„Az emberek nincsenek felkészülve a lélek mélységeire és arra sem, hogy ez egy hosszú folyamat” – mondja Limpár Imre tanácsadó szakpszichológus, akivel A lélek igazságai – Önismereti lehetőségeink című könyvéről beszélgettünk.
Amikor a kezembe vettem Limpár Imre A lélek igazságai – Önismereti lehetőségeink című könyvét, a borítóról a Truman-show zárójelenete jutott eszembe. Beszélgetésünk elején kiderült, hogy nem is járok nagyon messze az igazságtól, bár ihletője nem a modern médiáról valaha készült egyik legjobb film volt. A szerző azt kérte a kiadótól, hogy a címlap valamiféle „optikai csalódást” ábrázoljon, mivel „a lélek igazságai szubjektívek”, és attól függenek, hogy éppen hol áll a borítón látható főhős.
De a mozi végig jelen van. A kötetben a tanácsadó szakpszichológus számtalan olyan kérdést vet fel, amelyek szinte megkerülhetetlenek bárki életében és amelyek segítenek eligazodni saját magunkban, a körülöttünk zajló világban. És Limpár Imre e fontos kérdésekhez népszerű filmekből említ kézzelfogható példákat.
– Az volt a célom, hogy egy fontos kulturális térbe csatornázzam be az anyagot. Amikor még nem tudtam, hogy a gyöngyök hogyan fűződnek fel, abban biztos voltam, hogy minden fejezet végén legyen egy eset, egy „kis színes” sztori és egy konkrét filmajánló – mondja a szerző – A művészet, a kultúra az élet materiális kihívásaira ad nem materiális válaszokat, ezért érdemes táplálkozni belőle.
– Már az ókori görög delphi jósdán is ott volt a felirat: „Ismerd meg önmagad!” Ismerjük-e, merjük-e megismerni önmagunkat?
– Általában nem. Az önismeret egy szelence, nem tudjuk, mit rejt. A motivációs trénerek elhitetik velünk, hogy amikor magunkkal foglalkozunk, valami habos-babos, könnyű, trendi dolog. Ha valaki terápiába jár és időnként nem agyhalott, zombi üzemmódban érzi magát, nem fáj neki az élet, és nem találja a helyét, miután lelkét betették egy centrifugába, akkor az egy rossz terápia. Persze a másik véglet sem jó, ha mindig ezt érzi.
Amikor elkezdtem az első könyvemet tervezni, ami végül 2018-ban jelent meg, az is volt szándékom, hogy az akkori Imre gondolatait konzerváljam, ahogy akkor látta a világot. Ma már bizonyos pontokon tudok magammal vitatkozni. A tudományban is gyakran kell egyes tételeket felülvizsgálni.
– Az élet választás kérdése – írod az egyik fejezetben. De mennyire vagyunk szabadok a választásban, mennyire függünk a családi narratíváktól, a transzgenerációs tégláktól?
– Nagyon. Van egy ábra a könyvben a létlehetőségek 100%-os köréről, amelyből 18 éves korunkra marad egy soványka körcikk. Azért haragszom a gyors változást ígérő gurukra, mert azt hirdetik, hogy „bármit elérhetsz, mert megérdemled, ez neked jár, biztosan sikerül”. Vagy nem. Egyszer láttam a tv-ben egy főzőversenyt, amelyben a győztes így nyilatkozott: „Azért nyertem, mert elég mélyre ástam magamban.” És mi van a többi százzal, aki szintén mélyre ásott, de neki nem sikerült? Ki kell békülnünk a saját adottságainkkal, DNS-ünkkel, azzal, amit otthonról hoztunk, de nézzük meg, mi az, amit elérhetünk, ha jókor, jó helyen vagyunk, kellő energia-befektetéssel.
–Tehát nem kell beletörődnünk a sorsunkba…
– Sokan nem vállalják a választás felelősségét. Amíg valaki nem választ a lehetőségei közül, mutogathat a világra. Egyszerűbb másokat utálni azért, mert nekem nem sikerült. Ellenben még egy rossz döntésről is elmondhatom, hogy az én vagyok, és szerintem így a lélek egyben marad.
– A sikerhajszolás napjaink egyik „átka”. Tudjuk-e egyáltalán, mi az, hogy siker?
