Mikor rendült meg utoljára a természet szépségén?
Hű, a konkrét esetre nem emlékszem, de ez gyakran megesik velem, különösen, mikor Izlandon vagyok. Számtalan oka lehet, néha elég egy napsugár a hegyoldalon, amire az ablakomból látok. De még inkább, mikor elromlik az idő: a viharos szelek, a hó, a tomboló óceán ízelítőt adnak a természet felfoghatatlan erejéből. Vagy figyelni, ahogy megnyugszik a víz a vihar után.
Ezeken a napokon olyan a tenger, mint egy óriási állat, ami mélyeket lélegzik, de bármikor újra haragra gerjedhet.
Szerintem jót tesz nekünk, ha néha megtapasztalunk egy erőt, ami összemérhetetlenül hatalmasabb nálunk. Tisztábban látjuk a helyünket a világban.
A tengerre is rálát a dolgozószobájából?
Sajnos nem igazán. Nemrég költöztünk Reykjavík egyik olyan negyedébe, ahonnan csak egy kis szeletet látok az óceánból. De írás közben nincs is szükségem panorámára, mert ilyenkor egy belső tájat járok be. Ki se nézek az ablakon.
Azért kérdezem, mert viharos tenger tényleg lenyűgöző lehet, de csak akkor, ha az ember egy biztonságos szoba melegéből, nem egy csónakban hánykolódva figyeli, mint például a halászok a könyvében…
Ezt nem tudnám utánuk csinálni, mert rettentő tengeribeteg lennék. Tizenöt évesen egy rövid ideig a parti őrségnél dolgoztam segédként, és teljesen kikészültem minden egyes rohadt nap, amit a tengeren töltöttünk. Meg akartam halni. De nemcsak a tenger hozza elő, a kocsiban és a repülőn is rám tör a rosszullét. Részben ezért tettem le arról kamaszkoromban, hogy csillagász legyek, mert szembesültem vele, hogy a repüléstől való rettegés komoly hátrányt jelent ebben a szakmában. Az egész a belső fül egyensúlyszervének hibás működésére vezethető vissza.
Nálam ez a szerv defektes, de néha eszembe jut: talán ez a defekt is elengedhetetlen ahhoz, hogy költő legyek.
Míg másoknak természetes, nekem folyamatosan küzdenem kell, hogy megtaláljam a belső egyensúlyt. Ha nem lenne ez a küzdelem, biztos másképp látnék dolgokat.
A versekről prózára váltott, de azért van egy kis trükk a dologban, mert a regényei is olyanok, mintha hosszúra nyúlt költemények lennének. Ez a költőiség ön szerint szerves része a világnak, vagy csak mi, emberek vetítjük bele?
Attól függ, kinek a világáról beszélünk. Donald Trump világa például biztos sokban különbözik az én világomtól. Ebben az értelemben nincs egy, közös világ, hanem pontosan annyi létezik, ahány ember él ezen a bolygón. Több mint hétmilliárd külön kis világ. Ahogy én látom, a természet csordultig van költészettel, ám a költészet nemcsak szép, de veszélyes és kegyetlen is tud lenni. Az izlandi természet is ilyen: gyönyörű és veszedelmes egyazon pillanatban. Ez nem gonoszságból fakad, a természet sosem ítélkezik fölöttünk, csak teszi a dolgát. Pedig úgy tűnhet néha, hogy bünteti az ostoba viselkedést. Ha például nekivágunk a hegynek anélkül, hogy előtte ellenőriznénk az időjárás-előrejelzést. Ez az erő tiszteletet parancsol, mert aki nem ismeri a természetet, elveszett.
Ez az emberiség jelenlegi eltévelyedésének egyik oka: megfeledkeztünk arról, hogyan lélegzik körülöttünk a természet.
Volt olyan időszak az életében, mikor nagyvárosban élt, és elvesztette a kapcsolatot az erővel?
Izlandon nincs igazi nagyváros, Reykjavíkban 150 ezren laknak, és bármelyik utcáról láthatjuk a hegycsúcsokat. Ennek ellenére sok izlandi van, aki elvesztette a kapcsolatát a természettel, mert sosem emeli fel a tekintetét, miközben ingázik az irodája és az otthona között. A hétköznapoknak ezt a közönyét képesek megtörni a rendkívüli esetek, például egy vulkánkitörés. Az Eyjafjallajökull 2010-es kitörése emlékezetes, mert az egész európai repülőforgalmat érintette, de nem sokkal előtte volt egy kisebb kitörés, amit turista-kitörésnek hívunk, mert könnyű volt odamenni és vonzza a turistákat. A vége az lett, hogy a rendőrt kellett oda állítani, mert az izlandi és külföldi bámészkodók túl közel mentek a lávához. Hozzászoktunk, hogy a tévében látjuk csak a természetet az ismeretterjesztő műsorokban, így elveszítettük a veszélyérzetünket. Pedig amit romantikusnak és látványosnak látunk, az halálos is lehet.
Tehát mindenki a saját kis világában él, de ön szerint a szavak épp arra valók, hogy hidat verjenek. Képes lehet erre az irodalom?
Lehet, hogy optimista vagy naiv vagyok, de hiszek abban, hogy a művészet képes hidat verni az emberek közé. A kínai vagy arab verseken és regényeken keresztül megismerhetem valamennyire azt a világot, annak ellenére, hogy sose jártam ott.
