Anyai nagyapám, Szécsi László (1926-2013) emlékének
Csonka Pálné Warga Margit az ostrom idején a harmincas évei közepén járt. Férjével (a Műegyetem híres statikaprofesszorával) és három gyermekével a Horthy Miklós (ma Bartók Béla) úton laktak. A naplóban nem szereplő időpontban a biztonság kedvéért átköltöztek a Somlói útra (a Gellérthegy környékére) a naplóíró sógorához, a háború ugyanis napról napra közeledett Budapesthez és november elején úgy tűnt, el is éri.
A 2. Ukrán Front október 29-én indította meg a Budapest elleni támadást (nagyjából a Baja-Szolnok vonalról). Sztálin az előző napon adta ki a parancsot Malinovszkijnak telefonon, hogy “politikai megfontolásokból” napokon belül foglalja el Budapestet. Malinovszkij hiába kért ötnapos türelmi időt az előkészületekre. A határidő november 3. volt, ami csak akkor teljesülhetett volna (vagy még akkor sem), ha a Vörös Hadsereg egyáltalán nem ütközik ellenállásba. A 3. magyar hadsereget szét is verték, de a vártnál gyorsabban beérkező német erősítések és a város körül kiépített védelmi vonal (Attila-vonal) miatt az offenzíva nagyjából egy hét után elakadt. Az újabb kísérletek sem jártak sikerrel és december 6-án Csonka Pálné azzal kezdte a naplóját, hogy
„… november 2-a óta halljuk az orosz ágyúkat. […] Budapest az oroszok ostroma előtt áll. Az éjszakában nincsenek kivilágított ablakok, csak messze-messze – amint letekintek a Somlói úti villából – a Duna másik partján az ágyúk torkolattüzeinek villanását látom olykor-olykor.”
Kilátás a Citadelláról a déli összekötő vasúti híd felé. Carl Lutz felvétele, 1944. Archiv für Zeitgeschichte ETH Zürich/Agnes Hirschi (Fortepan)
A „biztonságot” nem is annyira az új lakcím jelentette, hanem a ház kertjében álló bunker, amit Csonka Pál tervezett. Erre szükségük is volt, a hegy ugyanis kiemelten fontos célpontnak számított, nagyjából ugyanazért, amiért az osztrákok felépítették a Citadellát – be lehetett látni (és lőni) róla a várost.
„A háború borzalmai előre vetítik árnyékukat. A gondok napról-napra nyomasztóbbak lesznek […] Ideges nyugtalanság vesz erőt a lelkeken, s emberek, kik egész élet verejtékes munkájával teremtették meg kis otthonaikat, öregekkel, gyerekekkel együtt indulnak nyugat felé. Kétségbeesett tömegek ostromolják a pályaudvarokat, melyekről félnapos késéssel indulnak el a zsúfolásig megtelt szerelvények, biztos célpontul szolgálva a repülőknek.”
A főváros körül 24-én zárult be az ostromgyűrű.
„Nagykarácsony napja. […] Ma azonban nagy tömegek ünneplő ruhában nem sietnek a templomokba. Erős az ágyúzás odakint. Egyre gyakrabban halljuk a lövedékek süvítését és becsapódását […] és egyre közelebbről hallatszanak. Tíz óra felé járhatott az idő, amikor egy közvetlen közelünkben becsapódó gránát robbanására nagy csörömpöléssel törnek be az ablakok. Gyermekek, felnőttek szaladnak az óvóhelyekre. Az aknák a mi vidékünkre vannak beállítva. Magam is lebotorkálok. […] a fenntartózkodás egyelőre lehetetlen. A gyerekeket levisszük a bunkerba. Egy tűzhelyet állítanak fel az alagsorban s a legszükségesebb holmikat is lehordjuk.”
Aki tehette, az óvóhelyekre, pincékbe húzódott.
„A város kihalt, az utcák néptelenek. Csatatérré változott egész Budapest. Állandó most már az ágyúzás. Gépfegyverek, puskagolyók zaja és már közeledik a front. Az emberek óvatosan s nagy sietséggel közlekednek, olykor-olykor hasra vágódva vagy kapualjakba húzódva”
Óvóhely bejárata, 1944. Fortepan
Fokozatosan megszűntek a városlakók számára magától értetődő szolgáltatások.
