Az 1899-es párizsi világkiállításra készült Eiffel-torony a kiállítás és a korszak jelképévé vált, és eleve szétszedhető részekből állt, hogy későbbi lebontása ne legyen túl nehéz feladat. Az 1920-as évekre valóban túl költségesnek bizonyult a főváros számára, nem volt már a legjobb állapotban, a korrózióvédelmi újrafestéséhez például hatvan tonna festéket kellett felhasználni. A francia lapokban ezért többen is leírták javaslatukat, miszerint le kellene bontani, és az egészet eladni ócskavasnak. Ilyen cikk adott ihletet aztán egy csalónak, hogy végrehajtsa a történelem egyik legelképesztőbb átverését - írja a Múlt-kor.hu.
Victor Lustig Csehországban született, a nyelvekben tehetséges fiút apja Párizsba küldte tanulni. Victor azonban másra használta a tehetségét, megnyerő modorával és egyedi ötleteivel kisebb-nagyobb csalásokat eszelt ki. Kitalálta az úgynevezett pénznyomó gépet, amely valódi 100 dollárosokat nyomott ki.
Mindezt úgy adta elő, mint egy kémiai folyamat eredményét, amely hat óránként eredményez egy-egy papírpénzt. Az első tényleg valódi bankó volt, és mire hat óra múlva már csak üres papírfecni bújt elő a nyíláson, Lustig már messze járt a gép - általában 10 ezer dolláros - árával.
Titkos adásvétel
Az Eiffel-torony "eladása" is az ügyes megtévesztésen alapult. Minisztériumi levélpapírokat és névjegyeket hamisított, majd ezeket felhasználva tárgyalásra hívta az ismertebb párizsi ócskavas-kereskedőket. Egy elegáns hotelbe hívta őket, ahol úgy mutatkozott be, mint a Posta- és Távközlésügyi Minisztérium magas rangú tisztségviselője. Elmondta nekik, hogy a torony fenntartási költségei olyan magasra rúgtak, hogy
a hivatalos szervek nem tudják tovább finanszírozni, ezért úgy döntöttek, hogy eladják az egészet ócskavasnak.
Azt is hozzátette, hogy az ügy kényes természetéből kifolyólag az egészet titokban kell tartani. Hétezer tonna fémről volt szó, a meghívottak közül ügyesen választotta ki azt a személyt, akit a leginkább alkalmasnak talált az átverésre. André Poisson volt az illető, egy feltörekvő kereskedő, aki nagyon szeretett volna beilleszkedni a párizsi üzleti életbe. Felesége azonban gyanút fogott, mert nem értette a titkolózást, illetve túl gyorsnak találta az eljárást. A csaló nem késlekedett cselekedni, és egy másik találkozót kért Poissontól.
Ott kiegészítette a történetét azzal, hogy köztisztviselőként nem keres eleget, és az Eiffel-torony értékesítése egy kiemelkedő projekt. Ezért kell mindent titokban tartani.
Annyira szégyellte, hogy nem is jelentette
Poisson értette a célzást, hiszen egy korrupt kormányhivatalnokot könnyű meggyőzni, ezért készpénzben egy igen jelentős összeget adott át, hogy Lustig őt nyilvánítsa az alkudozás győztesének. Több se kellett a csalónak, egy órán belül már egy Ausztriába tartó vonaton ült, és várta, hogy a nyomába eredjenek.
Ez azonban nem következett be, Poisson ugyanis annyira szégyellte magát az ügy miatt, hogy nem jelentette be a rendőrségen a csalást, inkább csendben lenyelte a veszteséget.
Lustig viszont felbátorodott, s úgy érezte, hogy van még keresnivalója az ötlettel: egy hónappal később visszatért Párizsba, és kiválasztott hat másik ócskavas-kereskedőt. Ám ami egyszer összejött, az másodszor már nem működött: másodiknak kinézett áldozat gyanút fogott, és értesítette a rendőrséget. Victor Lustignak ezúttal valóságosan is menekülnie kellett, és az Egyesült Államok felé vették az irányt.
