A fenti képet az ohiói Zanesville-ben lőttem John McCainről 2008 októberében. Nagyjából akkor, amikor a kedvenc politikusommá vált. Vagy a kedvenc nem is igazán jó erre, inkább arról van szó, hogy nem nagyon volt más politikus, akit annyira tiszteltem volna, mint őt.
Ő volt a republikánusok jelöltje a 2008-as elnökválasztáson, és hát nem volt könnyű dolga 8 év Bush után, Barack Obamával szemben. Obama is elbűvöli az embert az élettörténetével, az optimizmusával és persze az intelligenciájával (azon kevés politikus egyike, aki a kampánygyűlésről kampánygyűlésre elmondott stump speechekbe mindig tudott rakni egy csavart, amitől odafigyelsz rá). De ahogy a 2008-as kampányba beleástam magam - először itthon, aztán kinn, testközelből -, és jobban megismerkedtem az öreg McCain figurájával, akkor ő is legalább annyira magával ragadott.
Katonacsaládban nőtt fel, és katonának tanult ő is. Az iskolában renitenskedett (nem pucolta például a cipőjét), de aztán később pilótaként élő legendává vált a vietnami háborúban.
Miután lelőtték a gépét, fogságba esett, ahol megkínozták, és ugyan az észak-koreaiak felajánlották neki, hogy előbb hazamehet (miután megtudták, hogy az apja magas rangú tiszt), de ő nem volt hajlandó hátrahagyni a társait. Ez után még öt évet töltött börtönben.
A háborús sérülései és az éveken át tartó kínzások maradandó nyomot hagytak rajta. Karjait később már soha nem tudta feje fölé emelni.
MInt ahogy általában az emberek, ő sem volt hibátlan. Hirtelenharagú volt, állítólag csúnya dolgokat mondott a feleségére, és politikusként is voltak súlyos ballépései. Az egyik legemlékezetesebb talán épp a 2008-as kampányban történt, amikor maga mellé emelte a nem éppen felkészültségéről és szellemi kvalitásairól ismertté vált Sarah Palint. De aztán a kampány végén, a vereség után megmutatta ismét a szebbik arcát.
Emlékszem, ott álltam a chicagói Grant parkban, Barack Obama győzelmi rendezvényén, ahol a közönség ujjongva fogadta a választási eredmény híreit. Mondott egy beszédet Obama is, és biztos szép volt, mint mindig, de nem nagyon tudnám most felidézni. Arról az estéről nekem az maradt meg, amikor nem sokkal előtte leadták a kivetítőkön McCain vereséget beismerő beszédét. Ez egy külön műfaj, concession speechnek hívják, és megkockáztatom, hogy nála szebbet senki nem mondott még.
Nagyvonalú vesztes volt, és olyan őszintén tudott beszélni amúgy sokak által elkoptatott fogalmakról - például hazaszeretetről és az emberek szolgálatáról -, hogy még most is libabőrös leszek tőle, ha eszembe jut.
Érdemes lesz szerintem újra és újra megnézni, mert szükség lesz az ilyen gondolatokra. Nemcsak McCain halt meg most, hanem a 20. század jobbik fele is.
