Különös műfaj a nosztalgiakoncert, mert számos esetben nem feltétlenül azért megyünk el rá, mert annyira bírtuk a fellépő zenészeket, és nem is azért, mert mindenáron nagyon magas színvonalú zenét akarunk hallgatni. Az egész sokkal inkább az érzelmekről szól. Pontosan ezért tudott pár éve teltházas koncertet adni a Rapülők, és ezért működik a Queen Adam Lamberttel is: a rajongók életük egy szakaszát azonosítják a zenekarral, aminek a dalait néhány éve vagy évtizede rongyosra hallgatták. És az sem baj, ha már a szövegét sem tudja az előadó dalainak.
A zenekar, amit nem Instáztak
Az Anti Fitness Club (AFC) jó tíz-tizenkét évvel ezelőtt a hazai könnyűzene meghatározó együttese volt. Pont a közösségi média nélküli élet utolsó éveiben, volt viszont myVIP és MSN, a zenéket pedig a tinik infrán küldözgették egyik telefonról a másikra. Az AFC részben a Tokio Hotel körüli nemzetközi hisztériát meglovagolva, részben az akkori tinédzserek körében hódító emo stílus hatására a semmiből több ezer kamasz bálványa lett - és vált legalább ugyanennyi ember gyűlöletének céltáblájává is. A zenekar főleg a megjelenése miatt borzasztó megosztó jelenségnek számított, a vélemények még inkább szélsőségessé válását pedig az is segítette, hogy kategóriájában kimondottan sikeres volt a banda. Sorra zsebelték be a különböző tinimagazinok által odaítélt díjakat, eladtak rengeteg lemezt, a klipjeiket unalomig ismételte a Viva TV, és közben a szövegek, illetve a hangzásvilág is egyre jobban idomultak a rajongói bázis igényeihez - ennek köszönhetően fokozatosan eltűntek a zenekarra a kezdeti időkben jellemző punkosabb elemek.
Aztán szépen lassan megjelentek a palettán mások, a közönség felnőtt, az emojelenség kifulladt, a zenekar pedig szinte feltűnés nélkül oszlott fel 2015-ben. Azóta a banda énekese, Molnár Tamás a Jetlag nevű formációban zenél, Fekete Balázs a ByeAlex és a Sleppben dobol, Varsányi Miklós, a basszusgitáros Angliába költözött, a szólistaként működő Nagy Marek pedig szintén háttérbe vonult.
Semmi nem utalt a visszatérésre, mégis összehoztak a semmiből egy nosztalgiakoncertet szeptember utolsó előtti szombatjára. Az újraegyesülés csak egy estére szólt, pontosabban annak, hogy a 2011-ben kiadott Lélekzet című album előtt tisztelegjenek a rajongókkal együtt. Viszont akkora volt az érdeklődés, hogy a koncert meghirdetése után pár nappal kénytelenek voltak egy ráadás koncertet is szervezni, hogy a későn ébredők is újra felköthessék a kockás sálat. A szervezés végül úgy hozta, hogy a ráadás koncertet pontosan a főkoncertet megelőzően tartották, ugyanabban a teremben, de ez a kis rendszerhiba nem zavart meg senkit, mert végül mindkét eseményen sikerült megtölteni az A38-at - ami helyszínként egyébként sokkal jobban is állt a zenekarnak, mint a Bravo-gálák helyszínei évekkel ezelőtt.
Bár a közönségben végül senki nem öltözött emósnak (sőt, elég bizarr volt belegondolni, hogy a többnyire teljesen átlagosan kinéző koncertezők egy időben emósként feszíthettek szem elé vasalt szénfekete hajjal, kockás pulcsiban), és a zenekar tagjai sem vették elő poénból a fekete körömlakkot, az egész koncert alatt olyan volt az atmoszféra, mintha a banda soha nem oszlott volna fel, és csak a múlt héten váltak volna el a rajongóktól egy másik, ugyanilyen koncert után. Ez egyszerre volt jó és rossz.
Az mindenképp örömteli, hogy ha már újra összetrombitálták a rajongókat, a zenekar nem vette félvállról az eseményt és egy nagyon komolyan összerakott showt tettek színpadra, még úgyis, hogy a szintén ByeAlex zenekarából érkező Poór András személyében egy beugró basszusgitárossal kellett végigdarálniuk kétszer másfél órát.
Talán túlságosan is daráltak, mert így nem igazán jutott idő a közönségre. Általában nem tesz jót egy koncertnek, ha a zenészek csak az időt húzzák két dal között, és zavartalanul fecsegnek a semmiről, de egy ilyen érzelmi töltetű eseményen - mert a vérbeli rajongóknak biztosan az volt - talán belefért volna ebből több is. Persze a zenekar részéről is érthető a dolog, hiszen egy egész életművet kellett belesűríteni egy nagyon feszes setlistbe, de ettől még sokszor olyan hangulata volt az eseménynek, mintha nem egy kivételes eseményen lenne az ember, hanem a Spotify-on hallgatna zenét.
A kissé hosszúra nyúlt bemelegítés után akkor lehetett érezni a kibontakozást a felek részéről, amikor felcsendült a zenekar leghíresebb dala, a Még vár ránk ez a föld, ami egyébként rendesen megelőzte a korát. Ha a klímaválság egy évtizeddel előbb öltött volna ennyira ijesztő méretet, egyértelműen a zöldmozgalmak himnusza lett volna a dal, de most is simán az akciók zászlajára lehetne tűzni, mert a témája nem is lehetne aktuálisabb.
Innentől nem volt megállás, a közönség és a banda is egyre jobban elkapta a fonalat, elhangzott az összes zúzós, lázadó dal, a szerelmes balladák és a depresszív szakítós számok, egy ponton előkerült az akusztikus gitár is, a közönség pedig végig bulizott másfél órát úgy, mintha még most is mindenki Anti Fitness Clubot hallgatna minden szabad percében. Ami azért valószínűleg nincs így. A setlist egyébként tényleg kivételesen jól sikerült, annak ellenére is, hogy az Anti Fitness Clubnak is vannak töltelék dalai, amik közel sem égtek bele annyira a köztudatba, de ezek nélkül mégsem lehet koncertet rendezni.
