Dr. Bánhegyi Róbert az elsők között kezdte el kutatni itthon a rák és a cukorbetegség összefüggéseit. Komoly áldozatokat is hoznia kellett érte, de úgy tűnik, jó úton jár: munkásságát nemrég rangos díjjal ismerték el.
A Békés Vármegyei Központi Kórház onkológiai centrumában dolgozó Dr. Bánhegyi Róbert még a 2000-es években figyelt fel arra, hogy a cukorbetegség és a rák kialakulása, illetve kezelése között összefüggés lehet. Kutatni kezdte a témát, számos tudományos előadás és cikk mellett a doktori disszertációját is ennek szentelte.
A főorvos nemrég megkapta a Richter Érdemérem Különdíjat az eddig elért tudományos eredményeiért, 2018-ban pedig a betegek az Év onkológusának is őt választották.
– Mi vonzotta az orvosi szakma, ezen belül pedig az onkológia felé?
– Az orvoslás felé (többek közt) az vonzott, hogy úgy éreztem, nagyon meg tudom érteni a hátrányos helyzetűeket. Ugyanis van egy hallássérülésem ötéves korom óta, ezért már gyerekként perifériára kerültem a közösségekben. Ebből a szempontból a betegek is hasonlóak, ők szintén nehezen tudnak részt venni a szociális életben. A rajtuk való segíteni akarás befolyásolt a döntésemben, hogy orvos leszek. Az egyetem elvégzése után ugyanakkor még nem tudtam, milyen irányba szeretnék specializálódni. Belgyógyászattal kezdtem, részben a holisztikus orvosi gondolkodás alapjainak elsajátítása céljából, részben amiatt, mert ráépítve könnyen válthattam más szakterületre. Néhány év után jött is egy sugallat, hogy a hematológiai, majd a szolid daganatos betegségek irányába kellene továbblépnem.
– Hogyan merült fel önben először, hogy a rák és a cukorbetegség között összefüggés lehet?
– Cukorbetegséggel már akkor foglalkoztam, amikor még a fertőző osztályon dolgoztam, így pályám kezdetétől ismert volt számomra, hogy rontja az immunrendszer működését. Ha pedig az immunrendszer nem működik jól, úgy nemcsak a fertőző betegségekre, hanem a rákra is nagyobb a hajlam. Az általam rögzített statisztikák ugyanezt támasztották alá. Miután átkerültem az onkológiára, ott már kifejezetten azt vizsgáltam, milyen összefüggés van a cukorbetegség okozta immunhiány, illetve a daganatos betegségek kialakulása között. Szép lassan gyűltek az adataim, és kapóra jött az is, amikor 2009-ben egy évre áthelyeztek Mezőhegyesre, ahol a helyi utókezelőt vezethettem.
Ekkor rákerestem az interneten a metformin rákellenes hatására, és az egész világon összesen három klinikai vizsgálatot találtam, amely mellékesen, de követte a cukorbetegek daganatos társbetegségeit is. Tudomásom szerint Magyarországon ilyen vizsgálat egy sem volt. Sőt, nálunk addig még célzott cikk sem jelent meg erről. Emlékszem, egészen libabőrös lettem, hogy valami újra bukkantam, így gyorsan írtam is egy cikket a felismeréseim és az addig megszerzett információk összefoglalásaként, ami 2010-ben jelent meg a Magyar Onkológia című lapban. Ennek volt is visszhangja szakmai körökben, több helyre hívtak előadni a következő pár évben. Egy idő után úgy gondoltam, hogy tovább kellene ezt a témát vinni – ekkor fordult meg a fejemben először, hogy akár tudományos fokozatra is jó lehet.
