A nádtetős, óvárosi parasztházak vakító szépségét csak az elhanyagolt iskola épülete törte meg. A vakolaton, közvetlenül a bejárat mellett egy felirat: teri te rohat k. Azóta sem festették le.
A kedvenc ruhámat viseltem, a galléromon apró, színes szoknyás pálcikababák lógtak. Marok hasán a léptei ritmusára lengett a fényképezőgép. Készített rólam egy fotót, ahogy beleintegetek a kamerába. Lila ruha, pálcikababák, széles vigyor. Még most is tudom, hol találom ezt a képet a családi albumban.
Nem értettem, mit magyaráz, de nem kérdeztem vissza. Akárhányszor felnéztem rá, elvakított a nap, és úgy tűnt, egy teljes évig kell dörzsölnöm a szemem utána, hogy újra lássak. Rémlik ez az ismétlődő mozdulat. Felnézek, elvakít a nap, pislogok, dörzsölök. Felnézek, elvakít a nap, pislogok, dörzsölök.
Marok benyúlt a zsebébe, és akkora üveget vett elő, mint a tenyerem. Hogy bírjam a napon, mondta, aztán megemelte, és koccintott az éggel. Kiakasztotta állkapcsát, tokája beleolvadt a nyakába, szeme fennakadt egy pillanatra az égen, majd jólesően sóhajtott.
Zoli bácsi, Marok ivópajtása a pályán várt minket. Strasszos pólót viselt, alkalmi nadrágját aranycsatos öv tartotta a fenekén, amit többször is megemelt. Úgy tűnt, különösen büszke rá. A fiúk eközben térdükkel körözve, ugrándozva, terpesztve melegítettek a foltos pázsiton. Zidane, Maradona, Figo, állt a mezükön. Marok belevetette magát a tömegbe, és a különös pózokat, grimaszokat kereste. A focisták egymásba karoltak és széles vigyorral, hüvelykujjukat feltartva várták a vaku villanását.
Mi az a Matiné?
Vasárnap délelőttönként egy-egy regényből mutatunk részletet, jobbára kortárstól, remek szövegeket, történeteket. Ha tetszik, az oldal alján ott a kötet szerzője, címe, kiadója, irány a könyvesbolt vagy a könyvtár.
A Matiné eddigi termését itt találni.
A focipályától nem messze megláttam Esztert, a barátnőmet, aki nagyanyámék szomszédjában lakott. A helyi gyerekek rikoltozva álltak körbe két fiút, akik egy csirkét próbáltak elkapni. Eszter visongva szurkolt nekik. A hangzavarnál csak a pálya mentén felsorakozó nézők rivalgása volt hangosabb, amikor kaput ért a labda. Visszapillantottam Marokra; homlokát törölgette, koccintott Zoli bácsival. Odasomfordáltam a gyerekekhez. Mit kap, aki nyer?, kérdeztem, miközben beszuszakoltam magam Eszter mellé. Puszit, mutatott rá a szájára. Akkorra elégszer láttam, ahogy a felnőttek csókot adnak egymásnak, és tetszett az ötlet, hogy nekem is legyen egy barátom, aki puszit ad nekem. Összefogtam a hajam és kisimítottam a ruhám, mert nagyanyám mindig azt mondta, hogy a gondozott külsőtől lesz vonzó egy lány.
Egy szálkás fiú a lábaink elé vetette magát, miközben megpróbálta maga alá gyűrni a csirkét. Ettől még lelkesebbek lettünk. Akárhányszor felénk tartottak a versenyzők, sikítottunk, és belerúgtunk a lábunkhoz verődő tyúkba, hogy visszatereljük a pályára.
