Ha végre tényleg eljutunk a Marsra, az legalább másfél éves űrutazást jelent majd, melynek jelentős részét egy kicsi, zsúfolt, levegőtlen, lelketlen helyen fogják tölteni az űrhajósok, egymás hegyén-hátán, minimális személyes térrel. Mindez nemcsak fizikailag, de mentálisan is hat majd rájuk, méghozzá úgy, ahogyan azt senki nem tudja elképzelni, aki nem volt még hosszú távon szinte élhetetlen körülmények között összezárva emberekkel. Éppen ezért az űrpszichológia egyre fontosabb tudományággá válik, már csak azért is, mert a mindennapi életünkre is kihathatnak az eredményei.
Az űrpszichológia nagy vonalakban négy témakörrel foglalkozik:
- a legénység teljesítményével,
- a legénység egymás közötti kapcsolataival,
- az egyéni tünetekkel és szindrómákkal, valamint
- a pozitív pszichológiai törekvésekkel.
A kutatás két szálon fut: a Nemzetközi Űrállomáson az űrhajósok élesben tesztelik, milyen elzártan, kis helyen, mikrogravitációban élni, az analóg földi kísérletek pedig az izoláció hosszabb távú pszichológiai következményeit vizsgálják. Az ilyen izolációról először a nagy felfedezőkorból, több mint száz évvel ezelőttről vannak információink, amikor a sarkkutató expedíciók résztvevői naplókat írtak az élményeikről.
Van olyan stressz, ami kivédhetetlen
A Magyar Pszichológiai Szemle egy 2015-ös tanulmányából kiderül, hogy az izolált környezetnek két fajtája létezik: az első az olyan elzárás, ami az emberi túlélésre alkalmas, tágasabb, de mégis zárt. Ilyenek a börtönök, a hajók, a kolostorok, az olajfúró tornyok, és bizonyos esetekben az űrszimulációk is.
A második izoláció típus az extrém környezeteket takarja, amiket angolul extreme and unusual environmentnek, vagyis EUE-knek nevezünk. Ide tartozhatnak a tengeralattjárók, a sarki kutatóállomások és az űrhajók is. Jellemzően a földi analóg kísérletek, amelyek, mondjuk, nem a marsi vagy holdi élettereket vizsgálják, az utóbbihoz tartoznak: az Európai Űrügynökségnek erre a célra saját kutatóbázisa van az Antarktiszon, amire részletesebben is kitérünk.
Itt próbálják ki élesben, milyen lesz egy holdfalu
A Hawaii Egyetem kutatója mesélt arról, hogyan szimulálják a vulkánokon a holdi és marsi tájat.
A pszichológusok többféle stresszfaktort különböztetnek meg, közülük például kivédhetetlenek az olyan fizikai veszélyek, mint a súlytalanság, az ionizáló sugárzás, a sötétség-világosság ciklus megváltozása (az ISS-en például minden másfél órában napfelkelte van), valamint
nem mindegy az sem, milyen egy űrhajó levegőjének minősége, hiszen mikrogravitációban azt is jóval nehezebb tisztítani.
Ezekkel szemben a pszichológiai stresszorok már sokkal kevésbé mérhetőek és kiszámíthatóak: az izoláció, a bezártság, a folyamatos veszélyhelyzet, a monotónia, a személyes konfliktusok mind befolyásolhatják egy misszió alakulását. A stresszhatások a kognitív teljesítőképességet is csökkenthetik, és egy rosszul összerakott csoport végzetes lehet egy expedíció sikerére nézve.
Hosszas kutatások kimutatták, hogy a kétfős személyzet a legrosszabb változat, sokkal ideálisabb, ha minél több főt számlál egy csapat, de lehetőleg páratlanul legyenek, hogy a vitás kérdéseket rendezni lehessen. Az ideális vezető pedig ötvözi a feladatorientált és támogató szerepkört.
Attól is kikészülünk, ha nem látjuk a Földet
Az izoláció olyannyira kikészítheti az embereket, hogy egész sor pszichológiai problémát azonosítottak már izolációs analóg kísérletek során. Ilyen például az úgynevezett long-eye szindróma, ami akkor jelentkezik, ha valakit kiközösítenek az elszeparált csapatból - az illető képes akár teljesen katatonikus állapotba kerülni, nem reagál semmire, és csak bámul maga elé.
Ilyen a "már nem látszik a Föld" tünetegyüttes is, ami akkor jelentkezik, ha az űrhajósok olyan messzire kerülnek a bolygótól, hogy már nem látják. Néhány pszichológiai teszt ezt összevetette azzal, hogy van, akinek a világűr látványa nagyobb élmény, mint amekkora szorongást jelent a Föld látványának elvesztése - ebből az a következtetés vonható le, hogy olyan embereket kell például a Marsra küldeni, akiknek a pszichológiai tesztje ezt az eredményt adja.
A Marson a bolygót kell megvédeni az embertől
Egyáltalán nem mindegy, hogy hová, és milyen hosszú használatra tervezik az űrruhákat.
