A 2016-os amerikai elnökválasztás után úgy tűnt, hogy Barack Obama politikai hagyatéka pár év alatt a történelem szemétdombján, de legalábbis Donald Trump aranyozott vécécsészéjében végzi (mert az kizárt, hogy ne legyen neki olyanja). Azóta persze nagyot fordult a világ, de azt majd csak az idő dönti el, hogy a demokrata Joe Biden beváltja-e fő választási ígéretét, és tényleg képes lesz-e lehűteni az indulatokat, miközben odakint tombol a világjárvány, a politikai megosztottság pedig egyre drámaibb méreteket ölt. Egy biztos, az Obama házaspárnak esze ágában sincs ölbe tett kézzel várni a kultúrharc eredményhirdetését. Ezt jól mutatja az a kontraszt, hogy míg George W. Bush leköszönése után egy texasi ranchra vonult vissza festegetni, Obamáék aktívak maradtak, és láthatóan nagy terveik vannak a közéletben.
Nemcsak arról van szó, hogy teljes mellszélességgel álltak bele Obama egykori alelnöke és barátja, Biden kampányába, illetve hogy létrehoztak egy alapítványt a jövő vezetőinek kinevelésére, de jól látható a szisztematikusan épített popkulturális birodalom is, amellyel milliókat érnek el. A bestseller-listákat letaroló memoárjaik mellett ugyanis saját produkciós céget alapítottak, amely természetesen a piac legfontosabb szereplőivel kötött stratégiai szövetséget, mint a Netflix és a Spotify.
Az elnöksége alatt felépített Obama-brandet tehát a távozásukkor kimentették a Fehér Házból, és azóta is gondosan ápolják, építgetik tovább, csak immár nem politikai döntésekkel, inkább filmekkel vagy podcastokkal alakítva a közbeszédet.
Ha van politikus, aki tisztában van az imázsépítés jelentőségével, és azzal, hogy ebben milyen óriási szerep jut a popkultúrának, akkor az Obama. Már elnöksége alatt is nagy hangsúlyt fektetett erre, sikerrel alakítva ki magáról azt a képet, hogy szívesebben töltené színészekkel és zenészekkel lógva minden idejét, csak hát valakinek a dróntámadásokat, az Iszlám Államot, a lehallgatást és a pénzügyi válságokat is kezelnie kell. Obamáék láthatóan felismerték és ki is aknázzák azt a tényt, hogy a kultúra nyújtotta erő segítségével olykor akár könnyebb lehet mélyreható változásokat elérni, mint a direkt politikai hatalom révén.
Közéleti influenszerkedésük legújabb felvonása a Renegades: Born in the USA című podcast, amelyben Barack Obama nem holmi riporterrel vagy műsorvezetővel, hanem egy másik amerikai ikonnal, Bruce Springsteennel vitatja meg a dolgok állását. A ráérősen csapongó, nyolcrészes beszélgetéssorozatban alapvetően az ország múltjáról, jelenéről és jövőjéről esik szó, ám a nagy társadalmi sorskérdéseket nem elvontan, inkább a személyes tapasztalataikon keresztül tárgyalják meg. A közvetlenség a legkevésbé sem esik nehezükre, merthogy a politikus-rocksztár párosítás ez esetben nem pusztán a produceri lelemény gyümölcse, hanem egy sokéves barátságé az Elnök és a Főnök között.
Az első epizódban el is mesélik, hogyan kerültek közel egymáshoz: a politikába új reménységeként berobbanó Obama 2008-as elnöki kampányát az elkötelezetten demokrata Springsteen is támogatta egy fellépéssel. Ekkor találkoztak először, igaz, csak futólag, de annyira megtalálták a közös hullámhosszt, hogy aztán Obama elnöksége alatt Springsteen és felesége rendszeres vacsoravendég lett a Fehér Házban. Obama egyfajta példaképként is tekintett a nála bő tíz évvel idősebb Springsteenre, legalábbis Michelle az egyik vacsora után figyelmeztette őt, hogy lenne mit tanulnia a zenésztől a férfiúi önismeret és alázat terén. Annyira összenőttek, hogy Obama 2016-os leköszönése előtt is egy privát Springsteen-koncerttel köszönte meg stábjának a kitartást, amit a zenész olyan komolyan vett, hogy egy komplett kis akusztikus estet állított össze a dalaiból és épp akkoriban megjelent, Born to Run című memoárjából. A fellépés után állítólag maga Obama kezdte el unszolni őt, hogy ez a műsor nem lehet csak az ő kiváltságuk, muszáj a nagyközönség előtt is bemutatnia. Ebből nőtte ki magát a Tony-díjas Springsteen on Broadway című színházi szólóest, ami 236 előadást élt meg, és több mint 110 millió dollárnyi bevételt produkált.
