Szinte minden napra jut egy olyan történet, ami arról szól, hogy emberek feladják az addigi túlhajszolt, de egyébként sikeres karrierjüket, és valami egész másba kezdenek. Ebből a szempontból a PR-vezetőből hivatásos lekvárfőzővé avanzsáló Lévai Ildikó élete nem egyedi. Ami mégis azzá teszi, hogy kisfia betegsége, ami egy ponton a gödör alját jelentette számára, valójában egy olyan út kezdete volt, aminek végén nem csak kiegyensúlyozottabb, mint korábban valaha, de még másokat is segíteni tud. Történetét a Richter Főnix Közösség kezdeményezés is bemutatta.
Sosem késő újrakezdeni és megújulni
– ezt az üzenetet szerette volna inspiráló életű nők történetein keresztül másokhoz is eljutattni a Richter Gedeon Nyrt., amikor februárban elindította Főnix Közösség nevű programját. Májusban öt történetet mutattak be, olyan nőkről, akik sorsfordító, sokszor kilátástalan helyzetükből komoly erőfeszítések árán is, de felálltak. Példájuk bátorítást ad mindenkinek, akik a mélypontról keresik a kiutat.
Egyikük az ötvenéves Lévai Ildikó, aki – ahogy ő fogalmaz: “a fogyókúrás képekhez hasonlóan” – előttre és utánra osztja az életét. Férjével, Pállal és most tizenegy éves fiukkal, Hunorral egy Gyula melletti tanyán élnek. Vannak tyúkok, kakas, kutyák, macskák, és gyümölcsfák, roskadásig almával, körtével és szilvával. Kell is a termés, mert Ildikó a ház mellett egy eredetileg nyári konyhának szánt épületet mára kész lekvárfőző üzemmé alakított. Ahhoz, hogy az egykori PR-vezetőből mára sikeres lekvár és szörpkészítő vállalkozó legyen, meg kellett élnie élete mélypontját, és akkor hároméves fia hirtelen jött betegségét. Ismerjék meg Ildikó történetét!
"Az előtte részre nyolc éve, július végén került pont. Akkor derült ki a fiunkról, hogy egyes típusú diabéteszes. És akkor fordult fel egyik napról a másikra fenekestül az egész életünk"
– kezdi Ildikó, miközben a házi készítésű szilvács süteményre érkező darazsakat hessegetjük a kerti asztalnál. De kezdjük kicsit előbbről – javasolja.
Az eredetileg óvodapedagógus és tanító végzettségű Ildikónak előző házasságából van egy ma már 28 éves fia, Ádám. A magát örök izgő-mozgóként jellemző Ildikó a pedagógusi pályát a gyulai vízügyi igazgatóság személyi titkári állására cserélte. Mivel azonban nem szeretett a fenekén ülni, beiratkozott levelezően a kommunikáció szakra.
"Az élet meg úgy hozta, hogy közben elváltam, és jött is egyből az új házasság. 35 éves voltam akkor, amikor Palival összekerültünk, és természetesen minél előbb szerettünk volna egy közös gyereket" – meséli.
Ez azonban se természetes, se mesterséges úton nem adatott meg nekik. Túl öt sikertelen lombikprogramon és elvesztett kisbabán, az örökbefogadás mellett döntöttek.
“Biztos van, aki úgy születik, hogy örökbe szeretne fogadni. Mi nem így születtünk, de megértünk rá”.
Fotó: Végh László
Hunor ma már 11 éves, ahogy Ildikó fogalmaz, "meseszerűen alakult az életük", egészen a kisfiú hároméves koráig. Azt mondja, ha tudtak volna bármit is a diabéteszről, akkor már karácsonykor felfedezhették volna a jeleket, amiket Hunor adott.
"Egyik pillanatról a másikra mintha belebújt volna a kisördög, hirtelen hangulatváltások és fáradékonyság lett rajta úrrá, nagyon sovány is lett, de még ez sem tűnt fel nekünk, olyan sokat rohangált a tanyán, azt hittük azért van. Aztán jött a nyár, és egyre többször volt nagyon szomjas. De még ekkor sem gyanakodtunk, hiszen meleg van, ő pedig kint van a telken, persze, hogy inni akar"
– emlékszik vissza Ildikó.
Hőemelkedés, nem alvás és egy sikertelen ügyeleti látogatás után Ildikó egy doktor ismerősét hívta fel, aki a tüneteket hallva, egyből mondta, hogy ez cukor lesz. A 24 órás megfigyelés után aztán a kórházban kiderült, hogy Hunor egyes típusú cukorbeteg. Bár, amikor ezt Ildikó meghallotta, még szinte örült is.
