Amikor a spanyol konkvisztádorok először a mai Mexikó területére léptek, elsősorban természetesen a nemesfémeket keresték. De szemük hamarosan valami máson is megakadt: az aztékok közül sokan a vörös és a piros különféle, de egyaránt élénk, vibráló árnyalataiban pompázó ruhákat hordtak, ilyen ékszereik és használati tárgyaik voltak, sőt még egyes épületeik is vörösre voltak festve.
Pompás pirosat találtak
A vörös szín számos kultúrában a hatalom és az erő jelképe (az utóbbi évtizedekben kutatások is bizonyították, hogy biológiailag is arra vagyunk kondicionálva, hogy értékeljük a vörös színt, ennek láttán automatikusan gyorsabban ver a szívünk, szaporábban szedjük a levegőt), a megfelelő vörös festékanyag előállítása azonban a történelem nagy részében nehéz feladatnak bizonyult. Az emberek mindenféle anyagokkal próbálkoztak, ám a legtöbb nem produkált megfelelő színeket, hamar kifakult, és ráadásul még nehézkes is volt az előállítása.
Érthető tehát, hogy az Azték Birodalomban látott vörös színkavalkád teljesen lenyűgözte az európai hódítókat. Nem telt bele sok idő, és arra is rájöttek, hogy mi ennek a magyarázata. A mezoamerikaiak már évezredekkel korábban felfedezték, hogy egy főként a fügekaktuszokon tenyésző apró élősködőt szétnyomva ujjaikon a vérhez nagyon hasonló folt marad.
A később bíbortetűnek elnevezett rovar nőstényei ugyanis testméretükhöz képest rengeteg kárminsavat termelnek, hogy ezzel riasszák el a ragadozókat. A rovarok kiszárított, porrá tört maradványait bizonyos vegyi anyagokkal keverve kárminvörös, textileken használva pedig elég tartós, kosnilnak nevezett festékanyag keletkezik.
A helyiek tenyésztették is a bíbortetűt, kitapasztalva a rovarok igényeit, időközben pedig szelektálták is őket, hogy minél több festékanyagot tartalmazzanak, sőt különféle árnyalatú változatokat is kitenyésztettek.
A spanyol hódítók gyorsan felismerték a bíbortetűben rejlő lehetőségeket, és miután arra is rájöttek, hogy az állatoknak nagyon speciális klímára és hozzáértő gondozásra van szükségük, az ezzel foglalkozó őslakosoknak megengedték, hogy földjeiken maradjanak. Ennek máig tartó hatásai vannak, az egykori fő bíbortetűtenyésztő vidékeken - elsősorban Oaxaca tartományban - a kutatások szerint sokkal több maradt fent a spanyol hódítás előtti kultúrából és a nyelvekből is.
Hatalmas haszon, hétpecsétes titok
Az 1520-as évektől kezdve a spanyolok tonnaszámra szállították a szárított bíbortetűket az Óvilágba, ahol a vörös kelmékre és posztókra kiéhezett világi és egyházi méltóságok mohón vásárolták a csodálatos árnyalatokban pompázó ruhadarabokat. Nem csoda, hogy a mai Mexikó területén létrejött spanyol gyarmat exportcikkei közül csak az ezüst hozott több hasznot a hódítóknak, mint a bíbortetű.
A többi európai állam, a bíbortetűből készült festék fő felvásárlóinak számító észak-itáliai textilmanufaktúrák tulajdonosai és a kereskedők persze azonnal érdeklődni kezdtek a lenyűgöző festék titka iránt, de a spanyolok nem akartak mással osztozni a hatalmas hasznon. Szigorúan tiltották nemcsak a bíbortetűk kihozatalát a gyarmatról, de gondosan cenzúráztak is minden erre vonatkozó információt - Európában hosszú évekig azt is csak a beavatottak szűk köre tudta, hogy a festékanyag egy állatból, és nem mondjuk egy növényből vagy valamilyen ásványi anyagból készül.
Gyakorlatilag minden rivális hatalom és hatalmasság igyekezett minél többre szert tenni az értékes anyagból, 1585-ben például két, egy firenzei és egy burgosi rivális kereskedőfamília kötött szövetséget, amelynek keretében a kontinens szinte összes szárított bíbortetűkészletét ellopatták, a bejövő szállítmányokra pedig még menet közben lecsaptak, így egy időre csak ők voltak képesek kielégíteni a keresletet.
Az angolok a jól bevált kalózkodás módszerét választották, külön flottáik hajóztak csak azért a karibi térségbe, hogy bíbortetű-szállítmányokra vadásszanak.
Voltak, akik békésebb módszereket választottak. A spanyol monopólium évszázadai alatt sokan próbáltak meg bíbortetűket kicsempészni Mexikóból, de tudomásunk szerint csupán egy Nicolas-Joseph Thiery de Menonville nevű francia botanikus járt sikerrel 1776-ban, de hiába hozott fügekaktuszokat is zsákmánya mellé, nem sikerült az állatokat életben tartania.
Vége a monopóliumnak, de a tetűiparnak is
Közben Európában rendületlenül tartott a kosnilláz, uralkodók, főurak, gazdag kereskedők, egyházi emberek, sőt még hadseregek is vásároltak előszeretettel a különféle pompázatos ruhadarabokból. Mellettük egy kisebb, általában kevésbé tehetős csoport is nagy rajongója lett a bíbortetűvel elérhető színeknek: a festők. Rembrandt, Anthony van Dyck, Renoir vagy éppen a híres angol tájképfestő, J. M. W. Turner is előszeretettel festett kárminvörössel, ám e felhasználásnak megvolt az a hátulütője, hogy a ruhafestésre használt kárminnal ellentétben a festményeken megjelenő változatok közül sok a fény hatására az idők során igencsak kifakult, így rengeteg alkotás vesztette el eredeti, élénk színét.
Az 1810-1821-es mexikói függetlenségi háború végül elhozta a spanyol bíbortetűmonopólium végét, ekkortól már Guatemalában, a Kanári-szigeteken és Észak-Afrikában is nagy mennyiségben tenyésztették az állatokat. A bíbortetűiparnak viszont nem sokkal ezután, a XIX. század második felében le is áldozott, mivel végre sikerült olcsón, nagy mennyiségben előállítható, megbízható vörös festéket készíteni szénkátrányból.
A bíbortetűtenyésztés még Mexikóban is szinte eltűnt, csak néhány család tartotta fenn a hagyományt, hogy aztán a XX. század második felében, a természetes alapanyagok iránti kereslet megélénkülésével a kárminvörös is valamennyire visszatérjen mint festékalapanyag és ételszínezék. Bár abból adódott azért probléma, amikor a mit sem sejtő, sokszor vegetáriánus vásárlók rájöttek, mi is kölcsönöz olyan szép színt egy-egy ételnek vagy italnak.
