Régen ciki volt eljátszani Dianát, ma már menő – a hercegné útja az olcsó tévéfilmektől az Oscarig

A brit királyi család forróbb téma, mint valaha. Windsorék élete mindig szolgáltatott elég sztorit ahhoz, hogy a brit bulvársajtó címlapjait megtöltsék, ám az internet korában jóformán az egész világ előtt zajlik már a gigantikus, élő szappanopera. Az érdeklődés a királyi család iránt az utóbbi években erősödött fel úgy igazán, amelyben egyrészt szerepet játszott A korona című sorozat, amely rendkívül igényesen engedett betekintést II. Erzsébet életébe, másrészt Harry herceg és Meghan Markle házassága, majd kiválása biztosította a minden eddigit felülmúló rivaldafényt. Közben azonban mindig ott lappang a világ talán leghíresebb hercegnéjének mítosza.

Lassan már 25 éve, hogy Diana meghalt, de a jelenség továbbra is szárnyal, évtizedek óta boldog-boldogtalan azzal foglalkozik, ki is volt valójában a hercegné: emberi jogi harcos, feminista ikon, a bulvársajtó boxzsákja vagy a királyi család mártírja?

A Diana-őrület most erősebb, mint valaha: születésének hatvanadik évfordulóján idén leleplezték Londonban a szobrát, az idei Golden Globe-on a néhai hercegné szerepével díjat lehetett nyerni, most pedig alig két hónap leforgása alatt jön a Kristen Stewart főszereplésével készülő Spencer, jövőre érkezik A korona ötödik évada - benne vélhetően óriási hangsúlyt kap majd a Diana-szál -, illetve a Broadway színpadára és egyúttal a Netflixre is felkerült a Diana: A musical. Mindez úgy, hogy majdnem egy tucat olyan mozgóképes alkotást mutattak már be eddig, amelyben szerepeltették a hercegnét, ám ezek szinte egytől egyik - különböző mértékben, de - kudarcot vallottak. Most azonban valami megváltozott:

Dianát játszani hirtelen óriási presztízs lett.

Emma Corrin Golden Globe-ja után Kristen Stewartnak sokan már most Oscart kiáltanak a Spencerért, A koronában jövő novemberben pedig Elizabeth Debicki alkothat nagyot. A szerep, amelybe főként ismeretlen színésznők, de 2013-ban még Naomi Watts is belebukott, hirtelen sokak által áhított álomszerep lett. A Diana-filmtörténetet nyomon követve arra próbálunk most választ találni, mi lehet ennek az oka.

Esküvő és szappanopera

A hercegnét ezidáig több mint egy tucatnyi játékfilmben, több sorozatban és még annál is több dokumentumfilmben láthattuk. Legutóbb tavaly novemberben vert nagy port a BBC dokumentumfilmje, amelynek a Panama-interjú állt a középpontjában, illetve az, milyen - nem túl tisztességes - módszerekkel csalta ki a hercegnéből Martin Bashir az őszinte szavakat. A Diana-szerepek alakulását értelemszerűen a játékfilmes és fél-dokumentumfilmes keretek közt lehet nyomon követni, így most azok következnek, amelyekben egy színész bújt a néhai hercegné bőrébe.

Kapcsolódó

Mindenkit kijátszottak a 20. század egyik legfontosabb tévéinterjújának készítésekor

A hírhedt Panorama-interjút újfent elővette az egyik brit tévécsatorna, és dokumentumfilmet készítettek Diana hercegné leghíresebb interjújáról.