"Jött be az osztályos orvos, a vállamra tette a kezét, és közölte, hogy ‘Anyuka. A Hunor cukorbeteg’. Én meg akkor még csak annyit tudtam a diabéteszről, mint az utca népe. Gondoltam, nagy kaland, majd nem teszek ezentúl cukrot, amibe eddig tettünk"
– mesél az első reakciójáról.
Amikor aztán nem sokkal később azt látta, hogy fia az intenzív osztályon fekszik és infuzión keresztül kapja az inzulint, az már nem volt annyira vicces. Ildikó férje, Pali sajátos, a maga módján dolgozta fel a történteket: hazament a kórházból, és úgy, ahogy volt, nekiesett baltával és kivágta az összes szőlőt a telken. Úgy volt vele, hogy látni sem akarja, ha már az ő kicsi fia úgysem ehet majd belőle.
“Persze, azóta tudjuk, hogy ez nem így van, és a szőlőt is újratelepítettük a következő évben” – meséli Ildikó.
A kórházból egy hét után jöhettek haza, és elindult egy teljesen új élet számukra. Nem csak a kamra polcokat kellett kiseperni, és nagyjából mindent kidobni, amit eddig használtak. Ez sem egyszerű, főleg nem anyagilag, de ezt megoldja az ember. Ami ennél jóval nagyobb falat volt, hogy a számológépet és a patikamérleget olyan egyértelműen a főzés mindennapi kellékévé kellett tennie, mint a fakanalat.
Attól a naptól kezdve mindent számolniuk kellett: miben mennyi szénhidrát van, Hunor kora, súlya és pillanatnyi állapota alapján ezekből mikor mennyire van szüksége, hogy legyen az inzulin adagja, mindezt napi hatszori étkezésre lebontva.
"Az elején iszonyatosan remegtem és gyomorgörcsöm volt minden egyes főzés előtt. Mi lesz, ha elrontom, ha elszámolom és Hunor rosszul lesz?"
Fotó: Végh László
Egy héttel a kórház után Ildikó úgy döntött: nem adják fel a korábbi jövős-menős életvitelüket, igenis átviszi a fiát a nagymamához. Amikor elkezdte összepakolni a szükséges dolgokat, egyik kis adagolóedényt a másik után, a mérleget, a vércukorszintmérőt, az inzulint, az előre elkészített kajákat, egy ponton összeomlott.
"Nekem az volt a gödör alja. Akkor úgy elborított minden: a sikertelen terhességek, a lombik, az örökbefogadás, apukám halála, Hunor cukorbetegsége, a kórház. Rámült az az érzés, hogy ez már örökre így marad. Hogy egy egyszerű látogatás a mamánál ilyen előkészületeket igényel."
A sokkoló pillanat azonban egy korábban nem ismert küldetéstudatot is magával hozott. Ildikó felszívta magát, és úgy döntött: ha neki nem szólt előre senki, hogy mire figyeljen és mit is jelent egy diabéteszes gyerek, akkor ő ezentúl azért fog dolgozni, hogy mások ne járjanak így.
“Itt kezdődött az utána rész. Én akkor átmentem buldózerbe” – meséli nevetve. “Ez így nem jó, nem akartam elfogadni, hogy ez így maradjon, mert utánunk is jönnek szülők, és nem akartam, hogy így járjanak, ahogy mi. Mert az időnek óriási szerepe van ennél a betegségnél: ha korábban derül ki a diagnózis, az a későbbi szövődményekre pozitív hatással van”.
Ildikó többedmagával azóta létrehozta a Diaboló Alapítványt, szerkesztett egy könyvet, amiben 33 erőt adó történetet mesélnek el szülők szülőknek, felépítettek egy olyan szülői közösséget, aminek tagjai nem csak Gyulán és környékén, de az egész országban és Erdélyben is számíthatnak egymásra, van diabétesz klubjuk, konferenciákra járnak, kiadványokat és kisfilmeket gyártanak. Van egy kezdőcsomagjuk is, benne digitális patikamérleg, számológép, hűtőtáska, ezt azoknak a családoknak adják, akiknél kiderül, hogy cukorbeteg a gyerek. Amikor pedig bekerül a gyulai kórházba egy új diabéteszes gyerek, ők ott teremnek és segítenek.