Kapcsolódó genetikai vizsgálatot szerettem volna végezni, a mintavételek el is indultak, ám végül – sajnos tőlem független okokból – a vizsgálat végigvitele és sikeres lezárása meghiúsult. Emiatt eléggé elkeseredtem, de nem adtam fel. 2017-ben beiratkoztam a PTE doktori iskolájába, illetve társszerző lehettem egy gyulai származású, Németországban élő kollégám cukorbetegséggel és elhízással foglalkozó cikkében. Ez új lökést adott, ismét elkezdtem betegeket vizsgálni tudományos céllal. Egy betegség, majd a Covid miatt ugyan vissza kellett vennem a tempóból, de tavaly újra felpörögtek az események. Zsinórban írtam egy cikk-trilógiát az Orvosi Hetilapnak, melynek mindhárom része a cukorbetegség és a rák különféle közös vetületeit dolgozta fel.
– Mi lehet ennek az oka?
– Egyrészt az általános fáradtság, ami még a Covid idején kezdődött: azóta a környezetemben azt látom, hogy nagyon visszaesett a tudományos aktivitás. Jóval kevesebbet publikálnak az általam ismert kollégák, mint korábban. A másik ok az lehet, hogy elég komplikált a téma. Harmadrészt talán a vakszerencse is közrejátszott, hogy pont én találtam rá elsőként, mindenesetre ez a helyzet kifejezetten előnyös számomra: bár kicsit talán nagyképűen hangzik, lényegében egy új tudományág úttörője lehetek.
Egyébként már létezik egy hasonló határtudomány, az onkokardiológia, amelyet egy-két évtizede még egyáltalán nem ismertünk, ma viszont már országos és nemzetközi kongresszusokat is rendeznek a témában. Reményeim szerint néhány éven belül az onkodiabetológia is fel tud majd zárkózni hozzá ismertségben. Jövőre szeretnék kiadni egy szakkönyvet, ha minden jól megy, ezzel sikerülhet áttörést elérni.
– Mennyivel jobbak most a rákbetegek túlélési esélyei, mint 10 vagy 20 évvel ezelőtt?
– Ez egy nagyon jó kérdés, mert ha megnézzük a hivatalos adatokat, 30-33 ezer között mozog az évente elhunyt rákbetegek száma Magyarországon, ami nem igazán csökkent az elmúlt 10-20 évben. Ilyen szempontból tehát nem történt javulás, azonban a túlélések hosszában, egyes rákfajták esetében pedig a túlélési esélyekben is van pozitív fordulat. Ez főként a legújabb, célzott biológiai terápiáknak köszönhető. Például a leukémiának van egy olyan formája, amelynek a kezelésére 2000-es évek második felében terjedt el egy újfajta gyógyszer, és ennek hatására gyakorlatilag megszűnt a halálozás. Utána persze új problémák születtek, de a terápiák száma is folyamatosan nő. Sajnos ezzel együtt sok olyan terület van még az onkológián belül, ahol egyelőre nem sikerült áttörést elérni, azonban vannak részsikerek.
– Jobban kell aggódnia annak, aki Magyarországon lesz beteg, mint annak, aki Nyugat-Európában?
– Szerintem nem. Gyulán is többféle daganatos betegség kapcsán zajlik klinikai vizsgálat, ha pedig az adott területen éppen nem zajlik, meg tudjuk mondani a betegnek, hová menjen.
A klinikai vizsgálatok korai fázisaiban lévő gyógyszerek persze hordozhatnak kockázatot, de amelyeket mi használunk, mind minimum a harmadik fázisban tartanak, tehát már meglehetősen biztonságosak. Ezeknek összességében jóval nagyobb a pozitív hozadékuk, mint az esetleges káruk.
– A kérdésem az egészségügy általános állapotára is vonatkozott, emiatt van ok aggodalomra?
– Sajnos általában öreg az orvostársadalom, és az utánpótlás is nehézkes. Az onkológiát pedig különösen kevés fiatal választja. Ez valahol érthető: nem sokan szeretnének már a pályájuk elején napi szinten halálos betegségekkel foglalkozni és rossz híreket közölni. Amikor teljesen nyíltan meg kell mondani az érdeklődő betegnek, mennyi ideje van hátra, az nagyon sokat kivesz az emberből. Ha valaki mégis emellett dönt újoncként, az sokszor később vált szakterületet vagy gyorsan akar irreálisan nagyot előrelépni. Nincs meg az egészséges türelem az emberekben, ami egyfajta társadalmi probléma is manapság.
