Száz évvel ezelőtt, 1919 nyarán szavazta meg az Egyesült Államok szenátusa a nők szavazati jogát biztosító tizenkilencedik alkotmánymódosítást.
Hosszú és belső konfliktusokkal terhelt utat tettek meg az amerikai nők a formális-jogi állampolgári egyenlőség eléréséig onnantól, hogy Abigail Adams 1776-ban levélben szólította fel a férjét, hogy az új törvénykönyvben
emlékezzenek meg a Hölgyekről, és legyenek nagylelkűbbek és kedvezőbbek velünk, mint az elődeik voltak.
Hiába vetette fel a first lady, hogy ellenkező esetben a nők előbb-utóbb fel fognak lázadni az olyan törvények betartása ellen, amelyek megalkotásába nincs beleszólásuk, a levél hatástalan maradt.
1848-ig csak egyéni szószólók képviselték a nemi egyenlőség ügyét. A fordulatot, a szerveződés kezdetét végül az hozta el, hogy az alkoholellenes illetve rabszolgafelszabadító férfi mozgalmárok állítólagos haladó szelleme nem terjedt odáig, hogy munkatársaik körében a nőket is szívesen lássák. Lucretia Mott és Elizabeth Cady Stanton a londoni abolicionista konferencián találkoztak. Megütközve tapasztalták, hogy nő mivoltuk miatt megtagadják tőlük a belépést. Hazatérve az USA-ba közösen munkához láttak, és 1848-ban megszervezték a Seneca Falls-i nőjogi kongresszust. A 300 résztvevő - 260 nő és 40 férfi - nyilatkozatot adott ki. Síkra szállva a nemek egyenlősége mellett, felszólaltak a törvény ellen, mely a feleség vagyonát és fizetését a férj tulajdonába helyezte. Követelték az oktatáshoz, a munkához való egyenlő jogokat, valamint (némi vita után - akadt, aki ezt túl drasztikusnak vagy korainak érezte) a nők szavazati jogát is.
A következő két évtizedben rendszeresen tartottak nőjogi kongresszusokat. 1866-ban - az állampolgári egyenlőséget leszögező tizennegyedik alkotmánymódosítás elfogadása nyomán - létrejött a nők és a feketék jogérvényesítéséért küzdő Egyenlő Jogok Amerikai Társasága, amelynek egyik alapítója Susan B. Anthony volt. Az 1868-ban életbe lépő kiegészítés kimondta: mindenki, aki az Egyesült Államokban született, amerikai állampolgár, és törvényes jogaitól nem lehet megfosztani. Erre a módosításra hivatkozva próbált meg Susan B. Anthony tizenöt társával együtt 1872-ben élni az értelmezése szerint az őt amerikai állampolgárként már megillető szavazati jogával. Százdolláros bírságra ítélték, amit azonban soha nem volt hajlandó kifizetni.
Az 1869-ben elfogadott tizenötödik alkotmánymódosítás, amely megtiltotta, hogy valakitől a választójogot fajra, bőrszínre vagy korábbi rabszolga állapotára való hivatkozással megtagadják, a nőmozgalom két évtizedes kettészakadásához vezetett.
Néhányan belenyugodtak, hogy először a fekete férfiak kapták meg a választójogot, és a nők számára azt fokozatosan, államonként látták jónak kivívni.
Másokat viszont, köztük Elizabeth Cady Stantont és Susan B. Anthony-t, feldühítette, hogy a nők azt kapták: várjanak a sorukra. Ez a tábor úgy gondolta, hogy a nők választójogát szövetségi szinten kell rendezni, és ennek érdekében alkotmánymódosításért szükséges lobbizni. 1890-ben egyesültek újra a nőmozgalmárok Susan B. Anthony elnökletével a NAWSA (Amerikai Nők Nemzeti Választójogi Egyesülete) égisze alatt.
A vezetést Anthony 1906-ban bekövetkezett halála után Carrie Chapman Catt vette át (aki a magyar Feministák Egyesülete meghívására többször járt hazánkban is). Ő a fokozatos reform és az államonkénti kampány híve volt. Társaival berzenkedve figyelte a 20. század elején egyre aktívabb, magukat állampolgári engedetlenségre ragadtató brit szüfrazsetteket, akik kerítésekhez láncolták magukat, kirakatokat zúztak be, síneket szedtek fel és (noha akcióikban ügyeltek arra, hogy emberi vagy állati élet ne sérüljön) épületeket robbantottak fel. Akadt azonban két fiatal amerikai feminista, Alice Paul és Lucy Burns, akik úgy vélték, hogy az államonkénti kampány meglehetősen lassan halad előre. Noha Wyomingban már 1869-től az urnához járulhattak a nők, 1913-ban még mindig csak 9 államban szavazhattak a 64-ből. A két nő Angliában tanult. Találkoztak Emmeline Pankhurstékkel, csatlakoztak az akcióikhoz, eltanulták a radikális módszereiket, még a börtönt is megjárták. A brit szüfrazsettek módszereit hazájukban is be akarták vezetni, azonban a NAWSA vezetősége idegenkedve fogadta az ötleteiket, és csak egy felvonulás megszervezését bízta rájuk.
