A halálod másnapján a Libération címlapján jókora fényképet közölnek, amelyen fedetlen keblekkel szerepelsz, kihívóan, valódi szexuális tárgyként. A kép természetesen a Tangóból való. Mennyire ellenedre lett volna, hogy így tisztelegnek az emléked előtt! Sírtál volna, őrjöngtél volna, ha látod, hiszen egész életedben azon voltál, hogy megszabadulj a film sötét emlékeitől. Nekünk sem tetszett, hogy így mutattak be, mert nem akartuk, hogy csak a testedet lássa a közönség. Mert te jóval több voltál a világ szeme elé tárt testnél. Mert a halottakról nem így emlékezünk meg. Mert egyetlen újság sem vette volna a bátorságot, hogy egy férfi halálhíre mellé a mezítelen képét tegye. Mert az újság, amely veled ezt művelte, nem akármilyen újság volt. A mi újságunk volt, az én újságom. Az, amelyiket a szüleim az 1973-ban megjelent első példánytól kezdve minden áldott nap megvettek. Az újság, amely minket, gyerekeket, bevezetett a politika világába, és annyi más témába, többek között a női egyenjogúságért való küzdelem témájába. Az újság, amelynek köszönhetően megszületett bennem az elhatározás, hogy újságíró leszek. Ahol tizenhárom évig dolgoztam, és ahol egy unokatestvérem még akkoriban is dolgozott. Ha valahonnan, hát nem innen vártam ezt az öv alatti ütést.
Mi az a Matiné?
Vasárnap délelőttönként egy-egy regényből mutatunk részletet, jobbára kortárstól, remek szövegeket, történeteket. Ha tetszik, az oldal alján ott a kötet szerzője, címe, kiadója, irány a könyvesbolt vagy a könyvtár.
A Matiné eddigi termését itt találni.
Régebben hosszú időn keresztül a színekkel fejezted ki magad, ugyanúgy imádtad a pasztellkrétát, a filctollat és a vízfestéket. Egészen kicsi korodtól fogva pontosan, határozott kézzel rajzoltál. Legszívesebben férfiakat és nőket skicceltél színes ruhákban, a hagyományos japán festmények stílusában. Csak később tudtam meg, hogy a festőművészként dolgozó mostohaapád tanított meg rajzolni. A szüleim mindig megőrizték a műveidet, és biztattak, hogy készíts újabbakat. Szerelmespárokat rajzoltál, hercegnőket, hercegeket, menyasszonyt és vőlegényt, táncosokat. Időről időre filmrészleteket vagy a forgatások egy-egy jelenetét is megörökítetted. Talán így próbáltál közelebb kerülni az édesapád világához, akinek akkor még csak a nevét ismerted, őt magát nem. Kínai tintát is használtál, amitől egészen finomak lettek a rajzaid. Órákat töltöttél azzal, hogy megrajzold egy-egy ruha mintájának legapróbb részleteit. A rajzaiddal aztán képeslapokat és éttermi étlapokat díszítettél, ezeket pedig két statisztaszerep között eladtad, hogy keress egy kis pénzt. Az írónő, Régine Deforges meg volt őrülve a rajzaidért, többet is vett tőled.
A Tangó után aztán nem rajzoltál többet. Mi otthon gondosan megőriztük a kihunyt szenvedélyed emlékeit. A vidéken töltött szomorú hétvégéken hosszasan nézegettem a munkáidat, amelyeket a fénytől védve, egy jókora kartondobozban őrizgettek a szüleim. Egyvalamit nagyon furcsálltam: a rajzaid szereplőinek mind-mind nagyon hosszú volt a nyaka, akár a zsiráfnak. Különös torzítás, egészen merész, mint Modigliani nőalakjainál, vagy Giacometti vézna szobrainál. Anyám szerint a művészet már csak ilyen. A művész mindig átlépi a normalitás és a jó ízlés határait. Én mást is beleláttam az alakok hosszú nyakába. A teremtményeid mindenki másnál messzebb akartak látni, ki akarták fürkészni a távoli látóhatár összes titkát.
