"Budára, a Helytartótanácshoz! Nyittassuk meg Stancsics börtönét" - hangzott a kiáltás 1848. március 15-én Pesten, majd a márciusi ifjak maguk húzták a kocsit, amivel diadalmenetben vitték végig a városon a sajtóvétség miatt tömlöcbe zárt írót.
Ez a jelenet tankönyvek és iskolai ünnepségek nyomán kitörölhetetlenül bevési Táncsics Mihály (március 15-ig Stancsics) nevét magyarok generációiba, és csak ritkán gondolunk bele: az író szinte minden előzmény nélkül bukkan fel a mai köztudatban 15-én, hogy aztán 16-tól kezdve sorsa, munkássága újra az ismeretlenségbe és érdektelenségbe vesszen.
Történelmi szerepének, vagy a véletlennek köszönheti hírnevét? Miért ült börtönben és mi történt vele a forradalom kitörésének nagy napja után? Erről kérdeztük Dr. Hermann Róbert történészt, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnokának tudományos helyettesét.
Kemény, radikális elme
Táncsics megértését nagyban segíti, ha rövid jellemzésével kezdjük a történetet. Egy Komárom megyei apró faluban, Ácsteszéren született 1799-ben jobbágycsaládban, autodidakta módon küzdötte fel magát az értelmiség köreibe: író, újságíró, nyelvész, politikus és utópista gondolkodó volt.
Származása miatt soha nem lett és nem is lehetett a nemesi, polgári gyökerekkel bíró reformkori elit tagja. Részben ezért, de inkább radikális nézetei miatt mindvégig a periférián mozgott. Politikájának középpontjában a jobbágyság és a munkásság segítése, felemelése állt, ma azt mondanánk "kommunisztikus" nézeteket vallott, ám ez nem keverendő össze a XX. századi kommunizmussal.
Elveit kőkeményen és kompromisszumok nélkül képviselte minden körülmények között, hosszú élete során márpedig fordult körülötte a világ nem is egyszer. Emellett rendkívül nehéz természet volt, ritkán jött ki jól az emberekkel, de erről később.
A reformkori elitnek is sok volt
Aktívan hallatta szavát a politikában, röpirataiban, publicisztikáiban például kárpótlás nélküli jobbágyfelszabadítást sürgetett, állást foglalt többek között Széchenyi közteherviselést szolgáló kétgarasos adójával szemben, kiállt a független és önálló Magyarország megteremtéséért, 1848-ban pedig már az utópisztikus "osztályok nélküli" társadalomról írt.
Táncsics nézetei már a haladó értelmiség számára is soknak és vállalhatatlannak tűntek, a reformokért küzdő elit egy része maga is felforgatónak tartotta az író tevékenységét. Hát még a hatalom
- mondja a 24.hu-nak Hermann Róbert.
Munkái természetesen nem jelenhettek meg Magyarországon, nagy részüket nyugat-európai tanulmányútjain adta ki. A lisztet végül a Népkönyv és a Hunnia függetlensége című írásai borították ki, előbbi Lipcsében, utóbbi Jénában jelent meg 1846-ban és '47-ben. A Hunnia függetlenségében Táncsics azt boncolgatta, Magyarországnak nem feltétlenül kellene megmaradnia a Habsburg Monarchiában, sokkal üdvösebb lenne az önálló állami lét.
Ez már sok volt: már várták itthon, sajtóvétség miatt perbe fogták és lecsukták. A történész megjegyzi, hogy az 1840-es években már nem volt jellemző a külföldön kiadott politikai állásfoglalásokért valakit meghurcolni, főleg nem elítélni, ám Táncsics Mihály mellett nem zárt össze a magyar nemesség, senki nem kelt a védelmére.
Ő volt az egyetlen politikai fogoly
Ott érte őt a pesti forradalom napja, az előbbiek ismeretében pedig különösen érdekes, hogyan vált egy ilyen perifériális, nem kedvelt és sokszor kényelmetlen figurából március 15. egyik főhőse? Kisarkítva és laikus megfogalmazással: épp ott tartózkodott, ahova a történelem reflektorfénye váratlanul vetült. Börtönnel kapcsolatban nyilván ne értsük szó szerint, de megfelelő személyként jókor volt jó helyen.
A jól ismert 12 pontból három volt, amit ott rögtön Pest-Budán meg lehetett valósítani, jelesül a sajtószabadság megteremtése, a nemzetőrség felállítása és a politikai foglyok szabadon bocsátása.
Akkoriban egyetlen ismert politikai elítéltet tartottak fogva a fővárosban, Táncsics Mihályt a Budai várban. Rajta kívül egy bánsági román politikus raboskodott még Pesten, az újépület kaszárnyájában, ám az ő neve hiányzott a köztudatból, s ő csak április 8-án szabadult
- jegyzi meg Hermann Róbert.
Minden tiszteletünk ellenére azért ez egy érdekes jelenet. A forradalmi ifjúság a "politikai statusfoglyok szabadon bocsátassanak" követelés jegyében kiszabadította Pest-Buda gyakorlatilag egyetlen politikai foglyát, aki történetesen Táncsics Mihály volt.