– A sikert manapság behelyettesítjük a népszerűséggel, a lájkokkal. Számomra a siker az életstílusban keresendő, hogy olyan életet élek, amilyent szeretek. Ebbe beleférhet akár az anyagiak hajszolása is, ha valakinek az az életstílusa. De van erről egy történetem. Édesapám zenész, és volt egy cimborája, aki óceánjárók zongoristájaként bejárta a világot. Ez a barát egyszer azt mondta neki: „Bökj rá Magyarországon bármelyik ingatlanra, nagy valószínűséggel meg tudnám venni. De közben felnőtt két fiam, és azt sem tudom, kicsodák és ők sem tudják, hogy ki az apjuk”. Ez engem nagyon szíven ütött. Éppen ezért gondolkodom azon, hogy az idén mennyi munkát vállaljak, és muszáj nemet mondanom egyes felkérésekre, mert különben nem fogom a négyéves fiamat látni. Nekem ez a siker. Látok egy sikeres felső vezetőt, több milliós nettó fizetéssel, és nem látja a gyerekeit, vagy ha igen, a szervezete legyárt neki valami pszichoszomatikus nyavalyát, hogy kénytelen legyen leállni. Ez nem azt jelenti, hogy ne legyen pénzünk, ne együnk ínyencségeket, ne utazzunk el néha. Kosztolányi Dezső Boldog-szomorú dal című versében pontosan leírja, hogy mi az, hogy „elég”.
– A fizikában, csillagászatban használatos „szökési sebesség” kifejezéssel írsz a szülő-gyerek kapcsolatról, a felnőtté válásról, élők és holtak elengedéséről.
– Néhány éve kisfiammal a játszótéren voltunk, esős-saras időben. A gyerek a feje búbjáig koszos volt. A fejemben megszólalt akkor már halott Édesanyám hangja: „Imikém, kisfiam, ilyent nem csinálunk, nem erre neveltelek”. Közben megszólal Vekerdy tanár úr – Isten nyugosztalja őt is: „Sarazzon a gyerek, az jót tesz a pszichés fejlődésének”. És ez a két hang jól elmeccsel a fejemben. Törekszem arra, hogy inkább a Tanár úr győzzön, de lesznek olyan esetek, amikor az Anyám győz. A bennünk élő anya-, apa-kép velünk marad, csak ne tekintsük az általuk mondottakat életre szóló evidenciáknak. Nem könnyű „megszökni”, ezért is választottam fejezetcímnek.
– Az időgazdálkodás is nagyon fontos része a mindennapi életünknek, amíg nem válik kényszeressé.
– Van, aki beleszeret a terv megtervezésének tervezésébe! Sokan az időgazdálkodást mennyiségi kérdésnek gondolják. Ha erre nem figyelünk, új „sztahanovistákat” gyártunk.
–Tavaly 89 évesen elhunyt Édesapám utolsó heteiben egyszer azt mondta: „Végülis szép, gazdag, tartalmas életem volt”. Ez jutott eszembe arról a fejezetről, amit a restanciákról írsz.
– Amikor valaki azon kapja magát, hogy megmérgezik, lefelé húzzák a régi restanciák, el kell őket engedni. Gimnazista koromban imádtam a történelmet, és soha nem lesz többé olyan mély a tudásom, mint akkor, de ma már sajnálnám az időt, hogy bepótoljam. Ezzel szemben múltkor elővettem a negyedikes hittan-füzetemet, és Barnabás atya tanításai ma is magával ragadnak! Ahhoz, hogy valamit bűntudat nélkül elengedjünk, le kell adnunk a hiúságunkból, nem érthetünk mindenhez. Ha valaki mindenhez ért, az nekem mindig gyanús.
– És mi van azokkal a vágyakkal, amely egész életünket végig kísérik? Én újságíróként, íróként elértem ezt-azt, de fiatal korom óta szeretnék filmezni, és ha most valaki azt mondaná, hogy egy forgatókönyvemből film készül, csapot-papot otthagynék.
