Van az a mondás, hogy a nők két dologért képesek hegyeket megmozgatni: azért, hogy legyen gyerekük, és azért, hogy ne legyen.


Nagyjából ez az egyik alapvetése Sophie Mackintosh második regényének, az Athenaeum Kiadó gondozásában megjelent Kék sorsjegynek. A brit írónő már a The Water Cure című debütregényével a Man Booker-díj esélyesei közé került, azaz finoman szólva is beírta a nevét a figyelemre méltó fiatal írók sorába, és a Kék sorsjegy sem kevésbé izgalmas. Két regénye alapján Mackintosh jelenlegi érdeklődése elég jól kirajzolódik: lánygyerek-lét, nőiség, anyaság, elnyomás, nőkre, lányokra leselkedő veszélyek. És rejtély, erő, kaland, valamint erős érzékiség - ami a szextől független, inkább az életnek a természetes szenzualitása - ezek jellemzik Sophie Mackinstosh regényeit, no meg a plasztikus stílus, amiben a rideg távolságtartás és az ösztönösség forrósága természetesen él egymás mellett.

Calla, mint minden lány, különös módon ünnepelte első menstruációját: felnőtté válásának e jelzését követően felöltöztették szépen, és elvitték egy fényes, elegáns helyre, ahol életének lottószelvényét megkapta néhány sorstársával együtt. Egy gép kis papírszeletet dob a kezébe, a sorsjegyet, amit aztán egész életében viselnie kell a medáljába zárva, és amely meghatározza, hogy élete milyen mederben folyhat tovább - de csak miután átesik egy próbatételen: el kell jutnia egy nagyvárosba. A sorsjegyet ugyanis azon a napon kapják meg a lányok, amikor kikerülnek a szülői házból.

A kék sorsjegyesek bizarr túlélőjátékkal szétszélednek a városok felé, hogy milyen nehézségeken és veszélyeken mennek keresztül, az senkit nem érdekel.

Aztán a városban már nem olyan vészes, tanulhatnak, szakmát választhatnak és egyáltalán: olyan életet építhetnek maguknak, amilyet akarnak, egy megkötéssel, éspedig, hogy sosem lehet gyerekük, erről a kötelező spirál gondoskodik, no meg a pszichológiai tanácsadás. A fehér sorsjegyes lányok sorsa más, őket a lottózóból autó viszi egy másik élet felé, ám ennek részleteiről nem tudunk sokat, csak egy biztos: nekik lehet gyerekük, sőt, amennyiben nemzőképesek, nem is tagadhatják meg a gyerekszülést.

Főhősünk, Calla azonban kék sorsjegyet kap és vele a független élet jogát. Mit jogát, kötelességét. Ezzel boldogan el is éldegél jó ideig, ám egyszer csak elkezdi átvenni tudata felett az uralmat a vágy: anya akar lenni. Minden szabály, minden tudatlansága és az államilag szabályozott rendszeres elrettentés ellenére, leküzdhetetlen erővel. Márpedig ebben a világban nincs lehetőség arra, hogy a nők meggondolják magukat anyaság-ügyben, ha pedig egy kék sorsjegyes teherbe esik, és nem hajlandó elvetetni a babát, akkor menekülnie kell, hátha sikerül átjutnia a határon, miközben a hatalom emberei üldözik.

Hogy pontosan miért és hogyan alakult ki az a világrend, amiben a Kék sorsjegy hősei élnek, arra nem sok szót veszteget az író, bizonyos kérdésekre sosem kapunk választ. Az sincs a fókuszban, hogy a hatalom pontosan miként tartja fenn ezt a rendszert, az pedig, hogy ennek az államrendnek meg kellene változnia, és ezért emberek hajlandóak komoly áldozatokat is hozni, fel sem merül. Ilyen értelemben a Kék sorsjegy nem hagyományos disztópia: az írót nem az érdekli, hogyan szüntetik meg hősei a diktatúrát, hanem az, hogy miként próbálnak túlélni és kiharcolni benne a saját kis személyes szabadságukat.

Amint az sejthető, Calla megoldja, hogy teherbe tudjon esni, és elindul a menekülés, ami nem tűnik teljesen reménytelennek: előjönnek a kamaszkori, városba tartós menekülés túlélő ösztönei, illetve Calla még egy kis előnyt is kap, mondván, munkájában jó szolgálatot tett az országnak.

Menekül autóval, gyalog, futva, árkon-bokron, koszos benzinkutakon és ijesztő élményeken át, még útitársa is akad, nem is egy, és miközben szökni próbál elrendelt sorsa elől, a benne fejlődő magzat összes testi-lelki hatásával is találkoznia kell.

Ugyan sztorinak is jó a Kék sorsjegy, de a regény igazi erőssége éppen az, ahogy az anyaság vágya lassan kifejlődik, elburjánzik Callában, ezt a metamorfózist pedig Mackintosh olyan erővel fogalmazza meg, mint egy rég esedékes, tűpontos himnusz. Az anyaság iszonyatos, gyilkos ösztöntől sem mentes ereje nem gyakran kap ilyen megéneklést, nőként gyakorlatilag húsba vágó élmény, de szerintem a férfi olvasók is megérezhetnek valamit abból a minden logikát nélkülöző, minden jól felfogott önérdekkel szembemenő vágyból, ami a gyereket akaró nőket jellemzi, és abból a bizarr tudati állapotból, amivel egy anya a gyereke szükségleteiért legszívesebben a húsát is odaadná. Anyasághimnusz, disztópiában lazán megfürdetve.

Kiemelt kép: GettyImages


ÉRTÉKELD A MUNKÁNKAT EGY LÁJKKAL, ÉS OSZD MEG MÁSOKKAL IS! KÖSZÖNJÜK!