Rossz hírt hoztunk annak, akinek már elege van a szuperhősdömpingből. Nem arról van szó, hogy a közeljövőben még több szuperhős árasztaná el kis és nagy képernyőinket - bár ez is igaz -, hanem, hogy a szuperhősök mindig is itt voltak velünk. Megvédték az ősembert a ma már mesebelinek hitt csúcsragadozóktól, segítettek feltalálni a kereket meg az ekét, és nagyjából ötszáz évvel ezelőtt nyugdíjba vonultak, mert úgy látták, az emberiség innentől nélkülük is elboldogul. Rosszul gondolták. Ideje visszatérni.
Erről a visszatérésről szól Chloé Zhao szuperhősfilmje, az Örökkévalók. Úgy tűnhet, Zhao az első filmes, aki rendezői Oscar-díjjal a polcán elszegődött Marvel-vidámparkot igazgatni, valójában viszont az Örökkévalókra már azelőtt leszerződött, hogy a legutóbbi díjszezonban A nomádok földje minden fontosabb elismerést megkapott volna. Zhao nagyszerű bérmunkát végzett a Marvelnél, de az Örökkévalók igazi szerzője nem ő, hanem a szuperhősképregények műfajának egyik legnagyobb hatású alkotója, Jack Kirby.
Kirby a hetvenes években - miután segített kitalálni Amerika Kapitányt, a Fantasztikus Négyest, a Bosszúállókat, sőt, a Pókembert - a szakma élő legendájaként nagyszabású űrmítoszok kidolgozásába fogott, amelyekben szorosra fonta az antik görög-római mitológia és a modern szuperhőstörténetek közötti szálakat. Előbb a DC kiadónál írta és rajzolta az Új istenek című sorozatot, majd visszament a Marvelhez, és létrehozta az Örökkévalókat, azokat a többezer éves lényeket, akik már az emberiség evolúciós felemelkedésének hajnalán is körülöttünk bábáskodtak.
Kirbynél senki nem tudott többet arról, miért imádják az olvasók a szuperhősöket, melyek azok a vonásaik, amelyek a legelső irodalmi emlékeinkhez kapcsolják ezeket a figurákat. Ez a különleges tudása és a hagyományos elbeszélői logikát felülíró, egészen pszichedelikus történeteket ihlető művészi bátorsága ért össze a hetvenes évek ufólázával. Akkoriban jelent meg angolul Erich von Däniken paratudományos bestsellere, A jövő emlékei, készült belőle egy Magyarországon is roppant népszerű "dokumentumfilm", és benne volt a levegőben, hogy az emberi élet megteremtéséhez több köze volt a földönkívülieknek, mint gondolnánk.
A kérdés már csak az, hogy miért fordulunk az Örökkévalóknak nevezett, szuperhősszerű ufókhoz napjainkban. Nos, természetesen a klímaváltozás miatt, amit Zhao filmjében egy másik földönkívüli entitás is súlyosbít. Mint kiderül, a Föld bolygó tartogat még néhány meglepetést, amelyek leleplezésétől most tartózkodnánk. Ám annyi biztos, hogy az emberiség túlnépesedésének oka van, gyarló fajunk pedig aligha főszereplője, sokkal inkább méla statisztája annak az űr mélyéből türelmesen szemlélt folyamatnak, amit mi történelemnek hívunk.
Tervek, számítások, eleve elrendelés: az Örökkévalók azt az illúziót kínálja a mai nézőnek, hogy közös élőhelyünket nem egyedül mi tettük tönkre. Léteznek nálunk hatalmasabb, istenszerű lények, akik az ökológiai katasztrófa eddigi és még várható fejleményeit pont így akarták.
Persze Zhao és forgatókönyvírói az emberiség válláról sem veszik le a felelősséget, annál jóval intelligensebb ez a film, mégis arra a mindannyiunkban ott élő vágyra építenek, hogy újra kicsik legyünk. Szeretnénk, ha valakik megsimogatnánk a fejünket, és megírnák helyettünk tragikusan elrontott házi feladatunkat.
Az Örökkévalók nemcsak azért az utóbbi három-négy év legjobb Marvel-filmje, mert a szuperhősműfaj világán belül érzékeny empátiával szembesít kollektív félelmeinkkel, hanem mert az emberiség keresztszüleinek szerepében változatos és frissnek ható hősgárdát vonultat fel.
Persze, ilyen sok új figura között óhatatlanul akadnak fölöslegesek - Angelina Jolie Thénéje például látványosan elnehezíti a történetet -, de több az izgalmas karakter. A Trónok harcából érkező Richard Madden Ikarisként a Watchmen Dr. Manhattanjének méltóságát és erkölcsi dilemmáit tükrözi, az Atlantában feltűnt Brian Tyree Henry a legrokonszenvesebb Örökkévaló hálás szerepét kapta, míg a Barry Keoghan által játszott Druig csak egy lépésre van a pszichopata szörnyetegtől. Egyikük sem a film főhőse, mert ez a szerep a Sersi nevű halhatatlan lényt illeti, akit az ázsiai-amerikai Gemma Chan (Kőgazdag ázsiaiak) játszik.
Úgy fest, Zhao legfőképp Chan főszerepbe emelésével tudta jelképesen saját képére formálni az erős produceri kontroll alatt készülő Marvel-filmek neki kiosztott darabját. Aki korábbi rendezéseinek csendes szemlélődésére vagy a peremlétre szorult hősök döntéseit magyarázat nélkül hagyó, némileg Antonioni stílusára emlékeztető, lélekmélyi rejtélyekre számít, csalódni fog. Bármennyire is szeretnének emberként élni, az Örökkévalók kénytelenek szuperhősként viselkedni, vagyis önvizsgálat helyett csakhamar a külvilág fenyegető erőivel kell összecsapniuk. Az akciójelenetek, mint minden Marvel-filmben, itt is unalmasak, de szerencsére viszonylag kevés van belőlük. Többet vitatkoznak egymással a karakterek erkölcsről, felelősségről és hasonló, poros témákról, amik mégis mind sokkal izgalmasabbak, mint az Ikaris szeméből lövellő lézersugár meg a többi természetfeletti képesség.
Képi világát tekintve az Örökkévalók közel sem olyan bátor, mint az alapjául szolgáló Kirby-sorozat. Zhaónak nincs lehetősége olyan pop-artos, pulzáló színkavalkádot és monumentális tereket teremteni, mint amelyekkel a képregényben találkozunk. Helyette egy-egy jelenet erejéig közel tudja hozni a karaktereit, és eléri, hogy ne vesszünk el a rengeteg, újonnan megismert szereplő között.
Képregényes eredetijével szemben az új Örökkévalók semmilyen szempontból nem formabontó munka, mégis azt érezni, hogy alkotói megküzdöttek a nehéz adaptáció kihívásával, és olyan szuperhősfilmmel álltak elő, amit a műfaj megannyi másik, friss darabjával ellentétben tényleg volt értelme elkészíteni.
Örökkévalók (Eternals), 2021, 156 perc. 24.hu értékelés: 7,5/10.
