Fehér fiúklub celluloidplafonnal
Az utóbbi években a filmszakma egyik legforróbb témája a reprezentációról szólt, azaz arról, hogy a filmek mennyire ábrázolják valósághűen a világot
- egyfelől az elmesélt történetek,
- másfelől a felvonultatott karakterek,
- harmadrészt pedig az alkotók tekintetében.
Bár ez filozófiai kérdés, de nagyon is konkrét hatásokkal, amelyek a közbeszédbe leginkább a díjátadó gálák visszás jelölési-díjazási gyakorlatában jutottak el: a színes bőrű és a női rendezők, alkotók mellőzése az utóbbi évek díjszezonjaiban rendre kisebb botrányokat okozott, és sokan egyre hangosabban követeltek változást. Persze a dolog nem a díjakról szól igazán, hanem arról, hogy egyáltalán helyzetbe kerülhet-e bárki, aki bármilyen értelemben is - nem, bőrszín, szexuális orientáció - kisebbségi helyzetben van, hogy kap-e esélyt, láthatóvá válhat-e. Viola Davis 2015-ben, az első Emmy-díja átvételekor fogalmazta meg tűpontosan, hogy mi a gond:
Nem nyerhetsz Emmyt olyan szerepekért, amelyek egyszerűen nem léteznek.
Ő ezt a gondolatát kétszeresen is kisebbségből fogalmazta meg, hisz Davis nő és fekete. Márpedig a filmszakma kis túlzással sokáig nem volt más, mint egy fehér fiúklub, és még ma sem túl rózsás a helyzet. Januári cikkemben néhány adat is szerepelt:
A Women and Hollywood statisztikái szerint például 2018-ban a száz legtöbb bevételt hozott
film szöveggel rendelkező vagy legalábbis nevesített karaktereinek mindössze harminchárom százaléka volt nőnemű, csupán a filmek kilenc százalékában volt kiegyensúlyozott a nemek aránya a
szereposztásban, valamint a száz film közül csak harminckilencnek volt nő a(z egyik) főszereplője. Szintén a filmgyártással egyidős az alulreprezentáltságnak egy altípusa, még ha neve sokáig
nem is volt: a celluloidplafon. A fogalom azt a jelenséget foglalja össze, mely szerint a nők a filmszakma kreatív munkaköreiben csak nagyon elvétve vagy egyáltalán nem jelennek meg.
Magyarán: ma is alig van női filmrendező, operatőr, forgatókönyvíró, producer és egyéb kreatív filmes alkotó, a filmgyártás korábbi évtizedeiben pedig a számuk a nullához konvergált. A
számok (szintén a Women and Hollywoodtól): a száz legtöbb bevételt termelő filmben 1566 ember dolgozott a kamera mögött a konkrét tartalom előállításán, elsöprő többségük (81,5
százalék) férfi. Összesen 112 rendezőt alkalmaztak, közülük csupán öten voltak nők. A forgatókönyvíróknál és producereknél sem sokkal jobb a helyzet, 14 és 21 százalék az arány, de a
zeneszerzőknél a legrosszabb a statisztika: a száz legsikeresebb játékfilmre mindössze három női komponista jutott.
Bár soha ennyi női jelölt nem volt összesen, egyetlen női rendezőt sem jelöltek idén Oscarra. Beszédes kettősség ez, melynek nyomán megnéztük, hogyan jutottak ki a női filmesek az árnyékból a félárnyékra.
