Ma hetvenöt éves a magyar valahavolt demokratikus átmenet meghatározó politikusa. Pető Iván a rendszerváltás világának egyik "morális horgonya": higgadt okossággal, erkölcsi elkötelezettséggel és érvelő nyugalommal képviselte egy lehetséges, vágyott és nyugatias magyar világ értékeit. Rendszerváltó társaihoz hasonlóan értelmiségiként lett politikus és politikusként értelmiségi maradt.
Ez sokaknak (így nekem is, aki mellette dolgoztam) azokban az időkben zavaró volt; visszatekintve azonban egy csodálatos és ritka politikai pillanat emlékévé vált.
Nem a politika volt tisztább és boldogabb, hanem Pető és más akkoriak képesek voltak összeegyeztetni a személyes hitvallást és erkölcsi zsinórmértéket a politikai döntésekkel és felelősségvállalással. A korabéli (a korábbi állampárt- és utódpárthoz képest) ellenzéki politikusok majd' mindegyike - Göncz, Antall, Kónya, Magyar - értelmiségiből vált politikussá, ám közülük Pető Iván adott értelmiségi minőséget a politikának. Ma ezt polgárinak nevezném, ha nem aljasították volna el a szót.
Kritikai kívülállás és okoskodó megmondó-emberkedés helyett polgári foglalkozásként tekintett a politikára. Ez gondolkodást, erkölcsi érzékénységet és intellektuális alázatot igényelt. Közelről láttam és tiszteltem ezt az alázatot: a politikai aprómunka iránti elkötelezettséget. Ez is értelmiségi dolog: elolvasni, széljegyezni, megvitatni, újragondolni, előterjeszteni, megvédeni. Hivatásnak nem azt tekintette, hogy a hatalmi pillanatot ki- és felhasználva fokozatosan növelje politikai mozgásterét.
"Hát, legyen balhé"
Pető Iván: Magyar vagyok és turista
Krampácsolástól a koalíciókig. Rendszerváltós nagyinterjú az SZDSZ volt elnökével.
A politikai pillanat kiteljesítésének lehetőségét kereste: hétköznapi természetességgel dolgozni azért, hogy a történelem által kínált esély politikai-társadalmi valósággá váljék. Értelmiségiként, gazdaságtörténészként körülbelül sejtette, hogy ehhez mi kell: demokratikus intézmények, jogállami törvények, igazságos és szolidáris szociálpolitika, képviseleti politizálás és működő gazdasági rend. Nem elvont ideálok a politikai valóság fölött lebegve, hanem megvalósítandó életvilág, amiben a polgárok nap mint nap élik az életüket. Úgy gondolta, hogy ez a politikusok dolga: valami ilyesmit csinálni, nap-nap után a politikai hivatalban - parlamentben, pártban, gyűléseken -; dolgozni: bemenni reggel, hazamenni este, mint minden más tisztes munkahelyen. A polgári politika hivatal, mint a gyárvezetés vagy az iskolaigazgatás: erkölcs, hozzáértés és alázat dolga.
A hatalom sallangai és a magas hivatalok csak a célszerűségig érdekelték. Nem vállalt miniszterséget Horn Gyula kormányában, ahogyan Medgyessy Péter vagy Gyurcsány Ferenc alatt sem, pedig sokan kapacitálták erre; pártelnökként az első Horn kormányban természetesnek tűnt a szerepvállalása. Nem akarta elnöki politikai mozgásterét és munkaképességét a koalíciós-kormányban csökkenteni azzal, hogy beosztottjává válik a nagyobbik kormánypárt vezetőjének. Természetesnek tekintette, hogy pártelnökként lemond, amikor érzékelte, a párt választói politikai felelősségvállalást (is) várnak megkérdőjelezhető pártfinanszírozási manőverekért.
Amit akkor közelről tépelődőnek láttam, ma a hivatallal járó közfelelősség morális súlyaként értem: emberek, életek, jövők felől kellett dönteni. A politikai hivatal-lét elviselhetetlen könnyűsége: egyszerre hétköznapian munkaszerű és sorsfordítóan történelmi. Pető Iván megfelelt a kihívásnak.
Politikai hitvallásának egyik mementója az ugynevezett Kónya-Pető vita 1991-ből. Ma a középiskolában állampolgári oktatás keretében kellene levetíteni és beszélgetni róla: Pető órákon keresztül higgadtan érvel demokratikus értékek és folyamatok mellett, a visszaható hatályú törvényhozás, az indulatpolitizálás ellen. A közönség egyre ingerültebben és hangosabban szakítja félbe bosszút és jogi megbélyegzést követelve, Pető újra meg újra érvelve magyarázza: tekintsünk előre, ne a felelősök vélt igazságos megbüntetése, majd a szükségképpen kielégítetlen bosszúvágyak folyamatosan növekvő csillapításának politikája, hanem a közös jövő építése mutassa az irányt.
Jogállam, demokrácia, európai értékek, mondja Iván, bosszú, büntetés, történelmi igazságszolgáltatás harsogja a tömeg. Pető Iván a vita drámai végpontján nem beadja a derekát és csatlakozik Kónya Imre nyugtató, ám üres frázisaihoz, hanem kérlelhetetlen őszinteséggel mondja a közönség szemébe: álláspontja megerősödött, a bosszú és az alig teremtett demokrácia és jogállam zárójelbe tétele tragédiához vezet.
Boldogabb világokban Pető Iván ma megbecsült közéleti szereplő. Véleménye zsinórmértékként jelölhetné a közjó határait és mélységeit. Nem ilyen időket él az ország. A holtak emlékezete szabadon írható át az uralom szolgálatára, az élők önként teszik ezt meg. Rendszerváltó nagyjaink politikailag láthatatlanul élnek a szétvert szabadság romjai között. A megbecsülés és a tiszteletadás kis körei még léteznek; őrzői rejtegetik és féltve óvják a szabad és öntudatos polgári szellem maradványait.
Pető Ivánt hetvenötödik születésnapján az Isten éltesse.
A szerző az Institute for Advanced Studies vezető kutatója Bécsben, Pető Iván volt kabinetfőnöke (1996-97)