Ezekből már Diana 1997-ben bekövetkezett haláláig is készítettek néhányat, amelyekben először a királyi esküvő, majd a magánéleti konfliktusai játszották a főszerepet. Csupán tizennégy hónappal a közel egymilliárd néző által követett királyi esküvő után, 1982-ben az ABC készítette el a Charles & Diana: A Royal Love Story című dokudrámát, amelyben az archív felvételek mellett színészekkel játszatták el az évszázad esküvőjét - itt az a Caroline Bliss alakította a hercegnét, akit később a Timothy Dalton-féle James Bond mellett láthatott a közönség Moneypennyként (Halálos rémületben, A magányos ügynök). A tengerentúlon sem késlekedtek sokat, néhány héttel később a CBS, kicsit megvariálva a címet, felcsavarva a tündérmese-faktort, de ugyanezt a témát feldolgozva tévébe küldte a The Royal Romance of Charles and Dianát, amelyben Catherine Oxenberg játszotta Dianát, aki élete első szerepét kapta meg a filmmel. Itt már megmutatkozott az a tendencia, hogy a színészválasztásra még nem igazán fektettek nagy hangsúlyt.

Az esküvő után a filmesek inkább a hercegnét övező pletykák felé fordultak: így készült el 1992-ben a

The Women of Windsor, amely András yorki herceg felesége, Sarah Ferguson és Diana kapcsolatáról szólt, amelyet a brit sajtó előszeretettel állított be rivalizálásnak. A Károly herceg feleségét játszó Nicola Formby alakítását a brit sajtó laposnak titulálta. Formbynak szintén ez volt az első filmes szerepe, és néhány tévésorozatot leszámítva nem is maradt a szakmában, újságíró és táplálkozási tanácsadó lett. Az igazi bulváraranybánya csak azután következett, amikor a trónörökös házassága zátonyra futott, a brit sajtó pedig sosem látott élvezettel dagonyázott a hűtlen hercegi pár minden mocskos kis titkában.

Az 1993-ban megjelenő, szerényen csak

Diana igaz története címet viselő kétrészes film Andrew Morton életrajzíró nagy sikerű könyvén alapult, amely Károlyék kapcsolatát vesézte ki a főszerepben Serena Scott Thomasszal (Kristin Scott Thomas testvérével). A színésznő egyébként már-már szakavatott a témában, 2007-ben ugyanis Katalin hercegné anyját, Carole Middletont játszotta a William & Kate: The Movie-ban.

A CBS 1996-ban a másfél évtizeddel korábbi receptre alapozva készítette el a

Lady D. - A szerelmes hercegnő című drámát, amelyben ugyancsak Diana hűtlensége volt a téma. A szintén egy sikerkönyvet alapul vevő filmben a hercegné James Hewitt-tal folytatott viszonya állt a középpontban. A hercegnének lovaglóórákat adó katonatisztről a sajtó előszeretettel hangoztatta, hogy Harry herceg valódi édesapja lehet. Az újabb szerelmi drámában Julie Cox alakította Dianát, akivel a közvélemény egyik legnagyobb baja az volt, hogy egyáltalán nem hasonlít a hercegnére. Cox szerződtetése jól mutatja, mennyire nem volt akkoriban kapós a szerep: nem volt nagyszabású szereplőválogatás, mindössze néhány nappal a forgatás megkezdése előtt sikerült színészt találni a filmhez.

A hercegné haláláig tehát kizárólag olyan tévéfilmek készültek róla, amelyekben hol szerelmes, hol rivalizáló, hol csalfa nőként mutatták be Dianát.

Boldogtalan feleségből mártír

Hiába vált el 1996-ban Károlytól, az érdeklődés nem csökkent az irányába, a bulvársajtó állandóan a nyomában lihegve próbált újabb fejezeteket kisajtolni a Diana-sztoriból.

1997-ben aztán mindent megváltoztatott a párizsi autóbaleset: a hercegné halála milliókat rendített meg, ezzel együtt a megítélése is hatalmasat változott. Diana hirtelen áldozat lett: a bulvársajtóé, a boldogtalan házasságáé, Károlyé, a monarchiáé.

Egy év sem kellett hozzá, hogy az első, a

Diana, a nép hercegnője megjelenjen, amelyben már két fiához és utolsó partneréhez, Dodi Al-Fayedhez fűződő viszonya volt a téma.