A két fiú egyszerre ugrott rá a csirkére. Egymáson hemperegtek, tépték a szárnyát, szorongatták a nyakát. Eszter a szája elé emelte a kezét, és hátrébb lépett. A fiúk ököllel ütötték egymást, és egy csepp vér a szandálomat érte. Beletöröltem a földbe. A zömökebb lassan kivált az összefonódó testekből, és a hóna alá kapta a csirkét. Ujjongva tapsoltunk. Terpeszbe állt, végigjáratta szemét a lányokon, majd felém vette az irányt. Mire rózsaszín szája összetapadt az enyémmel, égő naranccsá változott a nap. Izzott az arcom. Aztán szétváltunk, a hátunk mögött félidőt fújtak, és a focisták bolyongani kezdtek a pályán. A fiút elnyelték a gyerekek, a csirke menedéket keresett egy bokor alatt, és Marok vállát a füléhez húzva, ökölbe szorított kézzel sietett felém. Minden öblös lépésétől úgy tűnt, mélyebbre süllyedek a földben.
Mit mondok apádnak, miket csinálsz itt?, sziszegte, amikor odaért hozzám. A bíró belefújt a sípjába, a nézők elkeseredve hördültek fel mögötte. Megszeppenve pillantottam Marokra, de ismét elvakított a nap. Elkaptam a tekintetem. Pislogtam, dörzsöltem. Hagyja már, csak játszanak, szólt oda neki egy nő. Marok végignézett rajta, válla visszaereszkedett, és lassan kihúzta magát. Elköszönök, aztán hazaviszlek, mondta nekem, és megborzolta a hajam. Rávicsorgott a nőre, és visszasietett a pályára. A nő rám mosolygott, megigazította az ingét. Arra gondoltam, ha benne is van annyi jóság, mint Jézusban, akkor miért ne lehetne az én Jézusom egy nő.
A csirke egy bokor tövében kuporgott. Elesettnek tűnt, és émelyítően gyengének. Rávetettem magam. Tojásszaga volt a tollának. Nyomni akartam, kiszorítani belőle a szuszt, mindenáron, bármi áron. Kisimíthatatlan, fortyogó, mérgező teher járt át. Így álltam perceken, talán éveken át, mire Marok odafüttyentett, hogy indulhatunk. A csirke felböfögött. Ijedten löktem el, és Marok után szaladtam.
*
Meghalt Marok, rebegte Hajni a telefonban. Egyedül a tárgyilagossága lepett meg, majd nyomban szégyellni való megnyugvás töltött el. Magyarázatot kerestem erre a szokatlan, elégtételt nyújtó érzésre, de túl sokáig gondolkodhattam. Ott vagy?, kérdezte szemrehányón. Sajnálom, válaszoltam magamra erőltetett szomorúsággal, és amikor kimondtam, mégiscsak elkeseredtem.
Leraktuk a telefont, és elképzeltem Marokot, ahogy pucéran fekszik a halottasházban. A boncnok elveszi egyetlen értékét, az aranygyűrűjét, és dölyfösen mutatja otthon a feleségének. Marok rövid, vastag ujja dermedt, könnyen letörhető. Talán le is törik, amikor a boncnok megpróbálja diszkréten lehúzni róla a gyűrűt. Ez, mondjuk, az az ujj, amelyiket egyszer az orrom alá dugott. Odaszaladt hozzám, hogy vérzik, és segítsek bekötözni. Megmutatta a sebét, de ahogy magamhoz húztam őt, a kezemben maradt az ujja. Marok erre felmutatta az igazi ujját, és vihogni kezdett. Csak egy műujj volt. Döbbenetem szép lassan nevetésbe váltott. Ez maradt az egyik kedvenc közös emlékünk, amit sokáig emlegettünk.
Az első tavaszi este ült a városra, az épületek megkönnyebbülve rázták le magukról a hideget. Az autók álmosan gurultak a pályaudvarra tartó úton, egyetlen dudaszó sem zökkentette ki a környéket a pihenéséből. Csak néha, egy-egy kocsmából szűrődött ki részeg nevetés. Gyűjtöttem a képeket. A labdapattogást a közeli park gyepén. A szemetest kifosztó varjút. A tigrismintás kanapét a kirakatban, amin vastagon állt a por. A nem eléggé szorongató gyászt. A következtetést, hogy rossz ember vagyok.
Egy férfi jött velem szembe a járdán, és elállta az utam. Szépség, hajolt a nyakamba, és ettől a nem kívánt közeledéstől kiszagolni véltem Marokot: a vele együtt járó olcsó alkohol, a fanyar izzadság és a korpa szagát. Élénken felizzott az orromban, aztán gyorsan ki is hűlt, ahogy az alak továbbállt.
