Augusztus 20. a magyarság egyik legnagyobb ünnepe, és nevezték bárhogy is az elmúlt évszázadok során, a lényeg máig ugyanaz, 1083-ban ezen a napon avatták szentté I. Istvánt, a magyarok első királyát, a keresztény állam megalkotóját. Ragyogó év volt ez a hazai egyház történetében, hiszen az uralkodó mellett még négy személyt emeltek oltárra: Imre herceget, Gellért vértanú püspököt, illetve a két zoborhegyi remetét, Zoerard-Andrást és Benedeket.
Az aktusnak különleges fényt és erős legitimációt adott, hogy Szent István Hartvik püspök által összeállított legendája szerint:
a római szék intézkedéséből apostoli levéllel elrendelték, hogy mindazoknak testét felemeljék, kik Pannóniában a keresztény hit magvait igehirdetésükkel vagy intézkedésükkel hintve azt Istenhez térítették.
Csakhogy nem egészen így történt, még az sem biztos, hogy mind az öt férfit ugyanazon évben emelték oltárra. Az 1083-as szentté avatásokról Dr. Klaniczay Gábor történészt, a CEU professzorát, és az ELTE BTK Középkori Történeti Tanszékének címzetes egyetemi tanárát kérdeztük.
Valószínűtlen a pápai közreműködés
Erősen kétséges, hogy a szentté avatások a pápa akaratával vagy jóváhagyásával történtek. A Hartvik-féle legenda ugyanis 1097 és 1103 között született István úgynevezett Nagyobb és Kisebb legendájának összeszerkesztéséből, a püspök minden bizonnyal az aktus megerősítése, hivatalosabbá tétele érdekében szőtte bele a pápai áldást.
A XIII. század elejéig a szentté avatás a püspökök joga volt, bár jelentős személyek esetén a X. század végétől egyre gyakrabban kikérték az pápa hozzájárulását is
- mondja a 24.hu-nak Klaniczay Gábor.
Bizonyítékok híján csak valószínűsíthetjük, az ekkor Szent Péter trónján ülő VII. Gergely - főleg István esetében - ebbe nem is egyezett volna bele. Ezekben az években hágott ugyanis tetőfokára az úgynevezett invesztitúraharc, vagyis a Pápaság és a Német-Római Császárság konfliktusa az egyházi főségért.
Ebben a helyzetben világi uralkodó nemigen juthatott olyan helyzetbe, hogy a pápa jóváhagyásával szent lehessen, VII. Gergely egy híres levelében hangsúlyozta is, hogy
nem ismer olyan uralkodót, aki szent lett volna.
Másrészt pedig történészek kimutatták, a IV. Henrik császár Rómát elfoglaló hadai által szorongatott, az Angyalvárba zárkózott egyházfő 1083 táján nem valószínű, hogy érintkezhetett volna a magyar egyház képviselőivel.
Szükség volt magyar szentekre
Az első hazai szentek avatása mögött belpolitikai motivációt találunk. I. László úgy lépett trónra 1077-ben, hogy elűzte, később bebörtönözte unokatestvérét, a törvényes magyar királyként uralkodó Salamont, legitimitása ezért igencsak problematikus volt.
Ennek ellensúlyozására úgy lépett fel, mint István hagyatékának valódi örököse, ezt szolgálta az első magyar király szentté avatása
- emeli ki a történész.
Persze nem a semmiből építkezett, István kultusza már korábban megkezdődhetett sírjánál. Nagyobb legendája - amely a magyarokat kereszténységre térítő, "apostoli" munkálkodását, egyházpártolását és keresztény uralkodói erényeit emeli ki - esetleg még a szentté avatás előtt készülhetett. A magyar egyháznak is érdeke volt ez a szentté avatás, László kultuszalapító egyházpolitikai akciója megalapozta a dinasztia és az egyház szorosabb szövetségét.
A társadalomban ekkorra már gyökeret vert a szentek tisztelete, ápolták például a IV. században Pannóniában született Tours-i Szent Márton vagy Szent György kultuszát, ám az egyház tekintélyének emelése okán szükség volt "saját, magyar" szentekre is. A szentté avatásokhoz ezen túl közvetlen mintát adhatott a Kijevi Rusz első keresztény nagyfejedelme, Szent Vlagyimir két mártír fia, Szent Borisz és Gleb ereklyéinek 1072-ben történt ünnepélyes felemelése, aminek szemtanúja lehetett az akkor Kijevben szövetségeseket kereső László herceg.
László, mint István örököse
Amilyen fontos volt István szentté avatása, annyira rendhagyó is: világi uralkodók mindaddig csak abban az esetben részesültek e hatalmas dicsőségben, ha mártírhalált haltak. Az országot a keresztény hitre áttérítő uralkodó ellen viszont az egyházi vezetőknek sem lehetett kifogásuk. István fia, Imre herceg kiválasztása is érdekes, megerősíti, hogy László egy dinasztikus szentkultuszt kívánt létrehozni.
Imre szentté avatása egyúttal arra is célozhatott, mintha szimbolikusan ő lenne István fia, az ifjan elhunyt herceg helyett ő váltaná valóra a nagy előd örökségét.
A magyar egyház első vértanú püspöke, az 1046-os pogánylázadásokban meggyilkolt Gellért püspök szentsége vitán felül állt. Zoerard (Szórád)-András és Benedek, a két aszkéta szerzetes életében a lemondó keresztény életeszményt testesítette meg. Az ő legendájuk már 1070 körül elkészülhetett, tudjuk, hogy László bátyja, az 1077-ben elhunyt I. Géza Zoerard ereklyéjét is nagy becsben őrizte. Kijelenthetjük tehát, a remetéket már 1083 előtt is szentként tisztelték.
A remeték lehettek az elsők
Az első magyar szentté avatások tehát felülről jövő kezdeményezésre jöttek létre, ám ez támaszkodott a már elterjedt kultuszokra, a "nép hangjára". Ez egyedül Imre esetén kétséges, de nem zárhatjuk ki, hogy emléke elevenen élt még ekkor is.
A sorrendre is csak következtetni tudunk, ha tényleg mind az öt aktus 1083-ban történt, a szentek naptári ünnepe lehet mérvadó: Zoerard-András és Benedek július 17., István augusztus 20., Gellért szeptember 24., Imre november 5.
Kiemelt kép: Krizsán Csaba / MTI
