Öt rész, megszámlálhatatlan rekeszizmot görcsbe rántó vicces pillanat és egy történelmi dráma háttéreseményei.
Az HBO Max 5 részes nagyszerű, szatirikus hangvételű miniszériája most a tavaszi kínálat nagy kincse. Nemcsak azok számára izgalmas és szórakoztató, akik jól ismerik a Nixon elnök lebuktatása körüli eseményeket, és szívesen benéznének az eddig fikcióban kevésbé tárgyalt színfalak mögé, hanem azoknak is, akik — mint én – ennél naivabban érdeklődnek, mi is történhetett a megannyi filmben már megénekelt irodaházi lebukás hátterében. A Fehér Ház vízszerelői már az első másodpercekben jelzi, mire számíthatunk a sorozattól: a fekete képernyőn ironikusra hangolt kémfilm-score-ral a háttérben írógépcsattogásra jelenik meg a felirat:
Tíz másodperc és röhögünk, fel is rakta a sorozat, hogy bűnözők lesznek a főszereplők. Drukkolunk nekik? Dehogyis! És közben az is sikerül Alex Gregory és Peter Huyck kreátoroknak (Az alelnök kétszeres Emmy-díjas írói, humor-nagymeseterk), hogy hatalmasakat nevessünk ezen a két idiótán, akik azt gondolták magukról, hogy majd ők megmentik a hatalmat, a világ legjobb kémjei és a történelemkönyvek majd nem úgy írnak, vagy nem írnak róluk, ahogy végül írtak.
Bár igazából a nagy történet mellékszereplői,valókában ők voltak azok, név szerint Howard Hunt (Woody Harrelson) és Gordon Liddy (Justin Theroux), akik megbízásra megszervezték a betörést Watergate irodaházba, a demokrata irodába, hogy ott lehallgató-felszereléseket helyezzenek el. Csak éppen lebuktak, a szálak pedig a Fehér Házig vezettek, melyek felgöngyölítésében két szuper újságíró játszotta a kulcsszerepet: Bob Woodward és Carl Bernstein, a kultikus Az elnök emberei című film főszereplői.
De ettől még lebuktak, és bukásuk azonban a sorozat által ábrázoltan olyan látványos és szórakoztató, hogy azt javaslom, aki még nem látta, zsinórban nézze végig az öt részt – jövő héten jön az utolsó –, mert csodás végignézni ezt az ámokfutást, amit a két egótúltengő lúzer véghez vitt. Más tekintetben ugyanakkor önkéntelenül segítettek abban, hogy Nixon mocskos botránya minél előbb napvilágra kerüljön és végleg elköszönjön az amerikai néptől. (Persze mint sok végzetesen rossz döntést hozó politikus, Nixon is ember volt, nem az antikrisztus, akit érdekel a téma, nézze meg a remek Frost/Nixon című nagyjátékfilmet, de azért egyértelműen Amerika egyik szégyenfoltja.)
A sorozat azt mutatja be, hogy Hunték miként lesznek "szivárgásmegelőző" önjelölt szuperhősökből, azaz "vízszerelőkből" – ez áll az irodájuk névtábláján – Fargo-színvonalú bénázássorozat antihősei, akik az utolsó pillanatig próbálják menteni a bőrüket, rántva magukkal a családjukat is.
de gyakorlatilag bármelyik pillanatuk emblematikus, ráadásul nagyon jól felépítették a háttérsztorijukat és a karakterek személyiségét, egyik hülyébb, mint a másik.
Harrelson stresszoldásként mániákusan palacsintát süt a családnak, mindenki üvölt, az egyik gyereke kikészülve bezárja magát a fürdőszobába, a telefon csörög, fontos hívás fentről, ő pedig közli, hogy minden oké, csak a szokásos családi hétvége...
A nagy kérdés csak az, nem súlytalanodik-e el az USA egyik legdrámaibb erkölcsi bukásának időszaka a humor árnyékában. Sajnos, de, sokszor. Ugyanakkor arra mutat rá, sokszor milyen bagatell hibák és "rossz casting" áll sorfordító történelmi események mögött. Hogy sokszor azok, akiket sötét, aljas bűnözőként képzelnünk el, valójában szerencsétlen, a saját egójuk és önismeretük hiányának csapdájába esett senkiházik. Érdemes úgy nézni A Fehér Ház vízszerelőit, mint egy vígjátéki, műfaji darabot, érdekes történelmi ínyencségekkel, és helyén kezelni a két elvetemült gazembert, akinek a történetét elmeséli.