A nagyszabású eseményt Wilson elnök beiktatási ünnepségének napjára, 1913. március 3-ra tűzték ki. A menet élén fehér lovon, Szent Johannának öltözve a gyönyörű munkajogász, Inez Milholland haladt - Paulék a szerintük megfáradt nőmozgalmat azáltal is meg akarták újítani, hogy megcáfolták a feministákról kialakult, nem túl hízelgő sztereotip képet. A látványos felvonuláson megjelentek minden állam nőmozgalmárai. A menethez az afro-amerikai nők szavazati jogáért küzdő Ida B. Wells is csatlakozott, de a déli fehér nők elidegenítése miatt szervezők nem láttak szívesen: nemi és faji érdekérvényesítés konfliktusa ekkorra is fennmaradt, a metszetben a fekete nőkkel. A kezdetben békés rendezvényt, amely, valószínűleg szándékosan, nem kapott megfelelő rendőri biztosítást, végül antifeminista csőcselék szétverte, száz embert kellett kórházba szállítani. Ez közkeletű együttérzést váltott ki a feministákkal, Paulékat azonban Catték, további botrányoktól tartva, ellehetetlenítették a NAWSA-n belül.
Újra kettészakadt a nőmozgalom: Alice Paul és Lucy Burns megalakították a Kongresszusi Unió a Nők Szavazati Jogáért szervezetet, majd a Nemzeti Nőpártot (NWP). Sokan csatlakoztak hozzájuk, többek közt Amelia Earhart pilóta és Helen Keller író is. A tagok fáradhatatlanul lobbiztak egyenként a képviselőknél, és kampányoltak, a már szavazati joggal bíró nyugati nők körében is, minden olyan jelölt ellen, aki kijelentette, hogy nem támogatja a nők alkotmányos választójogát - beleértve magát Wilsont is. Carrie Chapman Catt, aki még ekkor is hitt a türelmes, barátságos egyezkedésben, károsnak tartotta ezt a stratégiát.
1917-ben indították a sikerhez végül elvezető "csendes őrszemek" akciójukat. A Nemzeti Nőpárt tagjai minden nap, esőben, hóban, szélben is, némán őrt álltak a Fehér Ház előtt a nők szavazati jogát sürgető tábláikkal. Sokan szentségtörésnek, hazaárulásnak érezték, hogy háborúban a nők ilyesmire vetemednek, az aktivisták azonban feloldhatatlannak érezték azt az ellentmondást, hogy Amerika külföldön harcol a demokráciáért, miközben otthon semmibe veszi a népesség felét. A rendőrségnek nagy fejtörést okozott, hogy milyen ürüggyel tartóztassák le a törvényt tulajdonképpen nem szegő, de a hatalomnak egyre kényelmetlenebbé váló nőket - végül azt az abszurd indokot találták ki, hogy akadályozzák a forgalmat. Alice Pault és társait a rosszhírű Occoquan dologházba hurcolták, ahol hiába követelték, hogy politikai foglyokként kezeljék őket. Az alapvető higiéniát nélkülöző körülmények közt tartották őket, és kegyetlenül bántak velük.
Éhségsztrájkba kezdtek, ezután szándékosan fájdalmas eljárással, orrukon ledugott szondával kényszertáplálták őket. Miután ezzel sem tudták őket megtörni, Pault megpróbálták elmebetegnek nyilvánítani és ezzel (tekintve a korabeli körülményeket) örökre félreállítani az útból.
Végül azonban a közfelháborodás hatására az összes szüfrazsettet szabadon engedték, Wilson pedig engedett a nyomásnak és rendkívüli kongresszusi ülést hívott össze, ahol a nők háború alatti helytállására hivatkozva a választójog kiterjesztése mellett szólalt fel. Ennek köszönhetően 1919 májusában a képviselőház, majd júniusban 56 szavazattal 25 ellenében a szenátus is megszavazta az alkotmánykiegészítést - amit aztán egy évvel később sikerült ratifikáltatni is. Ezt a Seneca Falls-i nőjogi kongresszusnak mindössze egyetlen, ekkor kilencvenegy éves résztvevője érte meg.
(A történetet, fiktív elemekkel dúsítva, a Vasakaratú angyalok című film dolgozza fel, a főszerepekben Hillary Swankkel és Anjelica Houstonnal.)
Kiemelt kép: American Press Association/Library of Congress/Corbis/VCG via Getty Images