Obamának és Springsteennek tehát nemcsak a politikai nézetei hasonlók, de van közös múltjuk is, sőt kölcsönösen inspirálták egymás pályáját bizonyos pontokon.
A személyes jó viszony a beszélgetés hangvételén is érződik, amely feszesnek jóindulattal sem nevezhető, éppolyan csapongó és akadozó, mint amikor két jóbarát megvitatja az élet kis és nagy dolgait a verandán ücsörögve.
Ez persze borítékolható volt: ha ugyanis van híresség, aki még a hosszú, mondatközi szüneteiről ismert Obamánál is komótosabban beszél, akkor az épp Springsteen. Vannak üresjáratok is, itt-ott kicsit leül a dialógus, cserébe viszont nem ölték ki a beszélgetésből teljesen a spontaneitást. Az erősebb szkripteltség vagy szerkesztettség első áldozata garantáltan ez a kötetlen hangulat lett volna. A személyességet pedig csak fokozza, hogy a beszélgetéseket Springsteenék otthonában vették fel (még ha nem is feltétlenül a verandán, hanem a házban kialakított stúdióban ültek), így személyes relikviák és gitárok is többször a kezükbe akadnak az eszmecsere során.
Elég hamar választ kapunk arra is, hogy egy volt világvezető és egy jócskán százmillió eladott lemez fölött járó rocksztár miért hivatkozik magára "renegátként" a címben. Megtudjuk, hogy életük korai szakaszában egyaránt kívülállónak érezték magukat, csak különböző okokból. A munkáscsaládba született Springsteen sem otthon, sem a hatvanas évekbeli New Jersey-i kisvárosban nem találta a helyét, míg rá nem bukkant önkifejezési formájára, a rock and rollra. Obama pedig arról mesél, milyen érzés volt úgy Hawaiin felnőni, hogy egyetlen gyerek sem nézett úgy ki az iskolában, sőt talán egész szigeten, mint ő. Ezek a korai tapasztalatok mindkettejükre nagy hatással voltak, és arra ösztönözték őket, hogy a konfliktusok kiélezése helyett próbáljanak inkább hidakat építeni a különféle társadalmi csoportok között, amelyek sokszor szóba állni sem hajlandók egymással. Egyikük a zenében, másikuk a politikában találta meg a leginkább testhezálló eszközt, de a cél bizonyos értelemben nagyon hasonló volt.
A kívülálló imázs persze megmosolyogtató, ha azt vesszük, hogy akárhonnan is indultak, már rég beépültek az establishmentbe, sőt az elit elitjéhez tartoznak. Ezt jelzi az is, hogy amikor épp nem podcastot készítenek közösen, akkor egy 590 millió dolláros jachton lazulnak Tom Hanksszel és Oprah Winfrey-vel (az efféle nyaralásokról szerényen hallgatnak a műsorban). Ám az első négy-öt rész alapján szerencsére nem tolják túl ezt a fajta a mítoszépítést, nem faragnak hőst magukból, sőt a kudarcaikról, csalódásaikról és szorongásaikról is nyíltan beszélnek. A jóleső sztorizgatás pedig túlmutat a puszta önéletrajzi funkción: a személyes történetek érezhetően a társadalmi problémák és egy erre épülő világszemlélet megvilágítására szolgálnak.
Központi téma például a rasszizmus évtizedeken átívelő mételye. Springsteen felidézi, hogyan épültek be a faji előítéletek takaros kis szülővárosának mindennapjaiba, és milyen változásokat hoztak a hatvanas évek polgárjogi mozgalmai, forrongásai, de arról is mesél, mennyire elkeserítő és frusztráló volt szembesülni azzal, hogy fekete zenész- és harcostársa, az E Street Bandben a kezdettől szaxofonozó Clarence Clemons sok helyen egész más bánásmódban részesült a bőrszíne miatt, mint ő. A fiatalabb Obama ugyan már egy fokkal békésebb és kiábrándultabb évtizedben nőtt fel, de ő is elég hamar találkozott a gyűlölködéssel: azt is elmeséli, hogy egyszer az öklével kellett megtanítania valakit arra, hogy a jelenlétében kerüljék a rasszista kifejezések használatát. A múltidézés után természetesen szóba kerül a jelen is, a George Floyd-tüntetésekkel és a Capitolium ostromával nehéz is lenne megkerülni a témát, és a páros szomorúan konstatálja, hogy naivitás volt azt gondolni: a gyűlölködés felszámolható. A napi politikát érezhetően eltartják maguktól, Trump neve például egyszer sem hangzik el, bár Obama azért finoman odaszúr egy-kettőt.
