Komoly problémái lehetnek Orbán Viktornak, ha továbbra is az EU leghangosabban migránsozó politikusa szeretne maradni. Márpedig valószínűleg az szeretne maradni, hiszen az, hogy ő volt az unió legkorábban menekültellenessé váló miniszterelnöke, hatalmas lökést adott neki a nemzetközi politikában.
Ahol Magyarország a mérete alapján nem érdemelne igazán fontos helyet. Kicsi ország vagyunk, nyitott, de kisméretű gazdasággal, és sem a katonai, sem a gazdasági súlyunk nem indokolja azt, hogy beleszólhassunk a lényegi döntésekbe. Az, hogy ezt mégis megtehetjük, a történelem furcsa menetének és Orbán helyzetfelismerő készségének, valamint jó adag szerencsének köszönhető.
Tagja vagyunk ugyanis az Európai Uniónak, és ez talán a világon az egyetlen olyan szervezet, amely önként lemond a hatalma egy részéről, hogy ezzel demokratikusabbá váljon. Az EU 28, illetve hamarosan 27 tagországból áll, és a legfőbb döntéshozó szervében, az Európai Tanácsban ennek a 28 tagországnak tökéletesen ugyanannyi joga van megszólalni, és a szavazatuk is ugyanannyit ér. Egy tízmilliós kis ország így könnyen keresztülhúzhatja egy 80 milliós nagyhatalom terveit, vagy akár az 500 milliós Európai Unió összes többi tagállamának akaratát, ahogy történt ez például a kvótarendszerrel kapcsolatban is.
A legfőbb gyűlölködő
Az uniós és a NATO-tagságnak van még egy fontos hozadéka: ezzel ugyanis érdemben tárgyalhatunk olyan keleti nagyhatalmakkal, amelyek különben legfeljebb vazallusállamként tekintenének Magyarországra. De az EU-tagság és a NATO cserealapot és befolyást kínál Oroszországnak, Kínának és Törökországnak.
Orbán nemzetközi identitásában fontos szerepet játszik az is, hogy ő a legrégebb óta konzekvensen menekültellenes politikus a blokkban, ezért viszonylag ismeretlen miniszterelnökként is az új szélsőjobb egyik ikonikus figurájává és ideológiai alapjává válhatott. Ezt a szerepet viszont az adja neki, hogy ő a legkitartóbb és legkeményebb iszlamofób vezető az unióban. Legalábbis eddig az volt.
Mert ebből a szempontból egyre több kihívő jelenik meg az Európai színtéren. Ott van Sebastian Kurz, aki ugyan messze nem olyan véresszájúan menekültellenes, mint Orbán, de pont eléggé az, hogy azt értékelje a szélsőjobb is, miközben nagyon sok más miatt sokkal inkább eladható Nyugaton, mint a magyar miniszterelnök.
És ott van az EU új szélsőjobbos keményfiúja, Matteo Salvini olasz belügyminiszter, aki a legtöbb politikai konfliktust úgy akarja megoldani, hogy elkezd lökdösődni, és kiabálni, hogy
Mi van, mi van, mi van?
Salvini Ligája ugyan csak az olasz kormánykoalíció kisebbik tagja, de mindenképp a hangosabb és az erőszakosabb. Salvini belügyminiszterként az elmúlt heteket folyamatosan végigharcolta azért, hogy a tengerből kimentett migránsokat ne tehesse partra Olaszországban egyetlen mentőhajó sem. Sőt, még azt is megpróbálta elérni, hogy a haditengerészet ne legyen hajlandó kimenteni ezeket az embereket a tengerből, de ezt megtagadták, mert a tenger törvényei régebbre nyúlnak vissza, mint Európa jelenlegi félelme pár ezer menekülttől.
Az Aquarius nevű mentőhajó ügyét csak úgy tudták megoldani, hogy Spanyolország szokatlanul normális kormánya befogadta a hajón lévő menekülteket. Most viszont ismét Olaszország partjainál vesztegel egy hajó, ezúttal 150 emberrel a fedélzetén. A Diciotti nevű hajó négy napja áll Szicília kikötőjében, miközben a szélsőjobbos Liga és az elitellenes 5 Csillag Mozgalom közös kormánykoalíciója mindent látványosan megtesz azért, hogy a rajta lévő 150 ember ne szállhasson partra. Eddig annyit sikerült elérni, hogy a hajón lévő 27 kísérő nélküli kiskorú leszállhatott.