– Mennyire fogja fel személyes kudarcként, ha egy betegét nem tudja meggyógyítani?
– Eleinte nagyon annak fogtam fel: lelkileg nem egyszer „meghaltam” én is a beteggel együtt, sőt előfordult, hogy még temetésre is elmentem. Na, ilyet nem szabad csinálni, mert egy idő után felemészti az embert.
– Elsősorban szaktudás, idő vagy pénz kérdése ön szerint, hogy új gyógymódokat fedezzenek fel?
– Ha azt kérdeznék tőlem, tudnék-e többet dolgozni, ha többet fizetnének, azt felelném, hogy nem. Tehát a pénzkérdés az esetemben, legalábbis jelenleg, biztosan kizárt. Ha több szabadidőm lenne a tudománnyal foglalkozni, az nyilván hasznos lenne, de ehhez a betegek számának csökkentése szükséges, ami viszont számos feszültséget generál. Tehát a mai egy igazi „róka fogta csuka” helyzet, amelyben lényegében folyamatos tűzoltás az életünk. Én például ma is majdnem ugyanazt csinálom, mint 20 éve, mert nincsenek fiatalok, akiknek átadhatnám a tudásomat, vagy éppen delegálhatnék nekik napi rutinfeladatokat, és ezzel nyerhetnék szabadidőt. Amit eddig elértem tudományos területen, az mind a magánéletemből vett el időt. De van bennem egy ősi kíváncsiság és egyfajta bizonyítási kényszer, ezért próbálom mindig a dolgok hátterét kapargatni – még akkor is, ha emiatt nem tudok aludni.
– A családja mennyire tolerálja mindezt?
– Nagy szerencsém van a feleségemmel, akivel négy gyereket nevelünk. Másfél éve megbeszéltük, hogy most egy nagyon nehéz időszak következik, mivel a doktori iskola finisébe érkeztem, és minden szabadidőmre szükségem van ahhoz, hogy be tudjam fejezni. A feleségem azt felelte, hogy csináljam, valahogy ki fogjuk bírni.
Szóval rengeteg lemondással jár az egész, de már látom az alagút végét, most kezdek visszailleszkedni a családom tagjai közé.
– Nemrég Richter Érdeméremmel jutalmazták a tudományos munkásságáért, 2018-ban pedig az Év onkológusának választották. Mit jelentenek ön számára ezek az elismerések?
– Az első dolog, ami eszembe jut, az a megerősítés azzal kapcsolatban, hogy valószínűleg jó úton járok. Az Év onkológusa díjat az általam ellátott betegeknek köszönhetem, ők terjesztettek fel, majd kampányoltak értem és szavaztak. Ettől óriási lelkierőt kaptam, hiszen a gyógyító tevékenységemet ismerték el vele. A Richter Érdemérem egy más jellegű díj: pályázni kellett rá, amit egy szakmai zsűri bírált el. Ezzel a tudományos munkám kapott visszaigazolást. Tehát az orvosi szakma három lábából (gyógyítás, kutatás, oktatás) már kettőnél is elismertek, ami óriási dolog. Egyébként nyolc éve oktatok is, a Gál Ferenc Egyetem Egészség- és Szociális Tudományi Karán diplomás ápolók képzésében veszek részt.
– Lát esélyt arra, hogy világszinten is jelentős áttörést érjen el a szakmájában?
– Arra látok, hogy hazai szinten sikerül valamiféle áttörést elérnem, remélhetőleg jövő év végéig. Ha túlleszek a védésemen, egy rövid pihenő után ezerrel ráfekszem az említett szakkönyv befejezésére. Bízom benne, hogy ez nagyon sokat fog számítani a tudományág itthoni elismerésében. Hogy aztán átmehet-e világszintű elismerésbe, nem tudom megjósolni.
Aztán majd meglátjuk, kik figyelnek fel erre, de ha esetleg – a könyv kiadása után – más viszi tovább a témát és ér el vele világsikert, amiatt is boldog leszek. A lényeg, hogy a betegek profitáljanak belőle.