Riadtan fordulok a férfi után, visszanéz, vigyorog. Kihívóan felhúzza a szemöldökét, és száraz termőfölddé merevedik a homloka, arcából búzaszálak nőnek ki. Füttyent egyet, kacsint, aztán folytatja az útját. Szorít a mellkasom, levegő után kapkodok. Előkeresem a táskámból a palackomat, remegő kézzel döntöm le a vizet a torkomon. Szúr a ruhám, csalán veri a bőrömet. Haladok tovább, de pár lépés után megdagadnak az útszéli gyomok, és a korlátok ezüstpatakká állnak össze. Borostyán kúszik a homlokzaton, belemar a vakolatba, ami porhanyós darabokban hullik alá. Az erkélyeken billegő muskátlik szirmai égővörösbe fordulnak, leveleik szőrös lapulevelek. Viszketek, vakaródzom, kapkodom a levegőt, és megdermeszt a félelem.
Futólépésben teszem meg az utat a kapuig. Beütöm a kapukódot, huszonhárom kulcs huszonöt-negyvennyolc, nem nyílik. Huszonhárom kulcs huszonöt-negyvennyolc, nem nyílik, akárhogy rángatom az ajtót, nem enged, nem sípol, huszonhárom kulcs huszonöt-negyvennyolc. Megduzzad a járda, és a szomszéd kapualjban egy nyúl jelenik meg. Figyel engem, majd lassan, az ágakon és gyökereken átmászva megindul felém. A gombokat verem, huszonhárom kulcs valamennyi, nyomom, verem, huszonhárom valamennyi. Felrecseg a kaputelefon, és ismerős hang szól bele. Hirtelen kitisztul az út, se növény, se nyúl, se idegen férfi, csak az ismerős hang, Bene hangja. Ennek meg mi baja?, bámultak meg ketten, ahogy elsétáltak mellettem, aztán egy elhagyott újságpapírral együtt magával sodorta őket a szél. Engedj be, nem találom a kulcsom, hadartam. Sípolt az ajtó, belöktem, és felsétáltam a másodikra.
A temetést pár nappal később tartották Csongrádon. Talán mégiscsak megvisel, jegyeztem meg Benének, miközben az utazótáskába tömködtem a holmikat. Nem árultam el neki, hogy talán elkezdtem megőrülni. Idővel jobb lesz, ölelt át. Megszédültem. Akkor más nem kell?, kérdeztem. Kibújtam az ölelése alól, hogy levegőt kapjak. Behúztam a bőrönd cipzárját. Bene begombolta az öltönyét, elvette tőlem az utazótáskát, és kiléptünk a lakásból. Bezártuk az ajtót, becsuktuk a rácsot magunk mögött, de amint a lépcsőhöz értünk, feloldhatatlan súly ült rám és zsongani kezdett a fejem. Aztán zsibbadás, elillanó lélegzet, zuhanás.
Amikor kinyitottam a szemem, valaki, egészen ismerős, fölöttem guggolt. Riadt tekintetétől én is kétségbeestem. A plafonon egy lámpabúrát pillantottam meg, feketéllett a rovartetemektől. Mintha már többször láttam volna. Pislogtam, és a fölém hajoló valakiben Benét ismertem fel. Erőteljesen formálta a szavakat, egyik kezével legyezgetett, a másikkal telefonált.
Akkor indulhatott el a Csongrádra tartó vonatunk, amikor beparkolt a ház elé a mentőautó. Maroknak egyszerű temetése volt. Sosem feledünk, állt a koszorú szalagján. Hajniék sok fotót készítettek a leereszkedő koporsóról, a bibircsókos papról és az elmerengő egybegyűltekről. Még a torra rendelt tepertős pogácsáról is küldtek képet. Misiék szeme pirosan világít a vakutól, nagyanyám arca kifejezéstelen. Ezektől hátha kicsit úgy érzed, hogy itt voltál velünk, írta Hajni. Nem válaszoltam.
Borda Réka: Égig érő csalán
Scolar, 2022
