Közel húsz éve már, hogy az iraki Fallúdzsában teljesen átértelmeződött a gyermekáldás fogalma. A Bagdadtól mindössze 65 kilométerre fekvő várost akkor ismerhette meg leginkább a közvélemény, amikor a kétezres évek elején két csatát is vívtak itt az amerikaiak és az irakiak. Sokan ezzel hozzák összefüggésbe az átkot, ami azóta is sújtja a települést és a térségét. Fallúdzsában 2003 óta drámai mértékben megnövekedett azoknak a gyermekek száma, akik valamilyen hátborzongató születési rendellenességgel jönnek világra.
Lakosságarányosan sehol a világon nem olyan magas a születési rendellenességgel születő gyerekek száma, mint itt, még az atombomba sújtotta Hirosimában és Nagaszakiban sem.
A város történetét azóta több riportban is feldolgozták, legutóbb tavaly novemberben a The Nation című amerikai lap. Írásukban ők leginkább egy helyi gyermekorvosra, Samira Alanira fókuszálnak, aki három évvel a második offenzíva után kezdte azt tapasztalni, hogy irreális mértékben nő a vetélések, a halvaszületések és a születési rendellenességek száma a térségben. Egyre több volt az olyan gyerek, aki sellő módra összenőtt lábakkal, túlméretezett fejjel, koponyacsont nélkül, farokkal, vagy épp hüllőkre emlékeztető pikkelyes bőrrel született.
A második fallúdzsai csata 2003 utolsó heteiben, november 7. és december 23. között zajlott, és az iraki háború egyik legvéresebb ütközeteként vonult be a történelembe. A hathetes ostrom alatt az amerikaiak nem válogattak az eszközökben, több ezer irakit öltek meg és a város nagy részét romba döntötték, miközben ők maguk néhány tucat katonát vesztettek. Egy szeptemberi videóriportban több olyan helybéli is megszólalt, aki még élénken emlékszik az ostromra. A temetőőr elmondása szerint volt egy futballpálya a városban, ahol az egyik pillanatban megjelentek az amerikai katonák és elkezdték eltemetni a halottakat. Később hozzájuk csatlakoztak önkéntesként a helyi civilek is, leginkább azzal a céllal, hogy esetleg rátaláljanak az eltűnt hozzátartozóikra. A hely azóta a Mártírok Temetője nevet viseli, az itt eltemetett több száz áldozat túlnyomó része civil volt.
Az offenzíva lezárása óta a jogvédő szervezetek folyamatosan azokkal a vádakkal ostorozzák az Egyesült Államokat, hogy nemzetközi egyezmények által tiltott fegyvereket vetettek be az ostrom során: lézervezérelt rakétákat, szinte olthatatlan intenzitással égő fehér foszfort és szegényített uránt. Ez utóbbinak nagy a jelentősége a történetben, a helyiek ugyanis a kezdetektől meg voltak győződve arról, hogy az amerikaiak, és az ő töménytelen mértékű nukleáris szennyezésük tehet a születési rendellenességekről. Amihez nem csak a közvetlen harcok járulhattak hozzá, hanem az amerikai katonai erő puszta jelenléte is. Az amerikai hadsereg közel 500 katonai támaszpontot hozott létre Irakban, köztük egyet Fallúdzsa közelében. A támaszpontok egyebek mellett a lőszerek és a radioaktív anyagok raktárául is szolgáltak, az ezekből származó hulladékokat pedig a város határában álló égető gödrökben tüzelték el, hatalmas mennyiségű méreganyagot juttatva a levegőbe.
Ezt azonban sokáig senki nem merte kimondani, mert akkor, amikor már egyértelmű volt, hogy valami nincs rendben, a város utcáin már amerikai katonák tartották fenn a rendet, akik bizonyára zokon vették volna, ha közegészségügyi katasztrófa okozásával vádolják őket az irakiak. Ráadásul sokan Washington bábját látták a Bagdadban székelő síita kormány tagjaiban, és a hatalom egyébként keményen fel is lépett a kritikus hangokkal szemben, főként az olyan területeken, mint a nagyrészt szunniták lakta Fallúdzsa.
A WHO nem ért egyet
Tudtuk, hogy valami nagyon nincs rendben. De nem tehettünk semmit
- mondta a Nationnek Alani, aki azon kevés orvos közé tartozik, aki hosszú évek pokoljárása ellenére is az országban maradt, és a mai napig praktizál. Az iraki háború egyik mellékzöngéje volt ugyanis az a népharag, ami többek között az orvosokat is elérte, lévén, a viszonylagos gazdagságuk és ismertségük könnyű célponttá tette őket a nyomorgó nép szemében. Mindezek hatására néhány év alatt a gyilkosságok és a külföldre menekülések következtében a felére csökkent az Irakban működő orvosok száma. Azoknak pedig, akik maradtak, méltatlan körülmények között kell végezniük a munkájukat, miközben az országban egyik válság éri a másikat, köztük egy humanitárius katasztrófával.
Talán éppen ezért maradt Alani abban a fallúdzsai kórházban, ahol 1997-ben dolgozni kezdett, és ahol elmondása szerint több születési rendellenességet látott az inváziót követő pár évben, mint pályafutása korábbi közel másfél évtizedben összesen. Az egyik kollégájával, Muntaha Alwanival dokumentálni kezdték az eseteket fotókkal és a családtagok adataival együtt, és alig két évvel később, 2009-ben már egy olyan adatbankot gondoztak, ami egyértelműen alátámasztotta, hogy az invázió óta jelentősen megugrott a születési rendellenességek száma a térségben, és amely elég információt tartalmazott ahhoz, hogy eljuttassák az iráni egészségügyi minisztériumhoz, és az Egészségügyi Világszervezethez (WHO).