Ennél némileg gyakoribb példa, és az űrutazáson kívül a hétköznapokra is átültethető az úgynevezett áttelelési szindróma, amit 1971-ben írtak le először tudományosan. Ezt már a sarki kutatóállomásokon is meg lehet figyelni az áttelelő csapatoknál: az emberek rosszul alszanak, a reakcióidejük lelassul, negatív érzelmek kezdenek eluralkodni rajtuk, amik az izolációban töltött idő felénél kezdenek felerősödni, és a háromnegyedénél csúcsosodnak ki, utána pedig enyhülnek. Ez az úgynevezett harmadik negyedbeli érzelmi diszfória, vagy Q3-szindróma, ami bármilyen időintervallumra érthető, mindegy, hogy valaki két hétig vagy hónapokig van bezárva egy adott, nem változó csapattal.
A harmadik negyedben esünk össze teljesen
Utóbbit vizsgálta az Európai Űrügynökség által támogatott COALA (Computerised Analysis of Language, a nyelv számítógépes analízise) és CAPA (Content analysis and acoustic analysis crew talks and video diaries, tartalmi és hangelemzés a legénység beszélgetései és videónaplói alapján) programok, melyek egyike az ESA Concordia déli-sarki kutatóállomásán, a másik pedig a Halley kutatóállomáson zajlott, utóbbi egy brit állomás, csak brit személyzettel.
Több kutatás foglalkozott már azzal, hogy az antarktiszi kutatóállomásokon az áttelelő expedícióknak milyen a mentális egészsége, a COALA és a CAPA viszont különleges abból a szempontból, hogy a résztvevőknek videóüzeneteket kellett küldeniük minden nap, amik szövegét aztán különböző szempontok alapján mesterséges intelligencia és gépi tanulás segítségével elemezték.
A projektekről Ehmann Bea, a Természettudományi Kutatóközpont Kognitív Idegtudományi és Pszichológiai Intézetének munkatársa, a Környezeti Adaptáció és Űrkutatási Kutatócsoport tagja tartott előadást a H-Space konferencián. A kutatások célja az volt, hogy az elszigeteltség és extrém környezet pszichológiai vizsgálatán túlmenően egy olyan többnyelvű, teljesen automatizált pszichológiai tartalomelemző rendszert fejlesszenek ki, ami alkalmas lehet nem megközelíthető, elszigetelt csoportok pszichodinamikájának távoli monitorozásra.
A 2012-2018-ig tartó projektben a részvevőknek minden egyes nap egy tízperces videóban kellett bejelentkezniük, amelyben elmondták, hogy érzik magukat, mit csináltak aznap, volt-e konfliktusuk valakivel. A videó szövegét aztán egy gép lejegyezte, majd LIWC (Linguistic Inquiry and Word Count, Nyelvvizsgálat és szószám) szövegelemző szoftveren futtatták át. Nem azt figyelték, hogy mit mondanak a résztvevők, hanem kifejezetten
olyan nyelvi markereket kerestek, amik elárulhatják a beszélő lelkiállapotát és érzelmeit.
Hiába fogalmaz ugyanis valaki udvariasan, egyenesen kedvesen, vagy mindenféle érzelem nélkül, a szavai elárulják, hogy érzi magát.
A szarkazmussal át lehet verni a gépeket
A Concordián például gyakoribb volt, hogy az emberek mérgesek voltak, de előfordult szorongás és szomorúság is. A kutatók gyakrabban beszéltek úgy, mintha egyedül lettek volna a kutatóállomáson: sok volt az egyes névmás, ritkán használtak többesszámot, ami azt mutatja, hogy magányosnak érezték magukat a többiek között. Ha gyakrabban használják a többesszámot ("ebédeltünk", "kutattunk", "beszélgettünk"), az arra utalt volna, hogy a csapat részeként tekintenek magukra.
A kutatások során azt figyelték meg, hogy a Halley bázison a szövegelemzés nem mutatott ki különösebb negativitást, de kiderült, hogy csak azért nem, mert a résztvevők úgy beszéltek negatívan, hogy azt pozitív köntösbe bújtatták: olyan kifejezéseket használtak, hogy "igazán boldog lennék, ha a kollégám végre nem énekelne annyit, mondanom sem kell, milyen csodálatos hangja van".
Az ember érzékeli az iróniát, de a gép nem, így amikor újra megvizsgálták a szövegeket, rájöttek, hogy a Halley bázison is ugyanolyan rosszul érezték magukat az emberek, csak máshogy fejezték ki a frusztrációjukat. Mindegyik kutatóállomáson egyébként megfigyelték a Q3-szindrómát is.
Az eredmények kimutatták, hogy a Concordia állomáson némileg rosszabbul viselték az emberek a bezártságot, aminek több oka lehet: az egyik az, hogy ez egy elzártabb terület, ez hathat a kutatók lelkiállapotára, vagy az is lehet, hogy rosszabb volt a csapat összetétele, és kulturális vagy személyi különbségek jelentek meg.