– Az a kérdés, hogy mersz-e egy régi vágyat céllá emelni. Akkor tenni kell megvalósulása érdekében, de ha nem, akkor már az egyéntől függ, hogy miként tudja elengedni. Ha felteszed a kérdést, hogy meghalhatsz-e anélkül, hogy ez a vágyad teljesül, rájössz, hogy egy sor vágyad nem teljesült, mégsem éltél hiába. Nekem régi vágyam, hogy mielőtt meghalok, 20-25 nyelven tudjam fejből a Miatyánkot. De lehet, hogy ha egy orvos azt mondaná: Limpár úr, van fél éve hátra, nem biztos, hogy ezzel tölteném az időmet. Bizonyos vágyakra, ha a halál felől nézzük, hamarabb lesz válasz, mintha a jelenből nézzük. Sokszor őrizgetünk évtizedekig olyan vágyakat, amelyeket huszonéves énünk táplált, ezeket sem árt felülvizsgálni.
– Ismét visszatérünk a mozihoz. Hogyan vágjuk meg „életünk filmjét”? A példa a könyvedben a Vágott verzió, Robin Williams-szel a főszerepben.
– Saját patológiánk tükröződik ki abban, hogy mit emelünk ki a megélt dolgokból. Működésbe léphetnek elhárító mechanizmusok, torzítások. Ha valakinek olyan személyiség-torzulása van, hogy azt képzeli, ő a legjobb ember a világon, olyan filmet vág magáról, hogy szinte szentté lehetne avatni, és ha szembesítenéd vele, hogy „te egy gazember vagy”, nem értené. Az is fontos egy ilyen életfilmben, hogy mi az, amit bármikor beletennél, és mi az, ami időről időre változik. Lehet, hogy valakiről 25 évesen azt hittük, hogy életünk szerelme, aztán később be sem kerülne a filmbe. Az önismeret szempontjából a leglényegesebbek azok a cölöpök, amelyek sosem változnak.
– Mindenkinek szüksége van olyan biztos pontokra az életében, amelyekhez erőgyűjtés céljából visszanyúlhat. Ezt nevezed az ELTE pszichológiai tanszéke nyomán „Izabella-elvnek.”
– Jobban meg kellene becsülnünk saját erőforrásainkat. Mielőtt valaki pszichológushoz fordul, fussa meg azt a bizonyos nulladik kört, és beszélgessen önmagával. Persze nagy kérdés, hogy magunkat jó társaságnak tartjuk-e. Sokszor nem tudunk kitérni a minket érő csapások elől, de nem mindegy, hogy gyártunk-e pajzsot, vagy jön az „ide lőjetek!”
Amikor valakinek idősödnek a szülei, meg szoktam kérdezni - és nem mindig aratok vele nagy sikert - hogy mi az, amit utólag sajnál, hogy nem kérdezett meg apjától, anyjától? Milyen recepteket vitt a nagyi a sírba? Néha egy családi sztori, anekdota fontos lehet, hogy összeálljon a nagy kirakósjáték. És ezt a fiatalok még megtehetik. Amikor feleségemmel anno összeházasodtunk, azt kértük nászajándékba a két anyától, hogy könyvben írják össze a saját receptjeiket. Így sikerült megmentenünk például a rebarbarás lepényüket és a lencselevesüket a feledéstől. Óriási öröm volt.
De van egy másik módszer is: a jelenből a jövőbe írni és jól elzárni. Pár napos volt a fiam, ifjú szülői hévvel írtam neki, érettségire. Majd meglátjuk, mit szól hozzá. Igazából mindaz, amiről itt beszélgetünk, a lassítást szolgálja. A 21.századi hömpölygésben, hajszoltságban jó megállni, ránézni az életünkre és elgondolkodni fontos kérdéseken.
– A könyved végén köszönetet mondasz azoknak a zenéknek, amelyeket írás közben hallgattál.
– Ez az én transzgenerációs téglám. Rám nem szépirodalmi könyvtár esett a polcokról, hanem hangjegyek. Apámtól kaptam a klasszikus zene iránti szeretetet, fogékonyságot. Olyan daraboknál van otthon-élményem, amiket nagyon sokan nem is ismernek. A kedvenceim a monumentális nagyzenekarok, az operához viszont még érnem kell. Amikor viszont járok-kelek, akkor legszívesebben az Imagine Dragons-t hallgatom, de nagyon megfog Katie Melua lágy, jazzes éneke, vagy a finn Nightwish még a Tarja Turunen-es korszakból. A zenészekre mindig úgy gondolok, mint egy olyan államnak a polgáraira, ahová én szerencsés esetben talán vízumot kaphatok.
