelhetőnek kell lennie még az utolsó sorban is. Tehát attól, hogy messze van a néző és sokan vagyunk a színpadon, senki és senkinek az energiája nem tűnhet el… Egy szlovák társulatot válogattunk össze több mint 100 táncosból. A húsvéti négy szabadnap alatt dolgoztuk ki a nagy számaikat, ezeket felvettük videóra, és azt kértem tőlük, hogy ezekből készüljenek fel, mert kevés időnk lesz próbálni. És ez a 40 táncos másfél hónap után úgy jött próbára, hogy a tánc lépésanyaga benne volt a testükben, és már lehetett nekik magasabb szintű instrukciókat adni…Ebben a munkában Hajdu Anita és Kováts Gergely Csanád az alkotótársaim.
-A Marica grófnő mellett az István, a királyra készül. Ennek a darabnak az elmúlt 35 évben számtalan változata volt. Ön hogyan közelíti meg?
-Számomra minden előadásnál az a legfontosabb, hogy a rendezőnek mi az elképzelése a darabról, hogyan viszonyul a zenéhez. E koncepció nyomán lehet tovább gondolkodni. Ezúttal nekem az az irányadó, ahogy Székely Kriszta rendező látja az előadást. A másik szempont az, hogy az ő felfogására én hogyan válaszolok alkotóként. Lénárt Gáborral dolgozunk közösen, szétosztottuk egymás között a számokat. Ő rettentően szereti Koppány világát, ezek a legsikeresebb számok. Meg is kapta ezeket, és nagyon boldog vagyok, mert egy fiatal koreográfust így érdemes felemelni. Nekem is nagyon jó, mert a Marica grófnő mellett hirtelen kellett elvállalnom az Istvánt. Láttam annak idején a királydombi előadást és sok másikat is. Nagyon fontos ilyenkor, hogy az ember igyekszik kizárni azokat az élményeket, amiket más előadásokban megkapott. Úgy döntöttünk, hogy megpróbáljuk kikerülni a felismerhető táncelemeket. Fizikai reakcióból dolgozunk: bizonyos pontokon komponált káoszt vagy bulizást látunk a színpadon, de rengeteg munka van abban, hogy mindez úgy fessen, mintha ott, akkor született volna meg. És ugyancsak megpróbáltuk kerülni azt a színpadi nyelvet, ami „tuti siker.” Gábornak, aki néptáncos végzettségű, nagyon könnyű lett volna ezen a formanyelven beszélnie. De mi nem a néptánc sikerességébe akartunk kapaszkodni, hanem rá akartunk jönni arra, hogyan lehet ebben az előadásban másképpen mozogni, mint eddig bárki más. Azt máris elmondhatom, hogy elképesztő energia robban a színpadról a nézőtér felé. Egy olyan táncnyelvet szültünk meg, ami a csak az István, a királyé. A táncosok és a színészek reakciójából már fel lehet mérni, hogyan érzik magukat abban a világban, amit köréjük raktunk. A táncos is boldog attól, hogy megmutathatja, mit tud, hogy fontos lesz a színpadon.
Ráadásul olyan megterhelő az, amit előadnak, hogy az adrenalin nem is tud kifutni máshová, minthogy őrjöngésig táncolnak.
Kezdetben féltettük is őket, de most már kialakult az a „szufla-mennyiség” bennük, amitől egyre jobban dolgoznak. Tetszik ez a bátorság, hogy belevágtunk, hogy színházunk tagjaiban mozgósítani lehetett a tartalék energiákat. Az embert táltosítja az, ha egy csapat így dolgozik, ez önmagában kihívás egy alkotó számára. Ez úton szeretnék köszönetet szeretnék mondani Lőrinczy György főigazgatónak a lehetőségért és színházamnak, amiért ilyen feladatok mellett maximális támogatást kapok, továbbá a Pentatonnak, amiért a Marica grófnő kapcsán ilyen professzionálisan segítenek és gondoskodnak arról , hogy nyugalommal tudjak dolgozni.
-Az Ön Édesapja Bodor Pál, ismertebb nevén Diurnus, az elmúlt évtizedek egyik legkiválóbb írástudója volt. Mi az, amit tőle kapott lelkiekben, szellemiekben?
-Apu nagyon alapos ember volt, bármilyen munkába kezdett bele, mindig nagyon felkészült rá. Ez volt az egyik, amit megtanultam tőle. Ha egy témakörhöz hozzá szeretnénk szólni, minden szempontból körbe kell járni, megvizsgálni, meg kell találni minden összefüggését, így tudjuk leszűrni azt a lényeget, amellyel tudunk dolgozni, őszintén alkotni. Ő sokáig volt a romániai magyar televíziónak főszerkesztője, nagyon sok emberrel dolgozott együtt. Láttam őt főnökként napi 14 órákat dolgozni, soha életemben nem hallottam őt panaszkodni, vagy kimondani azt a mondatot, hogy „fáradt vagyok”. Végtelen tisztelettel és odaadással bánt a munkatársaival, miközben borzalmasan szigorú volt. A szigornak, a tiszteletnek, az elvárásnak és a hangnemnek azt az arányát tanultam meg tőle, amelynek alapján állíthatom, hogy lehet így dolgozni, és eredményt elérni. Ő dolgozott a legtöbbet, példát akart mutatni, és ahhoz képest, hogy mennyit foglalkozott emberekkel, sorsokkal, történetekkel, írással, hogy hozzá képest nem lehetett lemaradni.
És nagyon melegszívű ember volt, aki jobban szerette a világot, semmint a világ szerette őt. De ő ebből kimozdíthatatlan volt.
Attól, hogy nem minden alakult úgy, ahogy ő megálmodta, ő nem változott. Sokszor mondta nekem: „Johanna, tanuld meg, hogy a jósághoz erő kell”. A jóság nem a gyengeség jele, a jóságot képviselni kell, meg kell védeni, és ahhoz rengeteg erő és kitartás kell. Ezt próbálom én is.
