Az elnyűhetetlen frontember túlélte a rock and roll életstílust is.
Húsz évvel ezelőtt történt. Brüsszel egyik sétáló utcájában kerestünk éttermet, amikor az egyik előtt megláttunk egy hét fős társaságot, a sor végén egy feltűnően nagy darab férfival. Egyszer csak Párom megbökött: „Nézd csak ott a sor elején azt a kicsi, csúnya angol nőt. Teljesen olyan, mint Mick Jagger.” Odanéztem, és megráztam a fejem, mint a rajzfilmfigurák. Nemhogy olyan volt, hanem ő maga, Mick Jagger személyesen! Próbáltunk közelebb menni a társasághoz – beazonosítottunk egy negyvenes nőt és négy fiatalabb hölgyet – de az étterem olasz tulajdonosa kétségbeesett „zárva vagyunk!” kiáltással állta útunkat. Amikor azért mégis bekukucskáltunk a pizzeriába, a kétajtós szekrény árnyékolta le a kilátást, de azért a hóna alatt sikerült beazonosítani a Rolling Stones frontemberét.
Ennél közelebbről azóta sem volt hozzá szerencsém, de Jagger már az előző évtizedekben és az utóbbi 20 évben is jócskán gondoskodott arról, hogy legyenek róla maradandó élményeim.
Michael Philip Jagger, aki 2002-ben bekerült a lovaggá ütött rock-csillagok exkluzív klubjába, a Kent grófságbeli Dartfordban született 1943. július 26-án középosztálybeli családban – szülei egyaránt tanárok voltak – és bár már gyerekkorában énekelt a helyi templomi kórusban, az újságírói és a politikusi pálya is vonzotta. Kitűnő tanuló volt, érettségi után a tekintélyes London School of Economics hallgatója lett. Aztán 1961. október 17-én Mick és gyerekkori haverja, Keith Richards összefutottak a dartfordi pályaudvar peronján, és kiderült, hogy mindketten a chicagói blues és a rock and roll rajongói. Bár már korábban is voltak amatőr együtteseik, ez a találkozás döntötte el életüket.
Mick szülei, Joe és Eva, kezdetben nem voltak elragadtatva fiúk választásától. Később az anya azt nyilatkozta, hogy Mick egyszer arra a kérdésre, hogy mi lesz, ha nagy lesz, azt felelte: híres ember, és ő hitt neki, mert „mindig olyan komoly gyerek volt.”
A fiatal énekes nem csupán Chuck Berry és Muddy Waters lemezein nevelkedett, hanem a gyakorlatban is remek iskolába került: a brit blues megteremtője, Alexis Korner figyelt fel az alig 19 éves Jaggerre és meghívta a Blues Incorporated nevű együttesébe, ahol akkor egy ifjú nemzedék színe-java játszott, köztük egy Charlie Watts nevű dobos és feltűnt egy másik tehetséges, sokoldalú fiatalember, Brian Jones is. Aztán 1962 májusában Jones hirdetést adott fel az egyik londoni jazz-klub lapjában, rhythm-and-blues bandához keresett társakat. Az új csapat, amely Waters egyik dalának címéből választotta nevét, két hónap múlva már bemutatkozott a legendás Marquee-klubban, majd 1963. januárjában az Ealing Jazz Club közönsége hallotta először a Rolling Stones Jones Jagger, Richards, Watts és a basszusgitáros Bill Wyman alkotta „klasszikus” felállását. A többi már történelem.
A „Kövek”, ahogy máig tévesen emlegetik őket (A „rolling stone” ugyanis amerikai fekete szlengben „számkivetettet”, „földönfutót” jelent) nemcsak mestereik útját követték, hanem kitalálták saját, elemi erejű rock and roll-értelmezésüket, és a nemzedékek vérébe beleivódott riffek mellett számos emlékezetesen szép dallammal is megajándékozták a világot. A Jagger-Richards páros munkássága a maga nemében ugyanolyan „világörökség”, mint a Lennon-McCartney kettősé. Ennek kapcsán oszlassunk el egy másik tévhitet: bár a zenei kreativitásban folyamatosan rivalizált egymással a Stones és a Beatles, a „kedves vidéki srácok” és a „londoni rosszfiúk” kibékíthetetlen ellentétét a média találta ki (ugyanez megvolt nálunk is az Illés és az Omega esetében…), de az igazi zenerajongók akkor is, azóta is megtalálták mindkettő értékeit.