A híradóban szinte csak negatív történeteket látunk az arab világról. Ha nincs más forrásunk, könnyű fenyegetőnek látni, de elég elolvasnom egy arab verset, és pontosan érzem, hogy ott is ugyanolyan emberek élnek, mint ön vagy én.
Az irodalomnak tehát komoly szerepe van abban, hogy a népek megértsék egymást, ezért is létfontosságú, hogy jó műfordítások készüljenek. Sokkal gazdagabbá válunk, ha olvasunk külföldi műveket. Izland legnagyobb 19. századi költőjének van egy rövidke verse, amely szabadfordításban valahogy így hangzik: "Megtanultam utazni, anélkül, hogy fel kellett volna állnom". Ez az olvasás lényege. A segítségével úgy járhatjuk be a világot, hogy közben végig a szobánkban maradunk. A világ polgáraivá válhatunk, nem vagyunk bezárva a saját nemzetünk vagy lakásunkba határai közé.
Kozmopolitának tartja magát?
Izlandi vagyok, de közben ennek a bolygónak is a része. A kettő számomra nem mond ellen egymásnak. Egészen apró pont vagyunk egy végtelen univerzumban, így mérhetetlen ostobaságot igényel, ha a minket megosztó dolgokra koncentrálunk, ahelyett, ami összeköt minket.
Annak örül, hogy az izlandi kultúra népszerű nemzetközi branddé vált az utóbbi években? Hiszen az érem másik oldala épp az a fajta tömegturizmus, amit ön is szokott kritizálni.
2005 körül indult a turisztikai boom, ami drasztikus növekedést hozott. Azelőtt körülbelül 400 ezer turista jött egy évben, ma már 2 millió körül van ez a szám, miközben csak 350 ezer izlandi lakja a szigetet. De hát ez egy nagy sziget, van tér bőven. Ennek a jelenségnek sok pozitív hozadéka volt. A 2008-as gazdasági válság különösen keményen sújtotta Izlandot, a turistákkal beáramló pénznek köszönhetjük, hogy gyorsan kilábaltunk a mélypontról. Rengeteg hangulatos kávézót, éttermet és kocsmát is ők tartanak el. Ez szintén pozitív, akárcsak az, hogy sokféle nyelvet hallunk az utcákon. De ennek megvan a negatív oldala is, mert a turisták általában nagy tömegben utaznak ugyanazokra a pontokra, így vannak helyek, amik kezdik elveszíteni a valódiságukat, puszta látványossággá válva. Vannak gyönyörű tengerparti szakaszaink, fekete homokkal, mindössze másfél órás autózásra Reykjavíktól, ezért nagyon népszerűek. Hiába vannak kitéve táblák, hogy ne menjenek a közelbe, mert az erős hullámok veszélyesek lehetnek. Az emberek látják őket, mégis odamennek szelfizni. Nem telik el év haláleset vagy szelfi-baleset nélkül. Ez ugyanannak az aggasztó jelenségnek a része, amiről a vulkánok esetében beszéltem.
Egyszer azt mondta, azért sújtotta különösen keményen Izlandot a gazdasági válság, mert ott mindenki költő vagy művész akar lenni, és senki nem ért a pénzügyekhez. Komolyan gondolta, vagy vicc volt?
Félig vicceltem, de azért van alapja, tényleg sok a művész Izlandon. Tény, hogy egyik krízisből a másikba esünk, egyszerűen képtelenek vagyunk megszervezni a pénzügyi rendszerek stabil működését. Ennek lehet köze a szélsőséges időjáráshoz is. Hozzászoktunk, hogy tervezhetünk mi bármit, amint kisüt a nap, mehetünk aratni vagy kihajózni a tengerre. A tervezés így nem az erősségünk. A válság előtti évben nagyon ostobán viselkedtünk, ebben ma már mindenki egyetért Izlandon.
Tettünk érte, hogy a tönk szélére kerüljünk, nagy pofont kaptunk, de azt hiszem, hosszú távon jót tett nekünk.
Bár sajnos sosem tanulunk az ilyen esetekből. Mikor elmúlik a baj, nagyon gyorsan elfelejtjük a leckét, szóval biztos vagyok benne, hogy a sarkon túl már közeleg a következő válság. A lényeg, hogy ha üzletről van szó, ne bízz bennünk, izlandiakban. Ha viszont művészetről, vagy innovációról, akkor egész nyugodtan.
A Menny és pokol-trilógiája első kötetében van egy izgalmas definíció: "A pokol az, amikor nem tudjuk, élünk-e vagy meghaltunk". Érezte már magát ebben a pokolban?
Mindig elszomorodom, ha belegondolok, mennyi ember nem él teljes életet. Olyan könnyű belefeledkezni és teljesen eltűnni a munkánkban, miközben jó eséllyel csak egyszer élünk, szóval nem kéne elszalasztani a lehetőséget. Félek, hogy sok ember csak 70, 80, 90 évesen teszi fel magának a kérdést, mit kezdett az életével, és miért nem élt úgy, ahogy a lelke mélyén mindig is szeretett volna. Az irodalom egyik feladata szerintem épp az, hogy időről időre nekünk szegezze ezt a kérdést: "Elégedett vagy magaddal? Ezzé akartál-e válni, ami most vagy? Vagy jobban kéne próbálkoznod?"
Szerintem a pokol egyik bugyra az, ha túl későn ébredünk rá, hogy nem éltünk igazán.
A művészet segíthet benne, hogy még idejében letérítsen minket az ide vezető útról.
Kiemelt kép: Bielik István / 24.hu
