Dani és felesége, Manó a Szigetközből költöztek az egyik legkeletibb csángó településre, ahol gyerekeknek tartanak zenei és kézműves foglalkozásokat. Azt mondják, még 10 évvel ezelőtthöz képest is rengeteget javult az ott élők helyzete.
Szilágyi Dánielt és Anitát (becenevén Manót) már egészen fiatalon beszippantotta a táncházas közeg. Évtizedek óta jártak rendszeresen Erdélybe és Moldvába, 2019-ben pedig elfogadták a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége (MCSMSZ) felkérését, és Magyarfaluba költöztek.
Dani a helyi tájházakat felügyeli és kobozra tanítja a gyerekeket a hivatalos tanóráik után, felesége pedig kézműves és készségfejlesztő foglalkozásokat tart nekik. Arról meséltek, mennyire volt éles váltás hátrahagyniuk magyarországi életüket, meg lehet-e még fordítani szerintük a csángók asszimilációját, és mekkora az ő személyes szerepük ebben.
Mi az első emléketek a csángókról?
Dani: Már gyerekkoromban beírattak az Óbudai Népzenei Iskolába koboz tanszakra. Ez a hangszer főleg a románok és a moldvai csángók körében terjedt el, így rajta keresztül a csángó népzenével, illetve magával a néppel is kapcsolatba kerültem. Kamaszkoromban, a rendszerváltás idején jutottam el először a Téka együttes Nagykállón megrendezett táborába. Ennek hatására Budapesten is elkezdtem táncházakba járni, 1989 őszén pedig megismertem a gyimesi és moldvai népzenét játszó Tatros együttest. Ők is tartottak saját táncházat a Marczibányi téren minden szerdán (ez egyébként a mai napig üzemel), elmentem oda is, és ezután 1996-ig csak akkor hagytam ki, ameddig katona voltam. Teljesen beszippantott a táncházas közeg, az összes táborukban is ott voltam.
1990 novemberében tartottak egy csángó bált Pusztinán, amire Magyarországról is szerveztek egy buszt. Jelentkeztünk is a 45 személyes buszra hatvan-valahányan, még a folyosón is végig ültünk. Megérkeztünk Pusztinára, én ekkor jártam először Moldvában.
Végül visszamentünk Gyimesbe, ott tartottuk meg a bulit teljesen spontán módon, a pusztinaiak is jöttek utánunk. Később elkezdtem rendszeresen járni Erdélybe, Gyimesbe és Moldvába is. Mivel csóró voltam, de a szüleimet se szerettem volna megvágni, leggyakrabban stoppal vagy vonatokon bliccelve közlekedtem. Egyre több barátra tettem szert, Pusztina mellett Klézsén, Forrófalván, Külsőrekecsinben fordultam meg leggyakrabban.
Manó: Nekem az első emlékem, hogy 18 éves koromban egy könyvesboltban megláttam Csoma Gergely könyvét a moldvai magyarokról. Megtetszett a téma, hazavittem és elolvastam, utána viszont néhány évig nem volt folytatása a dolognak. Főiskolás koromban kezdtem el moldvai táncházba járni Sopronban, elvileg Dani is több alkalommal ott volt ezeken, de akkor még nem ismertük egymást. 22 évesen, 1992-ben jutottam el először Erdélybe egy baráti társasággal, 3 hetet szántunk arra, hogy csak úgy kóboroljunk. A Szent Anna-tónál megismerkedtünk marosvásárhelyi fiatalokkal, akik elhívtak bennünket az akkor első alkalommal megrendezett gyimesi tánctáborba. Ugyan moldvait ott nem táncoltak, de a csángó kultúrához ez is közelebb hozott.
Hogyan ismerkedtetek meg?
Manó: Egy gyerektáborban voltunk 1997 nyarán Vaszaron, Pápa mellett. Danit zenélni hívták, engem pedig kézműves foglalkozásokat tartani. Látásból ekkor már ismertük egymást néhány éve, de itt keveredtünk jobban össze. Mivel pillanatok alatt összehoztuk az első gyerekünket, nem sokkal később oda is költöztem hozzá Debrecenbe, ahol akkoriban lakott.
Dani: Én akkor már rendszeresen tartottam táncházakat vidéki településeken, több különféle társasággal. Így kerültünk a Soproni Egyetem bulijaiba is, az egyik ottani srác hívott meg bennünket a vaszari gyerektáborba. Oda még évekig visszajártunk utána, ahogy több másik helyszínre is, így Manó is szép lassan belesodródott. Miután Budapestre költöztünk és már megvolt a lányunk, vasárnaponként Sándor Ildi gyerektáncházába is eljártunk a Marczibányi térre. Ez eléggé újszerű élmény volt: nem cigiző vagány csávóként mentem bulizni és zenélni, mint addig, hanem apaként a családommal.
Kinek az ötlete volt, hogy Moldvába költözzetek?
Dani: Sárospatakon szokott lenni nyaranta egy gyimesi és moldvai tematikájú tábor, ahová szintén rendszeresen eljártunk. Mindig meghívnak oda legalább egy mikrobusznyi csángót is, akik szőni, énekelni, táncolni tanítják a résztvevőket. Ők kezdték először rágni a fülünket, hogy költözzünk ki, mivel náluk is állandó a tanárhiány.
Manó: Engem könnyebben meggyőzött, akkoriban már nagyon nem éreztem jól magam az óvodában, ahol dolgoztam. Sajnos nagyon beszűkült légkör volt ott, ezért egyfajta mentőövként fogtam fel a lehetőséget.
