A Tabán nevet a törökök ragasztották a budai Várhegy, a Gellért-hegy és a Naphegy közt fekvő védett völgyre: Débágháne/Tabakhane annyit tesz, tímártelep, hiszen számos tímár, cserzővarga működött itt. A magyarok a honfoglalás után Kis-Pestnek nevezték, de emlegették Alhévíz és Kelenföld néven is. Fontos dunai átkelő működött itt, ám IV. Béla építkezései nyomán a kis település kívül rekedt a város falain, sokáig Buda elővárosa volt.
A török hódoltság erősen átalakította a képet nemcsak azért, mert az oszmánok idején szépen fejlődött, dzsámik és fürdők épültek, hanem mert a hódoltság után az erősen megfogyatkozott magyar népesség mellé jelentős lélekszámú szerb népesség költözött. Az évek múlásával Buda lakossága kezdte magának felfedezni a Tabánt, sajátos "tabáni romantika" alakult ki.
A girbe-gurba utcák, az egymáshoz ragasztott házak és természetesen a lépten-nyomon megbúvó, bort kínáló kis pincék népszerűvé tették a városrészt.
Víz is alig volt
Aztán 1810. szeptember 5-én minden órák alatt megsemmisült. Nagyon meleg és száraz volt a nyár abban az évben, a kutak mélyén alig csillogott víz, azon a bizonyos napon pedig még a szél is feltámadt. Tipikusan az az idő, amikor az ember a pipából sem merné kiverni a hamut az utcán.
Szüret volt, a lakók zöme a szőlőben dolgozott, a hordókészítők megfeszített tempóban dolgoztak, hogy legyen mibe tölteni az újbort. Schuller János kádármester inasa dél körül úgy döntött, itt a remek alkalom az udvaron kiégetni a hordókat. Így is tett, és amint az várható volt egy kipattanó szikrát a szél felkapott, egyenesen a műhely zsindelytetejére vitte. Perceken belül több ház is lángra kapott.
Fortepan/MAGYAR FÖLDRAJZI MÚZEUM / ERDÉLYI MÓR CÉGE
Itt ütött vissza a Tabán romantikája, a kacskaringós, szűk utcák és az egymásra hányt, rendezetlen házsorok. A szél játszi könnyedséggel terjesztette a lángokat, hatalmas volt a pánik. Aki nem a szőlőben volt, egymást taposva, akadályozva próbált oltani, valami vizet kicsikarni a szárazon kongó kutakból.
Megnyitották a pincéket is, ami bor volt, azt a lángok közé locsolták.
Totális pusztulás
A tűz óriásira nőtt, megfékezhetetlenné vált, az emberek egyet tehettek: puszta életüket mentették. A lángok átterjedtek a Vízivárosra, a kapucinus templomig leégett ez a negyed is, kigyulladt a dunai hajóhíd, a kikötőben horgonyzó szénáshajók, Pestről nem jöhetett segítség. Végül éjfél körül, a katonaság bevetésével sikerült úrrá lenni a pokoli helyzeten úgy, hogy számtalan ház lerombolásával lokalizálták a tüzet.
Másnap reggelre már csak füstölgő romok maradtak Pest-Buda egykori bulinegyedéből.
Összesen körülbelül 50 ember lelte halálát a lángokban, több mint ezer ház semmisült meg, ezrek vesztették el minden ingó és ingatlan vagyonukat, váltak földönfutóvá.
A budapesti Montmartre
Az újjáépítésnél a városi tanács szigorú szabályozási terveire mindenki fittyet hányt, a házakat ugyanabban az átláthatatlan összevisszaságban építették újjá, mint ahogy a katasztrófa előtt álltak. De már nem sokáig. A városrendezés részeként lassan elbontották az "igénytelen" viskókat, a századfordulóra igazi szórakozónegyeddé vált.
A vendéglőkkel, borozókkal teli romantikus városrész írók, költők, művészek kedvelt helye lett olyannyira, hogy sokan a budapesti Montmartre-ként emlegették. Hiába volt a széleskörű tiltakozás, 1933-1936 között lebontották a Tabán házait, ám a világháború megakadályozta, hogy a helyükre megálmodott új városrész felépüljön. Ma jelentős része közpark, a régi, Tabánból csak elvétve maradt egy-két épület.
Illusztráció: A Tabán 1900-ban a Gellérthegyről nézve. Forrás: Fortepan/Saly Noémi