És bár a fentiek konkrétan a nők reprezentációjára vonatkoznak, de az arányok hasonlóan egyenlőtlenek más kisebbségek esetében is. Hogy ez ellen tenni kellene valamit, az néhány éve egy általános konszenzus része mind a szakma, mind a filmrajongók körében. Erre tesz most kísérletet valamiképp az AMPAS, az Amerikai Filmakadémia azzal, hogy azt mondja: márpedig legjobb filmes Oscart hamarosan csak olyan alkotás kaphat, amely szem előtt tartja a diverzitás szempontjait. Persze nemzetközi fronton és itthon is akadtak, akik siettek elsiratni azokat a korábbi Oscar-nyertes filmeket, amelyek jelen állás szerint nem kaphatnák meg a díjat. Ám ezen megmondóemberek egyfelől némi demagógiával úgy tesznek, mintha az idő egy helyben állna - gondoljunk csak bele, ezek közül hány film öregedett szörnyű rosszul a mai közgondolkodáshoz viszonyítva: macsóság, nőelnyomás, kiskorú bántalmazása, szexuális zaklatás vagy épp a rabszolgatartás dicsőítése, a rasszizmus, soroljam még? - másfelől, és ez a nagyobb gond, nagy sietségükben elfelejtették alaposabban elolvasni a szabályzatot, amely valójában nagyon is megengedő. Lássuk, mik ezek.
Kötelezően ajánlottan választható
Az akadémia új követelményrendszere összesen négy kategóriát határoz meg, melyek közül kettőben kell megfelelni a diverzitási szabályoknak ahhoz, hogy egy film nevezhető legyen a legjobb filmnek járó Oscar-díjra. Ezeket a kategóriákat standardoknak nevezte el a szervezet, van A, B, C és D standard. Az A standard az on-screen reprezentációról szól, vagyis arról, hogy a filmvásznon látott emberek (vezető és mellékszereplő színészek, statisztéria) körében mennyire jelennek meg a különféle kisebbségi csoportok. A B standard ugyanezen követelményeket a kamerák mögötti stáb kulcstagjaira, illetve a film gyártási részlegeinek vezetőire vonatkoztatja, tehát például a rendező, a forgatókönyvíró, az operatőr, a zeneszerző, a vágó, a gyártásvezető és a társaik tartoznak ide. A C standard távolabb lép a konkrét filmgyártástól, és a filmet jegyző stúdió, valamint a forgalmazók gyakornoki programjaira koncentrál, azaz gyakorlatilag a filmszakmai utánpótlás-nevelésbe emelné be a diverzitás követelményeit. A D standard pedig a film marketingjéért, sajtómegjelenéseiért és terjesztéséért felelős csapatok diverzitását garantálná.
A leglátványosabb kétségkívül az A standard, hiszen ez vonatkozik arra, ami a vásznon megjelenik. Ennek a standardnak úgy lehet megfelelni, ha az adott film az alábbi három követelmény közül legalább egyet teljesít:
- Legalább egy olyan főszereplő vagy fontos mellékszereplő színészt vonultat fel, aki valamely alulreprezentált rassz vagy etnikai csoport tagja. A szabály ázsiai, latino/latina, fekete, amerikai vagy alaszkai indián, közel-keleti vagy észak-afrikai (az érthetőség kedvéért némi egyszerűsítéssel arab), bennszülött hawaii vagy egyéb óceániai, illetve egyéb alulreprezentált népcsoportokat sorol fel. Az egyéb kategóriába, mint az egy interjúból kiderül, a zsidó származásúak nem tartoznak bele, minthogy ők nincsenek alulreprezentálva Hollywoodban.
- A főbb szereplőkön túl a teljes szereplőgárdában, azaz a másodlagos vagy kisebb szerepekben feltűnő szereplőknek legalább harminc százaléka alulreprezentált csoportból származik. Ez a szabály négy alulreprezentált csoportot azonosít: a fent idézett etnikai kisebbségeket, a nőket, az LMBTQ-, valamint a testi vagy értelmi fogyatékossággal élő embereket. Ezen négy csoportból legalább kettőnek meg kell jelennie a kisebb szerepek harminc százalékában, azaz egy leegyszerűsítő példával élve egy tízszereplős filmben kell legyen legalább három olyan színész, akik közül - mondjuk - kettő nő, egy pedig japán.
- A történet fő eseményszála valamely alulreprezentált csoportról szól, szintén a fenti négy közül (nők, etnikai kisebbségek, LMBTQ-emberek, fogyatékkal élők).
Ezek tehát elég rugalmas, vagy-vagy jellegű követelmények, így elég könnyű ezeknek megfelelni. Meglehetősen komikus, amikor a témában megnyilatkozók amiatt kiáltanak diszkriminációt, ha egy tízszereplős filmben csak hét színész lehetne fehér, teljesen ép, ciszheteroszexuális férfi.
