Valami baj van Matthew Vaughnnal. A Kingsman: A titkos szolgálat óta egyre gyengébb filmekkel jelentkezik, az Argylle: A szuperkémmel pedig egyértelműen elérte eddigi karrierje mélypontját.
Időről időre (nem is oly ritkán) kapunk a mozik vásznaira egy-egy kémsztorit, éppúgy komolyat, mint poénkodós-akciósat. James Bond kezdeti sikerei óta megállíthatatlan ez a szubzsáner, és szerencsére nem kevés ide tartozó remekmű is készült az elmúlt több mint hatvan évben. Például épp a Guy Ritchie producereként induló, majd szintén rendezővé avanzsáló Matthew Vaughn értő kezei alatt, aki az Arany Málna-győztes Hullámegy (2002) után szakított Ritchie-vel, hogy elkészíthesse első saját filmjét, ez lett a 2004-es gengsztersztori Daniel Craiggel, a Torta. Igazából az is egy Guy Ritchie-menet volt, csak a humor nélkül, de abszolút működött így is, és kevésbé hatott majmolásnak.
Ennek tükrében került a fókuszába a fantasy (Csillagpor – 2007), a szuperhősfilm (Ha/Ver – 2010) s egy nagy franchise-os kitérő után (az X-Men: Az elsőkkel sem mondott csődöt, sőt) nem utolsósorban a kémfilm is, amelynek egyik legemlékezetesebb szösszenetével, az akkor már Oscar-díjas Colin Firth-ből akciósztárt faragó, egyben a csodálatos Taron Egertont a világgal megismertető Kingsman: A titkos szolgálattal (2014) kedveskedett nekünk.
A Kingsman nagy sikerén felbuzdulva Vaughn első ízben franchise-ban gondolkodott, s a következő hét évben csak ezzel volt elfoglalva: készített hozzá egy még egész kellemes folytatást (Kingsman: Az Aranykör – 2017) és egy nem túl jól sikerült előzményt (King’s Man: A kezdetek – 2021), amelyek után már egyértelműnek tűnt, hogy Vaughn elmondott mindent, amit a kémekről el tudott/el akart. De nem, maradt még valami a tarsolyában, s ezúttal Jason Fuchs eredeti forgatókönyvéből pakolta össze az Argylle: A szuperkémet egy vérbeli sztárparádé asszisztálásával. Lássuk a sztorit!
Argylle (Henry Cavill) valóban egy szuperkém, aki után bomlanak a nők, és aki fél kézzel elintézi a gonosztevőket két társával, a kütyüs kolleginával, Keirával (Ariana DeBose) és a muszklis Wyattel (John Cena).
S itt kapcsolunk át az egyébként eléggé bugyuta, kikarikírozásnak tűnő kémsztoriból a valóságba, amelyben természetesen Elly kerül bajba, akit bérgyilkosok hada akar elintézni, ám segítségére kel egy igazi kém, Aidan Wilde (Sam Rockwell), akivel fordulatok garmadája között próbálják felderíteni, hogy mi veszélyt jelenthet egy ijedős kis írónő a szupergonosz szervek számára.
A sztoriba ennél jobban nem mennénk bele, mivel, ha lehet erényt említeni a filmnél, akkor azok a valóban nagy meglepetést szerző csavarok, bár az is kétségtelen, hogy Vaughnék ezt is túlzásba viszik, és az ötödik nagy leleplezésnél már csak unottan legyintünk.
Sőt, egy ponton még Renny Harlin Utánunk a tűzözönje is eszünkbe villanhat, így elmondható, hogy az Argylle: A szuperkém egy nem túl eredeti elképzelés vaughnosra hangszerelt remixe, sajnos azonban ezúttal nem igazán passzolt össze e két hozzávaló.
Kezdjük azzal, hogy a film nem néz ki túl jól, a CGI néhol kifejezetten harmatos, annyira, hogy már kidob minket az akciózás élményéből. Apropó, akciók. Vaughn ebben kifejezetten erős volt mindig (a Kingsman templomi mészárlása a műfaj egyik örökbecsű csodája), ezúttal azonban e szempontból is félrementek a dolgok, a bunyós jelenetek, amelyekben Elly szemében Aidan és Argylle folyamatosan kicserélődnek, eléggé fárasztóak és idegesítőek, s nyoma sincs a Ha/Ver vagy a Kingsman laza brutalitásának.
A fentiek tükrében minden bizonnyal kiderült, hogy film marketingje egy kissé félrevezetőre sikeredett, tekintve, hogy nem Henry Cavill és Dua Lipa itt a főhősők, akik csupán időnként tűnnek fel, hanem Bryce Dallas Howard és Sam Rockwell.
S így, néhány vaughnosan vicces, abszurd és szórakoztató jeleneten kívül (a színes füstös, táncos tölténybalett a folyosón és a korcsolyázós lövöldözés az olajon), valamint a sztárparádé (a fentieken kívül feltűnik még Bryan Cranston, Richard E. Grant, Catherine O’Hara, Sofia Boutella és Samuel L. Jackson) ellenére az Argylle: A szuperkém egy óriási csalódás, amely nem működik sem kém-, sem akciófilmként, sem pedig komédiaként. Azért lehet, előremutató volt a forgatókönyvíró személye, Jason Fuchs ugyanis eddig olyan alkotások szkriptjét tette le az asztalra, mint a Jégkorszak 4: Vándorló kontinens (2012), a Pán (2015) vagy a Látlak (2018)…
Vaughn azonban, úgy tűnik, egyelőre nem áll le, egyszerre tervez folytatást a Kingsmannek (Kingsman: The Blue Blood) és a King’s Mannek (King’s Man: The Traitor King), valamint egy Courage című sci-fit is fontolgat. Reméljük, az utóbbi mellett dönt!
