Több százan voltak azon a gyertyagyújtáson és közös imán, amelyet magyarországi zsidó szervezetek hirdettek meg kedd estére, hogy az Izraelt ért terrortámadás áldozataira emlékezzenek. Résztvevőkkel beszélgettünk.
A kék-fehér fényekkel megvilágított Lánchíd budai hídfőjénél található Jeruzsálem park teljesen megtelt kedden este 6 órakor. Szinte mindenkinél volt valamekkora méretű izraeli zászló, sokan meggyújtott fáklyákkal érkeztek.
A színpadon először Köves Slomó, az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség vezetője mondott beszédet, majd több másik szervezet elöljárója is. Ezt követte a gyertyagyújtás, valamint a közös éneklés és imádság.
A nagyjából egy órás esemény végén szúrópróbaszerűen elegyedtünk szóba a helyszínen megjelentekkel.
Az igazán fájó, amikor cukorkákat dobálnak és tapsolnak
„A nagyszüleim most is Izraelben vannak, ahogy sok barátom is. Az elején azt hittem, ez is csak egy kis dolog lesz, ami hamar megoldódik, de ahogy néztem az ottani tévét és az interneten megjelenő híreket, óráról órára rosszabb lett a helyzet, egyre több és több ember halt meg” – idézi fel a tinédzser Benji.
Szerinte ez katasztrófa a hadseregnek és a Netanjahu-féle koalíciónak, mellette álló édesanyja, Mariann pedig hozzáteszi, egy országnak sem kell előre felkészülnie arra, hogy az állampolgárait hajnalban kirángatják az ágyból, rájuk gyújtják a házat és lemészárolják a gyerekeiket.
Ők is éveket éltek kint, mert szerették volna, ha a gyerekeiknek kettős identitása lesz, de azóta visszaköltöztek. Férje édesapját, azaz Benji nagyapját már nem lehet mozgatni, neki esélye sincs lejutni az óvóhelyre rakétatámadás esetén. A nagymama is nagyon nehézkesen mozog, ráadásul úgy van vele, hogy egyszer már elmenekült Lengyelországból a Holokauszt elől, most már nem szeretne menekülni.
„Naponta többször beszélünk velük, természetesen nagyon aggódunk értünk, de a családban egyelőre mindenki erős és tartja magát. Minden közelmúltbeli háború idején kint voltunk, ez az első alkalom, hogy nem vagyunk ott. Nagyon nehéz megélni, hogy itt vagy és nem tudsz segíteni” – mondja Mariann, aki szerint mindenki hosszú háborúra készül.
A nyugdíjas éveiben járó Éva kereken 40 évet élt Izraelben, mielőtt 13 éve visszaköltözött Magyarországra. Úgy látja, kísérteties a hasonlóság az 50 éve kitört jom kippuri háborúval: olyan, mintha az ismétlődött volna meg, és most sem voltak rá felkészülve. Szerinte ez egyértelműen az izraeli kormány hibája, Netanjahuval az élen.
A 24 éves lányunokáját már behívták a seregbe, északon államásoznak egy Libanon felől érkező esetleges támadásra készülve.
„Én nem vagyok szakértő, de ameddig nem tesznek rendet, eltéve láb alól a terroristákat, addig aligha lesz béke” – fogalmaz, de hogy ez a mostani harcok során megtörténhet-e, azt nem meri megtippelni.
Utána egy 17 éves lányt szólítok meg, nem szeretné, hogy leírjam a nevét, kérésére nevezzük Móninak.
Móni szerint két hétnél biztos nem fognak tovább tartani a mostani harcok, már az is nagy csalódás számára, hogy idáig fajult a helyzet. Arra a kérdésre, hogy ki hibázott, azt feleli, egyszerre mindenki is senki: egyrészt egy ilyen támadásra, ami például a zenei fesztivált érte, nem lehet felkészülni, közben viszont a hadseregnek és a kormánynak mégiscsak van felelőssége.
Arra számít, hogy Gázát rövid időn belül meg fogják rohamozni, az ártatlan embereket kitelepítik, utána pedig egy szomorú csata indul a Hamásszal.