És ez csak az A standard, ha egy film nem akar vagy nem tud ennek megfelelni, még mindig ott a maradék három.
A B standard a filmek kamerák mögötti alkotócsapatáról szól, és három kritériumot sorol fel, melyek közül legalább egyet kell teljesíteni:
- A filmek kreatív kulcspozícióiban dolgozók közül legalább ketten valamely alulreprezentált csoportból származnak (nők, etnikai kisebbségek, LMBTQ- vagy fogyatékkal élő emberek), kettejük közül legalább az egyikük etnikai kisebbség tagja. A szabály tisztázza azt is, mely munkakörökről van szó: casting director, vezető operatőr, zeneszerző, jelmeztervező, rendező, vágó, hajstylist, smink- és maszkmester, producer, látványtervező, díszlettervező, hangmérnök, VFX (vizuális effekt) supervisor, forgatókönyvíró. Tehát például egy pakisztáni producerrel és egy leszbikus látványtervezővel már akár zöld út vezethet az Oscarhoz - már ami a szabályokat illeti.
- A produkció kisebb kulcspozícióiból - kivéve a gyártási asszisztenseket - legalább hatot valamely etnikai kisebbség tagja lát el. Ez az olyan pozíciókról szól, mint például az első rendezőasszisztens, a fővilágosító vagy a scriptes.
- A teljes gyártóstáb legalább harminc százaléka a már jól ismert négy alulreprezentált csoportból kerül ki.
A négy standard közül talán a C a legizgalmasabb, amely gyakorlatilag arról szól, hogy mennyire elérhető, mennyire nyitott a filmes karrier azoknak, akik valamely alulreprezentált csoportba tartoznak. Ez a standard tehát az utánpótlásról szól, és ha ezen a területen fejlődni tud a szakma, az néhány éven belül garantálhatja, hogy már ne kelljen ilyen szabályzatokkal szőrözni, hiszen addigra természetes lesz, hogy kellően sokszínű csapatok állnak a filmek mögött. Ez a standard két kritériumot fogalmaz meg, melyek közül mindkettőnek meg is kell felelni ahhoz, hogy a standard teljesüljön.
- Olyan folyamatos, fizetett, változatos területeket lefedő (előkészítés, fejlesztés, gyártás, utómunka, zene, effektek, üzleti kapcsolatok, terjesztés, marketing, sajtó) gyakornoki programok biztosítása a film mögött álló gyártó, terjesztő vagy pénzügyi cégeknél, amelyek a négy alulreprezentált csoportnak kínál lehetőséget a tapasztalatszerzésre, különös tekintettel az etnikai csoportokba tartozókra. A szabály egy picit enyhébb a kisebb stúdiók vagy a független filmek esetében, ott komoly, nagy programok helyett két gyakornok is elegendő.
- Tréningek és készségfejlesztési lehetőségek a filmet gyártó, terjesztő vagy annak pénzügyi hátterét biztosító cégeknél a négy alulreprezentált csoport tagjai számára.
A D standard pedig arról szól, hogy a sokszínűségre és az esélyegyenlőségre törekvés nem csak a film elkészítésekor érvényesüljön, hanem a filmnek a közönséghez való eljuttatása során is, azaz a marketingért, a sajtómegjelenésekért és a forgalmazásért felelős csapatokban is. Egyetlen kritérium van, aminek meg kell felelni ahhoz, hogy a D standard teljesüljön:
- A film marketing-, sajtó- és forgalmazócsapatában több senior, azaz sokéves tapasztalattal rendelkező és ennek megfelelően magasabb pozícióban lévő alkalmazottnak kell lennie a négy alulreprezentált csoportból, különös tekintettel az etnikai csoportokra.
Elég? Sok?