Dani: Először csak 10 hónapot vállaltunk be, ezalatt még fel se mondtam a munkahelyemen (egy nyugat-magyarországi múzeumban dolgoztam néprajzos-muzeológusként), inkább fizetés nélküli szabadságot kértem. 2019 szeptemberében költöztünk ki, aztán én a rákövetkező nyáron hazajöttem dolgozni a múzeumba. Ráadásul közben elment az igazgató, így egyből az ő pozícióját kaptam meg. Ez komoly dilemmát okozott, mivel épp kezdtünk beilleszkedni Moldvában, közben viszont mindig nagy vágyam volt, hogy egy kisvárosi múzeumot vezessek.
Ez a lehetőség hullt az ölembe, csak annyit kellett volna tennem, hogy ősszel megpályázom hivatalosan az állást, és megbízottból kinevezett igazgató leszek. A fenntartó önkormányzat viszont tett róla, hogy minden napom rossz szájízzel végződjön. Éreztem, hogy ha ott maradok, semmit nem nyerek, csak gyomorfekélyt, szóval visszajöttem. Szerencsére megkaptam az itteni tájházak felügyeletét, így nem kellett lemondanom a vágyott szakmai kihívásokról.
Ráadásul a megélhetési költségek is alacsonyabbak.
Mennyiben volt más ideköltözni ahhoz képest, amikor még csak látogatóba jártatok ki?
Manó: Nagyon más volt. Én 2005-ben jártam először Moldvában, ahhoz képest óriási változások zajlottak le. Már amikor jöttünk, akkor is csak pillogtattuk a szemünket, mekkora házak épültek, élen a Magyar Házakkal.
Dani: 2005-ben pont nagy árvíz volt a Tatros folyó mentén, és gyakorlatilag elmosta az utakat, alig lehetett kijutni Moldvába. Most viszont már mindenhol zsír új utak vannak, Magyarfaluban is néhány éve épült a bevezető szerpentin.
Manó: Persze voltak nehézségek is, bele kellett rázódnunk egy teljesen más munkarendbe. Nekem meg kellett szoknom, hogy nem reggeltől délutánig vagyok óvónéni, hanem csak délután, fáradt gyerekeket kapok, ráadásul nyelvi nehézségek is voltak. Sok ilyen apróság adódott, de mindenhez hozzá lehetett szokni. Én a mai napig úgy gondolom, jobban jártam azzal, hogy egyáltalán nem tudok románul, mert a gyerekek rá vannak kényszerítve, hogy magyarul beszéljenek velem. Sok kollégával, akiről tudják, hogy érti a románt, csak úgy hajlandóak beszélni.
Magyarországi magyarként hogy látjátok, mi a jelentősége az MCSMSZ hagyományőrző és nyelvoktató tevékenységének?
Dani: Az látszik, hogy sokan nincsenek rászorulva arra, hogy magyarul szólaljanak meg – kényelmesebb nekik románul beszélni, mivel otthon és az iskolában is ezt hallják. Nyilván akadnak kivételek, ahol szépen beszélnek magyarul a gyerekek is a családban, de a többségnél inkább az elrománosodás, a magyar nyelvtudás olvadása a jellemző.
Manó: Ez a folyamat akkor gyorsult fel igazán, amikor itt is kötelezővé tették az óvodát. Már háromévesen be kellett íratni a gyerekeket, de ötévesen mindenképp, a szülőknek ezért muszáj volt románul beszélniük a gyerekeikkel, hogy megértsék a nyelvet, és ne sírva jöjjenek haza.
Dani: Csomó olyan családot ismerünk, ahol a nyelvi váltás egészen hirtelen zajlott le.
Manó: Járt hozzám egy testvérpár, akik közül az egyik fiú mindössze egyetlen évvel idősebb az öccsénél, mégis folyamatosan fordítania kellett neki, mert ő már semmit nem értett magyarul.
Meg lehet még fordítani szerintetek ezt a folyamatot?
Dani: Egy ideig még biztosan nem lesz érdemi változás, de jelen pillanatban az MCSMSZ jelenti az egyetlen támpontot, amelyen idővel majd megfordulhat a trend. Mentalitásbeli kérdések is vannak, meg kell várni azt a pillanatot, amikor felébred az emberekben a vágy, hogy ne hagyják veszni a kulturális örökségüket.
Manó: Azt is nagyon jól csinálja az MCSMSZ, hogy sok közös programot szerveznek az egyes falvak lakóinak. Ilyenek például a focikupák és a hagyományos farsangzáró bál, amelyek mind az identitás erősítését szolgálják. Régebben a többség tudatában sem volt, hogy a szomszéd faluban is élnek magyarok, most viszont már rendszeresen tartják a kapcsolatot egymással.
Dani: A böjti időszakban nagyon népszerű a Somoskán megrendezett Aranymiatyánk, ahol szent énekeket énekelnek húsvét előtt. Tavaly az egyik szervező, Benke Pável majdnem elsírta magát, amikor eljött három csángó származású pap, és mindhárman felszólaltak magyarul. Ez 15-20, de akár még 10 éve is elképzelhetetlen lett volna – ha egy pap akkor hasonlóra vetemedett, azonnal rásütötték, hogy az ördög nyelvét használja, és rendszerint még rendőrt is hívtak. Ehhez képest óriási változás, ami ma van.
Hosszú távra terveztek itt?
Dani: Öt évre kaptunk tartózkodási és munkavállalási engedélyt, ez a jövő tanév végén jár le. Most úgy vagyunk vele, hogy kimaxoljuk az öt évet, utána pedig majd meglátjuk, milyen lesz a helyzet itt és milyen otthon. De egyelőre jól érezzük magunkat, és az is fontos szempont, hogy legalább egy kicsit vissza tudunk adni azért a rengeteg dologért cserébe, amit kaptunk.
