Révai Miklós, a magyar történeti nyelvészet – hét nyelven beszélő – megalapítója megnyerte a reformkori jottista–ipszilonista háborút, miután Kazinczy is mellé állt. Munkásságával elősegítette az irodalmi nyelv írásbeli egységének kialakulását
„Uraim, nem tudunk magyarul!” – nyitotta meg Révai Miklós (1750-1807) kortársai emlékiratai szerint első egyetemi előadását. Csakhogy ezt is latinul mondta („Nescimus hungaricae loqui!”), amely kissé ellentmondásos hatást váltott ki a hallgatóságából. Na de ki volt ez a piarista szerzetes, nyelvész és egyetemi tanár, akinek köszönhetjük például a ’helyesírás’, a ’nyelvtudós’ és a ’könyvtár’ szót, valamint az ’édes anyanyelvünk’ kifejezést? (Mielőtt még azt hinnétek, amit én is hittem: ez a Révai nem azonos a Révai Nagy Lexikon főszerkesztőjével, ő ugyanis Révai Mór János volt, és bő száz évvel később született.)
Nyelvfetisiszta Miklósunk már nyelvismeretében is kiemelkedő volt, ugyanis a magyaron kívül a német, francia, olasz, latin, görög és héber nyelveket is kiválóan beszélte. Mindig költő szeretett volna lenni, írt is néhány verset, de ennél gyakorlatiasabb utat szánt neki a sors. Máig élő helyesírási alapelvünket, a szóelemző elvet képviselte. Elkezdett helyesírási tankönyveket írni, amelyekben nemcsak későbbi helyesírási elveinek alapjait rakta le, hanem nyelvtani koncepciója is megjelenik már – szóval ő már akkor ún. jottista volt, amikor még el sem nevezték ezt a mozgalmat.