"Villanyvilágítás már napok óta nincs […] A vezetékes vízszolgáltatás is már több ízben szünetelt, de a bomba által felszaggatott részeket sikerült újra és újra rendbe hozni. Ilyenkor megtöltjük a rendelkezésre álló üres edényeket és tartályokat […] A telefonvezetéket már több ízben megjavították a férfiak, de […] most már végleg leszakadtak a drótok. A szomszédban működő készüléken keresztül kapunk még olykor-olykor híreket.”
A naplóíró fiának visszaemlékezése szerint azonban a villany hiányát ki tudták küszöbölni valahogyan.
„minden gyertyából új gyertyát öntöttünk és aztán megint újat, de hát aztán mégis elfogyott egy idő után a viasz, ezért ők [az apja és a két nagybátyja] vettek egy [lábbal hajtható] varrógépet, annak kerekére egy bicikli-generátort szereltek, és ha valaki ott ült és a lábával varrógépezett, az hajtotta a generátort.”
Milyen volt az élet odalent?
„… míg kint az élet tengere viharzik, mi beszállunk egy négy méter hosszú, két méter széles mentőhajóba […] Elől az imbolygó gyertyafény a viharlámpa, hátul a szellőzőnyílás a szivattyú. A fejünk felett körbefutó polcokon s a pad alatt elhelyezett csomag, […] amit magunkkal vihetünk. A hajóban kilenc apró gyermek és kilenc felnőtt szorong…”
Budapest I. Budai Vár. Kilátás az Erdődy-Hatvany palotától a Halászbástya felé, jobbra a korábbi brit követség. 1945. Archiv für Zeitgeschichte ETH Zürich/Agnes Hirschi (Fortepan)
Hamar kialakult az új napirend.
"Amíg a gyerekek fenn [a konyhában] reggeliznek […] eltüntetjük a fekvőhelyeket. A kis helységet kisöpörjük, kiszellőztetünk […] Játékokat hozunk le […] Az, aki a gyerekeknek felolvas, az egyetlen gyertya mellé húzódik, tartván a többieknek is a világosságot, akik varrni vagy rajzolni odatelepszenek. A legkisebbeket babákkal, színes kockákkal foglaljuk le, kibírhatóvá téve így [a felnőttek számára] a helyzetet […] Közben tízórai, majd 12-kor ebéd következik. A pad egyik végét letakarjuk, ott tálalunk. Mindenki saját családját gyűjti maga köré, hogy őket ellássa. […] Ebéd után az idősebbek és a gyengélkedők lepihennek, […] a gyerekeket levegőre visszük [ha nem lőnek]. Majd újra olvasás, játék következik, s már itt a vacsora. Míg a gyerekek a konyhában kezet mosnak, hozzuk az ágydeszkákat, rudakat.”
Január közepén annyival rosszabbodott a helyzet, hogy Pest elesett, úgyhogy a szovjetek csak Budára koncentrálhattak.
„A Parlamentre kitűzték a vörös lobogót: Pest elesett […] A csapatok visszavonultak Budára. A parancsnokság elhelyezkedett az Alagút bombabiztos térségében, s a katonák egy része pedig a Vár kilenc méteres sziklapincéjében. A gyenge kis óvóhelyre szorult lakosság végletekig feszült idegrendszerrel lélegzet visszafojtva [!] vár.”
Az idegeket a légitámadások is tépázták.
„Ma [20-a] ismét a Horthy Miklós úti házban jártam […] hogy elhozzam a gyertyakészletemet, mert már nagyon fogytán vagyunk. […] szörnyű látvány tárul a szemem elé. A ház hátulsó része a délelőtt folyamán súlyos bombatalálatot kapott, s három emelete a földszintre zuhant. A házban rettentő a zűrzavar. […] a beomlott rész négy felnőttet és négy gyereket temetett maga alá. A férfiak csákányt, lapátot ragadva dobálják szét a törmelékeket, s a romok alól hallható hangokat követve megkísérlik a mentést”
Budapest, 1944. Fortepan/Dobóczi Zsolt
Néhány nap múlva a naplóíró közelről is láthatta, milyen egy légitámadás.