Három évig kellett figyelnem az utódomat, aki mindannak a szöges ellentétét képviselte, amiben hittem. Közben pedig láttam, ahogy az ország egyre mélyebbre süllyed a haragban és a megosztottságban
- mondja a volt elnök, aki nem sokkal később felteszi a podcast központi kérdését:
Hogy jutottunk idáig? És hogy találhatnánk vissza egy olyan amerikai történethez, ami ismét egyesít minket?
A kérdés valóban égetőnek tűnik, nagy megfejtésre azonban nem jutnak, ahogy a feketéknek fizetendő történelmi jóvátétel felvetésére is csak annyit tudnak mondani, az ugyan igazságos lenne, de politikailag teljesen kivitelezhetetlen. Inkább a következő generációba vetik minden reményüket, a megalkuvásokat és erőszakot egyaránt elutasító fiatalok lendületétől várva az áttörést.
A remény megőrzése amúgy visszatérő téma, ami nem meglepő, hiszen Springsteen számos dalát, Obama pedig teljes politikai brandjét erre az érzületre építette. Utóbbi egy ponton ki is jelenti, hogy a mai napig nem adta fel hitét a fejlődésben, bár azt már látja, hogy korántsem egyenes és zökkenőmentes ez az út. Állítása szerint a teljes kiábránduláshoz a 2012-es Sandy Hook iskolai mészárlás után került a legközelebb,
amikor szembesült vele, hogy még a húsz halott diákkal járó értelmetlen tragédia sem volt elég ahhoz, hogy a fegyvertartás enyhe szigorítása átmenjen a republikánus többségű törvényhozáson.
A legérdekesebb részek persze azok, amikor közélet és zene kölcsönhatásáról beszélgetnek. Ez is adja magát, hiszen Springsteen és Obama egyaránt megtestesítői ennek az átjárhatóságnak. Az előbbi aktív közéleti szerepvállalásával és protestdalaival, utóbbi pedig azzal, hogy minden korábbinál hatékonyabban emelte be a zenét a politikai kommunikációba. Nemcsak haverkodott a zenészekkel, és rendszeresen szervezett koncerteket a Fehér Házba, de többször dalra is fakadt a nyilvánosság előtt: a legemlékezetesebb és legkatartikusabb példa erre, amikor a 2015-ös charlestoni mészárlás egyik áldozatának temetésén elénekelte az Amazing Grace című spirituálét.
Az éneklési lehetőséget itt is megragadja, amikor Springsteen előkapja valamelyik hangszerét, mondjuk az tény, hogy nem ezek lesznek a legerősebb jam sessionök a zenész pályáján. Terítékre kerülnek Springsteen ikonikus dalai, mint például a My Hometown és az American Skin (41 shots), valamint Obama híres szónoklatai, de aztán szökkenünk is tovább olyan változatos témák felé, mint a fiatalkori stoppolások, a szabadság és a hazatalálás igénye, a westernfilmek, az apafigura hiánya, a depresszió vagy épp a növekvő létbizonytalanság és gazdasági egyenlőtlenségek.
Összességében elmondható, hogy a Renegades: Born in the USA lassú és óvatos eszmecseréjét az fogja élvezni, aki amúgy is szimpatikusnak találja a két ikonikus beszélgetőpartnert. Nem kell feltétlenül rajongani Springsteen zenéjéért vagy Obama politikai teljesítményéért, e nélkül is lehet értékelni és élvezni azt a nyitott szellemiséget, amit a két barát képvisel. Elvégre a politikában és a zenében sem túl gyakori az érzékeny, intelligens, nyitottságot sugárzó, önkritikára is hajlamos hangütés - és akkor arról még nem is beszéltünk, micsoda meditatív hatása lehet a mondatok közepén tartott, végtelennek tűnő szüneteknek.