A kutatás fogadtatása ellenben alátámasztotta a helyiek bizalmatlanságát a kormánnyal és az amerikaiakkal szemben.
A WHO szakemberei elismerték Alani erőfeszítéseit, ugyanakkor hiányosnak és több helyen pontatlannak ítélték a munkáját, amelyet így nem tudtak perdöntő bizonyítékként értékelni. Ám a tanulmány hatására Fallúdzsa ismét a figyelem középpontjába került. Alani több kutató és orvos személyében támogatóra lelt, akik saját szakvéleményükkel is alátámasztották a mondandóját, és korábbi kormánytagok is az orvos mellé álltak a vitában.
A The Nation az üggyel kapcsolatban az Egyesült Államok védelmi minisztériumához fordult az amerikaiak esetleges felelősségét firtatva, ám nem kaptak konkrét választ a kérdéseikre. E helyett a szervezet kiadott egy közleményt, ami szerint a védelmi minisztériumnak nincsenek forrásai és felhatalmazása sem az Egyesült Államokon kívüli természeti kármentéshez, ennek értelmében a jövőben sem tesznek semmilyen intézkedést a fegyveres konfliktusokból eredő környezeti szennyezések orvoslására.
2013-ban a WHO az iraki egészségügyi minisztériummal együttműködve elvégezte a saját kutatását is a témában, ami homlokegyenest más eredményt hozott. Ebben ugyanis azt állapították meg, hogy a vizsgált időszakban Fallúdzsában és térségében a vetélések, halvaszületések és születési rendellenességek száma összhangban áll a nemzetközi átlaggal, annál még egy kicsit jobb is, illetve külön megjegyezték, hogy Fallúdzsában feleannyi esetet regisztráltak csak, mint a fejlett országokban általában. Az eredmények azonban kevéssé nyugtatták meg a közvéleményt és a tudományos életet, mert azóta is egyre-másra készülnek a tanulmányok a fallúdzsai újszülöttekről, az egyik legfrisebb, 2020-ban publikált anyag például inkább Alaniék mondandóját igazolja.
Egy évvel később aztán egy holland csapat az ENSZ-szel és az iraki kormánnyal karöltve egy mindenre kiterjedő vizsgálatban megállapította, hogy az amerikai hadsereg bizonyítottan megsértette a nemzetközi megállapodásokat, nem tulajdonított jelentőséget a civil áldozatoknak, és közel tízezer szegényített uránnal bevont lövedéket lőtt ki a konfliktus során, túlnyomórészt könnyű célpontokra. Minderre azok a koordináták derítettek fényt, amelyet a légierő bocsátott a vizsgálódó szervek rendelkezésére - korábban soha nem fordult elő, hogy az amerikai hadsereg ilyen bizalmas belső információt osztott volna meg kívülálló szervezetekkel.
A vizsgálatot végző csoport vezetője, Wim Zwijnenburg akkor elmondta, az amerikai hadsereg tisztában volt azzal, hogy megsért minden nemzetközi előírást azzal, hogy olyan kiemelten veszélyes lőszereket használtak civilek lakta területen, amelyeket kizárólag nehéz célpontok, például tankok ellen engedélyezett.
Azzal, hogy bevetették ezeket a fegyvereket, az Egyesült Államok hadserege a saját elveit és iránymutatásait kérdőjelezte meg. A következményeket is nekik kell viselniük
- jelentette ki a holland jogász.
Nyúlarccal született gyermek
A következményeket viszont azóta is Fallúdzsában szenvedik el, ahol Alani elmondása szerint már olyan szülőket lát el, akik maguk is gyerekek voltak az ostrom idején. Ők már nagyrészt ebben nőttek fel, szinte már természetesnek nekik, hogy az ismeretségi körükben találni olyanokat, akik deformálódott gyereket hoztak a világra. Néha nem is csak egyet.
"Az egyik nő gyerekének farka volt, a másiknak meg nyúlarca" - mesélte a Nationnek egy helyi asszony, aki a sógornőjét kísérte el a szülészetre. Az sors az ő családját is utolérte, az egyik sógornőjének fia pár órával a születés után meghalt, miután koponyacsont nélkül jött a világra, másik rokonánál két vetélés után olyan csecsemő született, akinek közel akkora volt a feje, mint az egész teste. Ő sem élte túl sokkal a születését.
Az iraki Al Menasának nyilatkozó egyik férfi azt mondta, korábban arról ábrándoztak a feleségével, hogy nagy családjuk lesz, most viszont már inkább nem akarnak gyereket.
Ilyen viszonyok között kell helytállnia a Samira Alani vezette szülészeti osztálynak. A 23 éve ugyanott dolgozó orvos elmondása szerint néha azt kívánja, bár bőrgyógyászatra, vagy radiológiára szakosodott volna, vagy bármi olyasmire, aminek nincs köze megnyomorított gyerekekhez. A kórházban nap mint nap több tucat kétségek között lebegő szülővel találkozik, az évek már annyira megedzették, hogy a legkönyörtelenebb dolgokat is képes kegyetlen tárgyilagossággal a szülők tudtára adni.
Mikor egy kislányt kezelt, aki Pierre-Robin szindrómával jött a világra, tudta, hogy ha túl is éli a gyerek a csecsemőkort, később a kór miatt légzési problémái lehetnek, ami könnyen az élete végét jelentheti.
Épp ezért nem is álltatja ilyenkor a szülőket, mikor megkérdezik, hogy "Ugye, normális lesz?", csak annyit mond nekik: valószínűleg nem.