A szabályok gyakorlatilag azonnal tiltakozást váltottak ki - és nem csak a fehér felsőbbrendűséget hirdető csoportokban -, melyek a filmesek alkotói szabadságát féltik az új előírásoktól. Az utóbbi évek botrányait felidézve mindez kissé komikus: verjük az asztalt a változásért, majd amikor egy szervezet, amelynek ehhez ereje és befolyása is van, megpróbálja kikényszeríteni, egyből jön a kézifék. Mintha csak az lenne a mostani fanyalgók elvárása, hogy a helyzet magától, minden külső beavatkozás nélkül oldódjon meg, ami - lássuk be - naivitás. Ráadásul, mint az a fentiekből kirajzolódik,
a szabályok elég nagy mozgásteret biztosítanak, olyan nagyot, hogy némi kutatással kiderül, a követelmények annyira lazák, hogy annak már most is megfelel az eddigi nyertesek többsége, főként az utóbbi egy-két évtizedben, de sokan már az 1920-as évekbeli díjazottak közül is.
Hiszen - ha más nem is - a casting directorok, a jelmeztervezők, a fodrász- és sminkmesterek döntő többsége (a Women in Hollywood statisztikái szerint nagyjából 80 százaléka) például nő. Így elég könnyen hozható a B standardnek való megfelelés, ehhez gyakorlatilag egy gyufaszálat sem kell megemelnie a stúdióknak. A C és D standardoknak szintén helyből megfelelnek a nagyobb stúdiók már ma is. De például az utóbbi öt évben három olyan nyertes is akadt, amely az A standardnak is könnyedén megfelelt: a Holdfény teljes szereplőgárdája színes bőrű színészekből állt, a koreai Élősködők szintén zöld utat kapna, a Zöld könyv pedig olyannyira megfelelt az etnikai kisebbség fontos szerepben követelménynek, hogy Mahershala Ali még külön Oscart is kapott mellékszereplőként.
Áshatnánk még mélyebbre, megnézhetnénk a jelölésig jutó, de végül díj nélkül maradó filmeket is, ott is azt találnánk, hogy ezeknek a szabályoknak már most is megfelel a szóba kerülhető filmek jelentős része. Az akadémia képviselői egyébként egy interjúban el is mondták, hogy nem csináltak mélyreható statisztikai analízist arra nézvést, hogy a korábbi felhozatalból hány film felel meg az új szabályoknak. A szervezet inkább az inkluzivitás elvét akarta beemelni a hivatalos szabályok közé. Egyébként a filmeknek már eddig is egy sor követelményt kellett kipipálniuk ahhoz, hogy szabályosak legyenek, nemhogy Oscarra lehessen őket nevezni: ki kellett zárni az állatkínzást, a gyerekmunkát és így tovább. Előbbit a CGI fejlődése gyakorlatilag egy az egyben megoldotta Hollywoodnak, utóbbira pedig kiváló jogi megoldások léteznek.
Szóval az adatok azt mutatják, hogy a túlkapást kiáltók nemcsak regresszívek, de alaptalan érvekkel próbálnak népszerűséget szerezni. Komikusak a fordított apartheidet, náci gyakorlatokat, numerus clausust kiáltó vélemények, hiszen a megkövetelt arányok olyan alacsonyak, hogy azok meg sem közelítik a tényleges társadalmi összetételt. Egy, kettő, fél tucat, harminc százalék - ilyen számoktól és arányoktól félteni az alkotói szabadságot elég aránytalan reakciónak tűnik, hisz még ha az összes standardnak megfelel egy film, akkor is jócskán marad hely a privilegizált csoportoknak.
Arra a komolyan aligha vehető kérdésre tehát, hogy akkor most már csak fekete leszbikusok ömlengése nyerhet-e Oscart, a válasz egyértelműen: nem.
Olyannyira nem, hogy amíg, például, a szereplőket egy nő válogatja ki, és pakisztáni gyakornokok főzik a kávét a marketingosztályon, a stúdiók minden gond nélkül készíthetnek - és nevezhetnek az Oscarra - egy kizárólag fehér férfi színészeket felvonultató polgárháborús, rabszolgaságpárti drámát, és ha a kultúrharcosok sipítoznak, azt sem kell meghallaniuk, hiszen ők mindent megtettek a sokszínűségért.
Kiemelt kép: Universal Pictures