*
Maria itt van. Az öcsémmel együtt kilépünk az iskola kapuján, hátunkon az iskolatáskával. Nem is látunk, nem is hallunk mást, csak őt. Határozottan kitűnik a szülők sokaságából. A karját felemeli, a haja kócos, báránybőr mellényt vett a világoskék inge fölé, csuklóján ezüst karperecek csilingelnek. Maria úgy döntött, aznap ő is eljön értünk az iskolába. Megkérte anyámat, hadd kísérje el őt. Anyu szálfaegyenesen áll, mint mindig, és szorosan markolja a papírzacskót, amelyben a péknél vett csokis péksütemények lapulnak. Én azonban nem őt figyelem, hanem Mariát. Rá szegeződik minden tekintet, őt nézik a szülők, a gyerekek és a tanárok is, akik mind a kapu elé sereglettek, hogy lássák, mi folyik az iskola előtt.
A hír pillanatok alatt elterjed: itt van a színésznő abból a botrányos filmből, aki Marlon Brandóval együtt játszott. Nem mindennap történik ilyesmi ebben a békés negyedben, ahol a középosztálybeli családok kizárólag a fodrásznál átlapozott magazinokban látnak hírességeket. Maria egészen furcsán gesztikulál, kissé harsányan, összefüggéstelenül beszél. Vannak anyukák, akik rémülten vonszolják odébb a gyerekeiket, mintha veszélyes lenne a közelünkben maradni. Látom, ahogy távolabb még visszafordulnak felénk, a szemükben izgatottsággal vegyes félelem csillog. Mehetnékjük van, mert megijedtek Mariától, mégis ott téblábolnak, nehogy lemaradjanak valamiről. Anyu higgadtan elmagyarázza Mariának, hogy nekünk is ideje hazamennünk. Maria úgy mered rá, mintha fel sem fogná a szavait, mintha már azt sem tudná, hogy került oda egyáltalán. Otthon az öcsém nyomban behúzódik a szobájába. Maria nem nyugszik, körbe-körbe járkál a konyhában, akár egy felhúzott búgócsiga. Közben be nem áll a szája, de én egy szót sem értek abból, amit mond. Még azt sem tudom megállapítani, hogy vidám, vagy dühös. Anyu szól neki, hogy igyon egy pohár vizet vagy egy csésze teát, amit csak szeretne. Maria bólint, aztán azt mondja, nem kér semmit. Hirtelen leül, aztán rögtön felpattan, és újra idegesen járkálni kezd. Nem sokkal később Maria elviharzik, el sem búcsúzik, csak annyit mond, majd jövök. Aztán újra felhangzik a kiabálás, ez alkalommal a lakótelepi házunk előtti térről, ahol a gyerekek játszani szoktak. Az ablakból látom, hogy Maria táncol, és közben hangosan énekel, de egy idő után már fogalmam sincs, hogy valóban énekel, vagy sír. A házunk ablakai sorra nyílnak, egyik a másik után. Egész családok zsúfolódnak a szűk ablaknyílásokba, és a nyakukat nyújtogatják, hogy jobban lássanak. Anyu a fülembe súgja: Nincs magánál, fogalma sincs, mit művel.
Én közben a másnapra gondolok, arra, milyen lesz visszamenni az iskolába. Arra, hogyan fognak majd ránk nézni a többiek, hogyan fognak csúfolódni velünk. Mintha nem lenne elég, hogy az anyánk félvér, és hogy szedett-vedett öltözékben jelenünk meg az iskolában, most azt is tudni fogja mindenki, hogy az egész családunk bolond.
*
Különös módon egyszerre szégyenkezem, és büszke is vagyok. Büszke vagyok, hogy nem vagyok átlagos. Neked is részed van abban, hogy úgy látom, különbek vagyunk másoknál, hiszen azon kevesek közé tartozunk, akiknek különleges az élettörténetük, és minden szempontból kilógnak a sorból. Előfordul, hogy mások szánakozva tekintenek ránk, de gyakran irigykednek, erről a hosszú évek során egyre inkább meggyőződtem. A mi családunkban mindig történik valami. Mások élete halálosan unalmasnak tűnik. A sok dráma az, ami színt visz az életünkbe, és megkülönböztet bennünket az átlagos családoktól, ahol az égvilágon semmi nem történik. Te persze mindig teszel róla, hogy kitűnjünk valamivel a nagy tömegből.