Válságbizottság
Péntek estére migrációs válságtalálkozót hívott össze az Európai Bizottság, miután Salvini belügyminiszter azzal fenyegetőzött, hogy lemond, ha engedik partraszállni a menekülteket, és még a saját köztársasági elnökének is hajlandó volt nekimenni. A csúcsra 12 országot hívtak meg, de csak tíz ment el. Nem mintha annak a tíznek lett volna értelme, hiszen annyira eredménytelenül zárult az összejövetel, hogy még közös sajtóközleményt se tudtak kiadni.
Giuseppe Conte olasz miniszterelnök ugyanis eljátszotta ugyanazt, amit a legutóbbi csúcson: hangosan és agresszíven követelt, ellehetetlenítve ezzel minden lehetséges megoldást. Conte beleállt a miniszterelnök-helyettese javaslatába, amellyel meg akarta zsarolni az EU vezetőit. Luigi Di Maio azt mondta csütörtökön, hogy ha a menekülteket nem fogadja be egyetlen másik ország sem, akkor Olaszország nem fizeti be az EU költségvetésébe a rá eső terheket.
Az Európai Bizottság költségvetési biztosa, a néppárti Günther Oettinger hivatalnokhoz képest egészen keményen vágott vissza. Közölte, hogy ha az olaszok tényleg nem fizetnek, az az első ilyen eset lesz az EU történetében, és komoly következményei lesznek. A kamatok mellett ugyanis szankciókat is kivetnek majd rájuk.
Ebben az az érdekes, hogy Oettinger eddig Orbán Viktort is megvédte a külső támadásoktól a Néppártban. A magyar miniszterelnök ugyanis diplomáciai szempontból sokkal okosabban játszik Brüsszelben, mint az olasz politikusok. Orbán a Néppárt és a bizottság felé valójában folyamatosan tisztelettudó és előzékeny, alkuképes politikusnak tűnik, akivel lehet diplomáciai tárgyalásokat folytatni, még ha végső soron ő akadályozza is meg azt, hogy a menekültprobléma kezelésére bármilyen közös megoldás születhessen.
Ehhez képest Giuseppe Conte és Matteo Salvini nem érzik a határait annak, hogy mennyire játszhatnak erőszakosan a hazai közönségüknek.
Amíg Orbán kihasználja azt, hogy a párharcaikban az EU tűnik erőszakosabbnak, hiszen szolidaritást akar ráerőszakolni egy olyan országra, amely - Orbán szemszögéből - csak a saját szuverenitását védi, az olaszok konkrétan figyelembe sem veszik a diplomácia szabályait, ezért ők tűnnek agresszívebbnek.
Ez otthon remekül működik a kormánykoalíciónak, mert még a genovai katasztrófából is pozitívan jöttek ki. A Liga és az 5 Csillag Mozgalom politikusait megtapsolták az állami temetésen, pedig a leszakadt hidat üzemeltető Benetton-csoport is a mozgalom pénzügyi támogatói közé tartozott.
Veszélyes szélsőjobb
Ez a fajta erőszakos tárgyalás több szempontból is új helyzet elé állítja Orbán Viktort. Egyrészt elvonja róla a rivaldafényt, hogy ezzel az új olasz szélsőjobb legyen Európa legfontosabb menekültellenes ereje. Ez akár még jól is jöhet a magyar miniszterelnöknek, mert kevesebb fókusz esik rá a megoldást kereső európai politikusoktól.
A másik konfliktus már komolyabb. Hiába akarja látszólag Magyarország és Olaszország ugyanazt, valójában pont az ellenkezőjét akarják. Ugyan mindkét kormány menekültellenes, de Olaszország Magyarországgal ellentétben valódi célország a menekültek előtt, ezért az olasz kormány azt akarja kiharcolni, hogy Európa többi állama legyen szolidáris a menekültválság frontországaival szemben, és fogadja be az ott partra szállt menekülteket.
Az európai uniós jog szerint egy menekült abban az országban kérhet menedékjogot ahol belépett az Európai Unió területére, majd ott is kell maradnia. Ezért akarja az Orbán-kormány akár a menekültek éheztetésével is elérni, hogy ne Magyarországon kérjenek menedékjogot.
A magyar kormány tehát pont az ellenkezőjét szeretné, mint amit az olaszok: azt, hogy ne legyen kötelező a szolidaritás, és ne kelljen befogadnunk a frontországok menekültjeit.
A problémát az teszi még érdekesebbé, hogy korábban az az 1300 menekült tűnt kevésnek, amit a magyar kormánynak kellett volna befogadnia. Most viszont már 150 ember miatt hívtak össze válságcsúcsot Brüsszelben. A menekültek számának drasztikus csökkenése mintha továbbra se lenne hatással arra, hogy a menekültellenes kormányok mennyire szeretnék felhasználni a konfliktust a saját politikai hasznukra.
Kiemelt kép: MTI/EPA/Luca Zennaro