Muzsikusi kvalitásaik mellett a Stones sikere évtizedeken át nem kis mértékben Mick Jagger karizmatikus színpadi jelenlétének volt
köszönhető. Vonzó külső helyett egyedülálló karakterével és kisugárzásával, mélyen átélt előadásmódjával, a közönséget szuggeráló, tereket ölelő fáradhatatlan mozgásával, öniróniától sem mentes arcjátékával vált a rock egyik állócsillagává, miközben évtizedeken át bírta hanggal is a több órás koncerteket. A legnagyobb pályatársak számára is vonatkozási pont lett Robert Planttől Steven Tylerig, de utat mutatott nálunk is Kóbor Mecky-nek és Hobónak egyaránt. Neki és társainak elhittük a Satisfaction vagy a Street Fighting Man lázadását, a Brown Sugar agresszív vagy az Angie fojtott szexualitását, a Start It Up vagy a Love is Strong elemi rock and rollját, de az As Tears Go By líráját vagy a Wild Horses-t, a drogfüggéstől való menekvés egyik legszebb megfogalmazását.
Talán 13 éves lehettem, amikor nagynéném meglepett a Stones kislemezével, a Jumpin’ Jack Flash-sel, a borítóját egy olasz rock-lapból vágtam ki, ma is őrzöm. Azóta is egyik kedvenc dalom tőlük, az olyan mélységes blues-okkal, mint a Love In Vain vagy a You Gotta Move, vagy kamaszkorom legszebb „kölcsönvett” vallomásával, a Lady Jane-nel (melynek igazi értelmét később tudtam meg a Lady Chatterley szeretőjéből), és a bostoni fojtogató által ihletett Midnight Ramblerrel együtt, amelynek a Jagger fújta szájharmonikájától és ritmusváltásaitól még mindig libabőrös leszek.
Ha Brüsszelben nem is tudtunk bekerülni Mick aurájába, voltak életemben a Stones-hoz kötődő kitörölhetetlen pillanatok. Először 1990-ben a Práterben láttam őket. A harmadik szám a gyönyörű Ruby Tuesday volt, amelynek utolsó versszaka után Mick hátralépett a mikrofontól és 80 ezren énekelték a refrént. Vajon hogyan élhet meg egy ilyen pillanatot? Nekem „kívülállóként”, ahogy felidézem magamban, még most is elszorul a torkom. Aztán ugyanezen a koncerten az óriás futurisztikus várost megjelenítő díszlet csúcsán jelent meg, hogy megérintse a csillagokat a 20.000 Light Years From Home-ban, majd ennek végén a kékes-ezüstös fények egyre lejjebb lépkedtek és egyre vörösebbé váltak, mígnem belevágtak a Sympathy For The Devilbe. Ha még lenne valaki, aki úgy véli, hogy Jagger „a 666-os fenevad megtestesülése”, annak elmondjuk, hogy a dal nem más, mint Woland némileg aktualizált monológja Bulgakov Mester és Margaritájából.
Aztán jött első Népstadion-koncertjük 1995 augusztusában, amely előtt mindenki ott tolongott, „aki számított” köz- és kulturális életünkből, és versenyt nyilatkoztak Rolling-rajongásukról. De a lényeg a koncert volt, amelyen úgy foglalták össze 30 évüket, hogy a fal adta a másikat. Már addig is imádtam a Gimme Shelter című dalukat, de amit Mick és a fekete Lisa Fisher ott duettben előadott, számomra felért azzal a bizonyos „nyíltszíni” aktussal, amit tíz évvel korábban Jagger Tina Turnerrel követett el a Live Aiden.
Amikor 2007-ben visszatértek Budapestre, egyik ifjú kollégám megjegyezte: „Aztán nehogy ott haljanak meg az öregfiúk a nyílt színen”. Lehet, hogy ez a 30 körüli fiatalember fél óra után levegő után kapkodott volna attól, amit az „öregfiúk” nyomtak, nemcsak Mick, hanem lassan mumifikálódó Keith Richards és Ronnie Wood, és persze az azóta eltávozott Charlie Watts-ot sem lehetett kizökkenteni a fílingből. És hogy a frontembernek biztosan meglegyen a kilométerátlaga két színpadot is berohangált. Erről az estéről talán a Paint It Black maradt meg a legjobban felpörgetett szívritmusával és a gospel-szerű You Can’t Always Get What You Want…
„Nem kaphatod meg mindig azt, amit akarsz, de ha néha megpróbálod, rátalálhatsz arra, amire szükséged van” – énekli ebben a dalban Mick Jagger, aki mindent megkapott a zene által: hírnevet, vagyont, és még egy kissé szerteágazó nagy családot is. Egy immár világörökségi zenéért, életérzésért cserébe.