Úgy éreztük magunkat, mintha egy filmben lennénk
„Mivel pont szombaton és ünnepnapon kezdődött a támadás, az elején nem is olvashattuk a híreket, csak töredék információkat kaptunk ismerősöktől” – mondja a 21 éves, ortodox zsidó Eli. Az előző, 2021-es bombázást ő is testközelből élte át, hallotta a szirénákat és menekült a hozzá legközelebb lévő bunkerbe. Most ő és a barátai is azt hitték először, hogy csak a szinte már szokásos rakétatámadásról van szó, de utána lassan tudatosult bennük, hogy ezúttal sokkal komolyabb a helyzet.
Leginkább azon lepődött meg, amikor kiderült, hogy túszokat is ejtettek, ráadásul nem is keveset. Mint mondja, már egyetlen ember elfogásából is óriási felfordulás szokott lenni, az pedig egészen szokatlan, hogy egyszerre ennyien kerüljenek a kezükre. „Amikor megláttam a számokat, szóhoz se jutottam” – fogalmaz.
Szerinte egyelőre még nincs itt az ideje azzal foglalkozni, ki a felelős a történtekért, előbb meg kell oldani a válságot és minél előbb kiszabadítani a foglyokat. Ő innen külföldről annyit tud tenni, hogy részt vesz a hasonló nyilvános kiállásokon, valamint úgynevezett micvákat, vagyis jócselekedeteket hajt végre, ezáltal „teleportálva” energiát a hazájában harcolóknak.
„Megdöbbentem, elsőre nem is tudtam elhinni, hogy ez igaz, és egy ekkora léptőkű támadást végre tudott hajtani a Hamász” – mondja következő interjúalanyom, a 46 éves Sámson, aki szerint a történtek biztosan komoly felelősségrevonással fognak járni az izraeli biztonsági szolgálatoknál. Ettől függetlenül úgy gondolja, hogy talán kivédhetetlen volt a dolog, de bízik benne, hogy a válaszcsapás is hasonló léptékű lesz, végleg megsemmisitve a Hamászt.
A közeljövővel kapcsolatban bízik benne, hogy össze tudnak hozni valamilyen megegyezést, amivel csökkenteni lehet a palesztin civil áldozatok számát, hiszen az mindig járulékos veszteség egy ilyen hadművelet során.
„Nagyon remélem, hogy találnak megoldást a fogságba esett izraeliek kiszabadítására is, bár erre kevés esélyt látok, de bízzunk Istenben, hogy megvalósítható. Ha viszont nem, el kell törölni őket a Föld színéről” – összegez.
Egy 35 éves nő Sarah néven mutatkozik be, előre elnézést kér, hogy nem beszél jól magyarul, pedig alig érezni az akcentusát. Izraelben született és nőtt fel, most is sok rokona és barátja él ott.
„Teljes sokk. Nem hittük el, hogy ilyesmi megtörténhetett a saját otthonunkban. Ahogy egyre több és több információ jött, úgy éreztük magunkat, mintha egy filmben lennénk” – idézi fel az első reakciójukat.
Hibáztatás szerinte egyelőre nem kerülhet szóba, a legfontosabb most az, hogy védekezzenek, és egészségesen hazahozzák azokat, akiket elraboltak. Úgy gondolja, november közepéig biztosan eltartanak majd a harcok, de ennél pontosabb jóslásba nem bocsátkozik.
Utolsóként, a már oszladozó tömegben egy házaspárhoz, Dorinához és Gáborhoz lépek oda, akiknek Izraelben volt a nászútjuk és emellett is számos baráti szállal kötődnek az országhoz.
A felelősség kivizsgálása nem az ő dolga, de laikusként úgy látja, hibázott a Moszad és a hadsereg vezetése is, ennek pedig muszáj, hogy legyen majd következménye. Felesége hozzáteszi, nagyon együttéreznek az áldozatokkal, már csak azért is, mert ő katolikus hittant tanít egy iskolában.
„Minden csoportban, akikkel ma találkoztam, felmerült a téma. Sok kárpátaljai gyerek is van köztük, akik a háború elől menekülve jöttek át, most pedig egy újabb országgal kell szembesülniük, ahol háború van. Az a föld, amit Szentföldnek hívunk, a gyerekek szívét is megérinti – főleg ha azt mondjuk, hogy most értük is imádkozunk.”