„A bombázások ereje napról napra fokozódik. Már [22-én] délben 11 órakor megjelennek a gépek Buda felett és este 4-ig tart a környék bombázása. […] Egyre sűrűbben halljuk a gépeket, s a lányokat le kell hívni a konyhából… Hirtelen szörnyű robaj rázza meg a levegőt, az óvóhely meginog. A házat találat érte […] a gyertya elalszik, a szellőztető ajtaja leszakad, az ott lévő üvegek csörömpölve hullanak a földre […] újabb és újabb dörrenések jelzik, hogy további találatokat kaptunk. A sötétben nem tudom megállapítani, hogy mi történt, csak azt, hogy élek. A körülöttem meginduló beszélgetések jelzik, hogy az óvóhelyen nagyobb baj nem történhetett. […] A szellőztetőket működésbe hozzuk, a vészkijárókat kinyitjuk. Kint -18 fokos hideg van. […] gépek zúgása [hallatszik], a robbanások tompa dübörgése, a közelünkben felállított légelhárító ágyúk ugatása. […] környékünket bombákkal árasztják el, s az alacsonyan szálló gépek géppuska tüzet [!] bocsátanak a környékre.”
Szerencséje volt.
„Aggodalom fogott el, vajon az óvóhely megmenthető-e, vagy kilenc apró gyermekkel, golyózáporban kell majd új hajlékot keresni. […] az alagsornak azt a részét, amelyben lakunk pillanatnyilag sikerült megmenteni, de a ház többi része mind a tűz martaléka lett.”
Budapest II., Margit körút a Keleti Károly utcából nézve. Balra a Regent-ház maradványa, szemben a Szász Károly utca torkolata. 1945. Fortepan
Az óvóhely sem mindig jelentett teljes biztonságot.
„Ismerőseimmel találkozva a Somlói úti elhagyott lakás lakói felől érdeklődtem. Megtudtam, hogy […] a Horthy Miklós úti laktanya óvóhelyére menekültek. Alig értek oda, midőn az óvóhely telitalálatot kapott. Családjuk tizenegy tagja közül [meghalt] tíz […] egy kétéves kisfiú maradt meg.”
És milyen volt a helyzet odafönt?
„Az üzlethelységek kifosztott kirakatának helyén német tankok, gépkocsik sorakoznak. Az úttesten egy halott fekszik, odább elhullott lovak hevernek. […] A legtöbb állatnak már csak a feje s a belső részei maradtak ott a szemét és a kocsironcsok közt elszórva.”
Budapest I. Budai Vár. Szalag utca - Szőnyeg utca sarok a Hunyadi János útról nézve. 1945. Fortepan/Ungváry Krisztián
Február 11-én a német és magyar alakulatok megpróbáltak kitörni az ostromgyűrűből. Ez a dátum a Somló utcaiak számára is emlékezetes maradt, a szovjet ellencsapás ugyanis őket (is) érte.
„Az éjszaka igen nyugtalan volt. Szakadatlan aknazápor zúdult vidékünkre […] de reggel 4 órakor az aknázás megszűnt s azóta csend van. A puskalövések egészen közelről hallatszanak […] mintha a két front között a senki földjén lennénk. Kínos bizonytalanságban telik a délelőtt, amíg végre egyik, rendszerint jól értesült szomszédunktól betekintést nyerhetünk a helyzetbe. […] Megtudjuk azt is, hogy a német csapatok már éjszaka megkapták a visszavonulási parancsot […] Ekkor hullott aknazápor a mi vidékünkre, s a Szikla templom [!] alatt, ahol az út összeszűkül, sűrűn aratott a halál. A Várban összegyűlt alakulatok megkísérelték magukat kivágni, de hullák ezrei jelezték útjukat.”
Senki sem tudta, mi jöhet ezek után, de a naplóíróhoz hasonlóan sokan reménykedhettek abban, hogy csak jobb lehet.
„Dél felé a szomszéd házmester szól be, hogy nem messze oroszokat látott. Új életerő ébred a hírre bennem, hogy a rettegés s aggodalom megszűnnek, s az üszkös romokon ismét új élet keletkezhet.”
Címkép
Budapest I., Budai Vár. kilátás a Halászbástyáról az Iskola lépcső felé. Szemben a korábbi brit követség, jobbra az Erdődy-Hatvany palota. 1945. Archiv für Zeitgeschichte ETH Zürich/Agnes Hirschi (
Forrás
Ostrom. CSONKA Pálné emlékei. Az utószót írta KAISER Anna. Budapest, 2005.
Felhasznált irodalom
UNGVÁRY Krisztián: Budapest ostroma. Corvina (Faktum sorozat), Budapest, 1998.