Azt hihetnénk, hogy a hercegné halálát követően szorgos kis forgatókönyvírók egész hada fogott munkához, azonban az 1997-ben megjelent filmet követő egy évtizedben a filmes döntéshozók - leszámítva a dokumentumfilmes vonalat - vélhetően túl frissnek és fájdalmasnak ítélték a témát ahhoz, hogy a tragédiát boncolgassák. 2007-ben azonban a TLC csatornánál úgy gondolták, itt az ideje újabb bőrt lehúzni sok pénzért a halott hercegnéről a hangzatos

Diana: A tündérmese véget ér címmel. A dokudrámában valós felvételeket vegyítettek interjúkkal és színészek által játszott jelenetekkel, hogy így mutassák be a hercegné utolsó két hónapját. A főszereplő bőrébe Genevieve O'Reilly bújt, alakítását és a karaktert meglepő módon realisztikusnak nevezték a kritikusok: egy olyan embert formált meg, aki gyarló és esendő, épp emiatt emberi.

2013-ban aztán a tévéfilmek után elérkezettnek látták az időt egy nagyszabású mozifilmre is, amelyet A bukással a legjobb idegennyelvű filmnek Oscar-jelölést elérő Oliver Hirschbiegel vezényelt, a főszerepet pedig már egy A listás filmsztár, Naomi Watts kapta. A film alapját egy 2001-ben megjelent könyv adta, amelyben egy sokadik szeretőt húztak elő Hasnat Khan pakisztáni szívsebész személyében. Hiába azonban a nagy nevek és nagy költségvetés, a nemes egyszerűséggel

Diana címet viselő életrajzi dráma csúfos bukás volt egy zavaros és érdektelen szerelmi szállal, szirupos párbeszédekkel és egy nem túl szimpatikus Dianával. Bár eleinte Watts még olyanokat nyilatkozott, hogy érezte a hercegné szellemét a forgatás alatt, később már egyenesen süllyedő hajónak nevezte a filmet, amely egyáltalán nem arra futott ki végül, amire ő számított.

Néhány év kihagyás után jött a Meghan Markle-korszak, ami aztán annyi botrányt hozott, hogy ismét felpörögtek a fogaskerekek. Ugyan Diana ekkora már rég halott, Harry herceg életében játszott óriási szerepe és a házaspár kiválása miatt elkerülhetetlen volt, hogy egy Harry-Meghan filmbe ne keverjék bele, és ezt nem is mulasztották el a Lifetime filmkészítői a Harry & Meghan: A Royal Romance és a Harry & Meghan: Becoming Royalban is feltűnik pár flashback erejéig, mindkettőben Bonnie Soper alakításában. A briteknél egyébként érthetetlen módon nagy divat nem túl magas minőségű tévéfilmet készíteni hercegi párok szerelmi történetéből: Vilmos herceg és Katalin hercegné esküvőjét követően is megjelent kettő, az egyikben egy videóüzenet erejéig Diana is feltűnt Lesley Harcourt alakításában.

A korona elhozta a Diana-reneszánszt

Mindeközben elindult a királyi szappanopera eddigi legkomolyabb és legdrágább feldolgozása a Netflix zászlaja alatt, amely elérte, hogy az is bezsongjon a Buckingham-palota falai mögött zajló drámától, akit korábban hidegen hagyott a brit királyi család. A korona 2016-os debütálása óta II. Erzsébet életének évtizedeit mutatja be, a remek kezdést némi ellaposodás követte, hogy aztán a negyedik évaddal az egyik legizgalmasabb időszakhoz érkezzen a sorozat. Diana és Károly házassága felrázta A koronát, egyrészt azért, mert a nyolcvanas évekről sokkal több nézőnek van saját élménye, mint mondjuk a negyvenesről, másrészt Károlyt és Dianát végre jól megírt karakterekként játszhatták el a gondos szereplőválogatás után választott színészek. A Károlyt játszó Josh O'Conner és a Dianát alakító Emma Corrin esetében követték azt az évtizedekkel ezelőtti sémát, hogy viszonylag ismeretlen színészeket kérjenek fel - a 25 éves Corrin például A korona előtt mindössze néhány tévésorozatban és rövidfilmben játszott, ám mindez nem gátolta abban, hogy érzékeny alakításával egyből Golden Globe-ot nyerjen.