Viszont az ekkor már 49 évesen idősnek számító, elesett ember tökéletesen alkalmas a szerepre, hogy az igazságtalanul bebörtönzöttek emblematikus figurája legyen. Sokkal inkább, mint a francia forradalom idején, amikor a hasonló okból megostromolt Bastille-ból jobbára köztörvényes bűnözőket hozott ki a nép.
A felelős kormánynak is elege lett
Szabadulása után azonnal belevetette magát a politikába, Munkások Újsága néven lapot indított, elsősorban az alávetettség, kiszolgáltatottság teljes megszüntetéséért, a következetesebb jobbágyfelszabadításáért küzdött. Főként a jobbágyság érdekében emelt szót, de az elsők között vette pártfogásába a céhes munkások érdekeit is.
Annyira népszerű volt az alsóbb néprétegek körében, hogy az 1848-as országgyűlési választásokon három választókerület is képviselőnek választotta, de értelemszerűen csak egy mandátummal léphetett be a parlamentbe. Természetesen ott is radikális nézeteket képviselt, közel 50 kérvényt jegyzett, az ő munkája nyomán törölték el például a szőlő és a bor dézsmáját.
Szociális kérdésekben nyíltan támadta az új rendszert, mind az országgyűlésben, mint röpirataiban és a Munkások Újságja hasábjain, ez pedig az osztrák támadással, a szabadságharc kezdetével kifejezetten veszélyessé vált.
Több megyében az emberek Táncsicsra hivatkozva ellenálltak a sorozásnak mondván, ők semmit nem kaptak a forradalomtól, továbbra is igazságtalannak érzik helyzetüket. Itt már a kormányzatnak közbe kellett lépnie, betiltotta a Munkások Újságát egyébként törvényesen: alapításkor nem tette le a kötelező kauciót
- magyarázza a szakember.
Azzal vicceltek, lecsukják
Összességében azt mondhatjuk, egyedülálló jelenség volt a magyar politikai életben. Kortársai nem kedvelték, különcnek tartották, emlékirataikban lekicsinylően emlékeznek meg róla. Még a Radical Pártban sem találta meg a helyét, ahova 1849-ben belépett. Jó tíz évvel idősebb volt az átlagnál, és "rá is játszott" kicsit a póriasságra, a nyalka címekre oly büszke korban kivétel nélkül mindenkit kendnek szólított.
"Bolond kend, Táncsics" - jegyezte meg még Jókai Mór is, amihez a történész hozzáteszi: feleségén, Terézen kívül jóformán senki nem tudta elviselni. Még egy utolsó adalék az értelmiség és Táncsics viszonyáról:
Közeledvén 1848. március 15., az a tréfás mondás járta, miszerint a forradalom első évfordulóját úgy kellene ünnepelni, hogy Táncsicsot ismét tömlöcbe zárják.
Egy gödörben bujkálhatott
A szabadságharc leverése után eltűnt, mindenki azt hitte, külföldre menekült, 1851-ben távollétében halálra ítélték és jelképesen kivégezték, azaz a bitófára szegeltek egy táblát a nevével. Pedig Táncsics nem ment sehova, józsefvárosi házában kialakított búvóhelyén várt és csak várt nyolc évig, az 1857-ig, az általános amnesztia meghirdetéséig.
Nem tudjuk, mi lehetett pontosan ez a rejtekhely, Hermann Róbert szerint minden bizonnyal valamilyen föld alatti kamra, üreg lehetett, ahol ideje nagy részét töltötte.
Felesége derekasan bújtatta, gondozta, nélküle nyilvánvalóan lehetetlenség lett volna észrevétlen maradnia nyolc hosszú évig. Pedig szegény asszonynak már csak azért sem lehetett könnyű, mert a fél város a szájára vette. Történt ugyanis, hogy a rejtőzködés éveiben két leánynak adott életet, ami ugye miként lehetséges erkölcsös nőnél, ha a férje még az országban sincs…
Másodszor is börtönbe került
Táncsis tehát 1857-ben "visszatért", és szoros rendőri felügyelet alatt ugyan, de szabadon élhette életét. Nem sokáig. 1860-ban kiadott egy forradalmi kátét és március 15-ére megemlékezést szervezett, amiért ismét letartóztatták, és immár másodszor csukták le elvei miatt. Majd csak 1867-ben, a kiegyezés nyomán szabadult idősen, betegen, gyakorlatilag vakon.
De nem tehetetlenül. az orosházi választókerület képviselőjeként 1869-72 között aktív tagja volt az országgyűlésnek, a tőle megszokott radikalizmussal követelte a választójog kiszélesítését, állam és egyház szétválasztását, a zsellérek földhöz juttatását és a virilizmus - aki többet adózik, több joggal bír - megszüntetését. Belépett az Általános Munkásegyletbe, annak elnökévé választották, ezzel pedig Táncsics lett a korabeli munkásmozgalom pátriárkája.
Amíg bírta, nagyon aktívan dolgozott, de 1872-ben visszavonult az aktív politikától. Utolsó évtizedét szegénységben töltötte, 1884 nyarán hunyt el 85 esztendősen.