Fotó: Végh László
"Nagyjából 3 napja tudtuk, hogy Hunor beteg, amikor bejött a kórházba egy anyuka. Nagyon jókedvű volt, csacsogott, én meg néztem furcsán, hogy ő mitől ilyen boldog, miközben az ő gyereke is cukorbeteg. Aztán szóba elegyedtünk, és elmondta, hogy Sanyika, a fia már 18 éves. Én meg kérdeztem elhűlve, hogy még lát a gyerek, nem vakult meg. Ő meg mondta, hogy dehogy vakult meg, lehet ezzel a betegséggel élni. Amikor én megyek be a kórházba az újonnan ebbe a helyzetbe került szülőkhöz, én vagyok az ő Sanyika-anyukájuk"
– meséli.
Amikor Hunorról kiderült, hogy cukorbeteg, Ildikó még a vízügynél dolgozott. Egy idő után azonban rosszul érezte magát a bőrében, annyi felé kellett volna szakadnia, amit nem bírt tovább, ezért felmondott. Ráadásul a fiát sem vették fel egyik óvodába sem, mikor meghallották, hogy diabéteszes, volt olyan intézmény, ahol azt vágták a szülők fejéhez, hogy ez nem egészségügyi intézmény.
"Mentem is a polgármesterhez, nehogy már az én egészséges, okos gyerekem ne járhasson oviba, ilyen nincs. Igenis jogunk van hozzá. Végül egy kijelölt óvodába került" – meséli Ildikó, aki úgy látja, ezzel a problémával elég sok cukorbeteg gyerek szülője küzd.
A felmondás magával hozta azt, ami mára egy teljesen új életet adott Ildikónak: a lekvárfőzést. Húszévesen főzött először lekvárt, a családban hagyománya volt. Minden forintra szükségük volt, amikor építkezni kezdtek Palival, ezért Ildikó takarítani járt egy zöldségeshez. A megmaradt gyümölcsöket mindig megkapta, és ezekből lekvár lett, majd ajándék a zöldséges barátnőnek.
"Ő volt az, aki bátorított és biztatott a lekváros „karrier” folytatására. Ami kezdetben ajándék volt, az rövid idő múlva vevőket is hozott. Amikor otthagytam az állásomat, akkor egyből tudtam, hogy nekem ehhez kell visszanyúlnom, és lekvárt kell főznöm”.
Hunor és apukája közben hazaérnek az iskolából. A kisfiú első kérdése, hogy ehet-e egy szilvát az asztalon álló gyümölcstálból. Szülei megnézik az érzékelő szenzoron, hogy mennyi éppen a cukra, és mivel elég alacsony, ezért ha nem is akarna, akkor is muszáj lenne ennie egyet.
"Ha éjszaka felébresztenek az álmomból, akkor is tudom már, hogy melyik gyümölcs 100 grammjában mennyi a cukor. Az almáé hetes, a banáé 24-es. Ezért is nem mindegy, hogy mit adnak éppen a menzán"
– meséli Ildikó. Bár a konyhásnénik és az egész iskola hozzáállása nagyon támogató, azért gyakran előfordul, hogy napközben hívják fel Ildikót azzal, hogy mégsem a korábban beígért lesz az aznapi menü. Mit például ottjártunkkor is.
"Tökfőzelék volt beígérve, de hívott délelőtt a konyhásnéni, hogy inkább paradicsomszósz lesz. Ilyenkor egyből újratervezés indul, és én viszek be valamit enni Hunornak."
Fotó: Végh László
A lekvárfőzés ma már annyira megy, hogy ha Ildikó frissen diagnosztizált gyerekkel találkozik, akkor a szülőknek mindig ad diétás lekvárt, és a rendezvényekre is rendszeresen visz magával. De a vevőköre is nagy a diabéteszes családok körében. Azt mondja, ezt az egészet saját erőből építette fel, és bár imádta a munkáját, köze nem volt ahhoz, amit most megél.
"Nagyon tartalmasnak látom az életet, annak ellenére, hogy egy tanyán élek és kavargatom a lekvárt. Mégis rengeteg dolgot teszek, ami a gyerekekről szól. Nem állt ezért sorba senki, hogy cukorbeteg legyen a gyereke, de valahol ajándék is ez, ki merem mondani, mert amennyit elvesz, legalább annyit vissza is ad. Fantasztikus közösségünk van, példaértékű, amennyire tudjuk egymást segíteni, és nem csak abban, hogy ki, hogyan készíti a spenótot, sokkal inkább lelkileg vagyunk ott egymásnak”.