Egyszer például szerelmeskedtél Bob Dylannel egy repülőn, a légiutas-kísérőknek kellett szétválasztani benneteket. Az utasokat annyira felháborította az eset, hogy fel akartak benneteket jelenteni a földre szállást követően. Te olyan jóízűen nevetsz ezen. Gúnyt űzöl az utasokból, eljátszod a felháborodásukat. Milyen prűd ez az amerikai népség! Dylan teljesen beléd habarodott. Te látszólag ennek semmiféle jelentőséget nem tulajdonítasz, de mindet elkövetsz, hogy híre menjen a dolognak. Egyébként egy dalt is írt neked, amivel nekünk is eldicsekedsz. Egyértelmű, hogy neked írta a dalt, nem is értem, miért bizonygatod annyit. Még azt is megmutatod, hogy a lemez borítóján szerepel a fényképed. A borítón egy csomó fénykép van fellépésekről, bulikról. Rengeteg fiatal szerepel a képeken, az arcuk kissé elmosódott. Addig meresztgetem a szemem, amíg meg nem talállak az egyik képen. Biztos vagyok benne, hogy a te arcodat látom a sűrű, sötétbarna hajzuhatag alatt.
*
A látogatásaid közötti időszakokban békésen telnek a napjaink. Anyu keveset beszél, nem emlékszem, hogy valaha is kiabált volna velünk. Keveset beszél, de sokat sír. Én úgy vélem, ez csakis a szülei miatt lehet, akikről azt mesélte, hogy nagyon gonosz emberek. A születésünk óta nem dolgozik. Az ideje nagy részében leginkább velünk van elfoglalva, de táncórákra is szorgalmasan jár, és pszichológushoz is szokott menni, ahol feltehetően a gonosz szüleiről mesél. Apu rengeteget dolgozik, egy munkahely már nem is elég neki. Azon túl, hogy magas beosztású köztisztviselőként dolgozik a lehető legelismertebb diplomákkal a zsebében, pszichológus, író, zenekritikus és irodalomkritikus is lesz belőle.
Az iskolában jó tanulónak számítok. A tanárok kedvelnek. A főiskolán már kevésbé veszem komolyan a tanulást, és a fiúk is érdeklődni kezdenek irántam, de a legszűkebb baráti körömön és a szerelmeimen kívül rettentően nehezen nyílok meg bárki előtt, annyira félénk és zárkózott vagyok. Elrejtőzöm a hosszú, barna hajam mögött, és soha nem jelentkezem az órákon. Ha véletlenül engem hívnak ki a táblához, görcsbe rándul a gyomrom, szinte megbénít a szorongás. Ilyenkor kicsúszik a talaj a lábam alól, a hátamon hideg veríték csorog végig, és egyetlen szót sem tudok kinyögni. Az osztályban csak arra vágyom, hogy megfeledkezzenek rólam, bármit megadnék, hogy láthatatlan lehessek. Csak nehogy bárki észrevegyen! Senki ne figyeljen rám. Soha többé.
Háromévesen, amikor óvodába kerülök, felhagyok a húsevéssel. A zsír látványától hányingerem lesz. Rá sem bírok nézni a sonkaszelet szélén remegő zsírrétegre. Látni sem bírom a steakből csordogáló vért a serpenyőben. Egyedül a csirkemellet eszem meg néha-néha, és, furcsa módon, a jól átsütött borjúmájat, amelyet anyám készít. A szüleim szerint nincs semmi gond azzal, ha ilyen kevés húst eszem, ám az évek során egyre többféle étel kelt bennem undort, például a hal, a zöldségek és a gyümölcsök. Egyedül a tésztaféléket és a tojást vagyok hajlandó megenni. Anyám kitalál egy saját receptet: a tojásos tésztát. Egy kevés tésztára a serpenyőben tojást üt, összekeveri, kicsit átsüti, majd egy kevés sajtot reszel a tetejére. Otthon semmiféle problémát nem jelent az étkezésem, a közoktatásban annál inkább. A szüleimet rendszeresen behívja emiatt az igazgatónő. Nagyon sovány vagyok, bár anyám szerint csak vékonyka. Az udvaron gyakran megvernek a nagyobbak. Több alkalommal is kórházban kötök ki. A szüleimet végül felkeresi a gyámügy is, mert felmerül a gyanú, hogy otthon esetleg bántalmaznak, és nem részesülök megfelelő ellátásban. A szüleim fel vannak háborodva. Apám még emlékszik, hogy gyerekkorában ő is alig evett, aztán később újra felfedezte az evés örömét. Állítja, hogy ezzel én is bizonyára így leszek. Hallom, hogy bizonyos szakemberek gyermekkori anorexiát emlegetnek, de fogalmam sincs, mi lehet az. Mai fejjel még azt is elképzelhetőnek tartom, hogy olyan akartam lenni, mint te.
Vanessa Schneider: Halálos tangó
Partvonal, 2019