A sorozat azonban még mindig mutathat újat Diana-ügyben, hiszen a jövő novemberben érkező ötödik évadban már Elizabeth Debicki alakítja a hercegnét, az elvárások pedig az egekben vannak. Az új évadban vélhetően elér a történet Diana haláláig is, bár ezt a készítők nem erősítették meg, ám erre enged következtetni az, hogy Dodi Al-Fayed is szerepel majd a történetben.

Közben egy másik Diana is bejelentkezett az elismerésekért: sokan fanyalogtak, amikor Kristen Stewartot bejelentették Pablo Larraín Spencer című filmjének főszereplőjeként, de az első kritikák alapján sokan azonnal Oscart kiáltanak a színésznőnek. A Jackie rendezőjének új filmje kronológiai szempontból pont passzol A korona két évada közé: arról a három, sandringhami napról szól, amikor Diana eldöntötte, kilép a házasságából. Larraín hangsúlyozta: valós elemeken alapuló fiktív történet a Spencer, amely leginkább a hercegné belső vívódásaira helyezi a hangsúlyt, és újra kívánta definiálni a hercegné karakterét.

Dianáról azonban nemcsak a film- és a sorozatipar kíván újabb bőröket lehúzni, hanem a színház is: a New York-i Broadway sem maradhat ki belőle. Bár 2019-ben már két hónapig játszották a San Diegó-i La Jolla Playhouse-ban a Diana: A musicalt, idén a Broadway-en is bemutatkozott volna, ám a járvány keresztül húzta a számításokat. A musicalsikerből a Netflix sem akart kimaradni, így október 1-jétől - egy hónappal a Broadway-premier előtt - már elérhető a kínálatukban az előadásról készített felvétel. A darabban Jeanna de Waal alakítja a címszereplőt. Az eddig megjelent külföldi kritikák alapján egyértelmű, hogy a jelenlegi Diana-mániának is van határa, és egy giccses, de egyben felszínes Diana-dicshimnuszt már nem feltétlenül vesz be a nézők gyomra.

A Diana-lufi tehát előbb-utóbb ki fog pukkadni, ám egyelőre olyan reneszánszát éli a mítosz, amely aranyat ér a hozzáértő készítők és a színésznők számára is.

Évtizedeknek kellett eltelniük, hogy egy sor olcsó, művészileg nem túl kielégítő tévéfilm után felismerjék a hercegné komplex személyiségében rejlő lehetőséget, és ne csak bulvártermékként, szappanopera-szereplőként vagy egyszerű mártírként próbálják láttatni a képernyőn.

Az, hogy a karakter fejlődött, magával hozta azt is, hogy színészileg is sokkal nagyobb kihívást jelentsen. Ezzel magyarázható az is, hogy mintha sokáig nem tekintették volna valódi színészi játékot igénylő szerepnek, bárkit beválogattak, aki legalább valamennyire hasonlított a hercegnére. Watts esetében a sikeres Diana-recept két komponenséből az egyik még mindig hiányzott: bár ezzel kapcsolatban csak találgatni lehet, valószínűleg értékelhető alakítást nyújtott volna, ha nem egy elfuserált, egydimenziós romantikus hősnőt írnak neki egy pocsék filmben. A koronában végül összeértek a dolgok, ahol a jó forgatókönyv megtalálta a megfelelő színészt, a Spencer - bár az eddigi kritikák alapján bőven nem hibátlan film, Stewart Dianáját dicsérik - pedig követheti ezt a sort. A kérdés csak az, hogy meddig lehet újra felmondani a Diana-sztorit, hányszor lehet még újradefiniálni, hogyan lehet egy mítoszt a végtelenségig kizsákmányolni, anélkül, hogy ismét elsüllyedjen a túlbeszélt történetek közt?