Az elsőfilmes Carlos Alonso Ojea ügyesen összerakta ezt a könnyed kis másfél órás rettegést? Új klasszikus született volna? Az európiai horror megmutatja Hollywoodnak hogyan kell ezt csinálni?
Kezdjük a kiemelkedő érdemekkel. Ahhoz képest, hogy sokkal kevesebb költségvetésből dolgozott Ojea, szinte Hollywood-i minőség a Gyilkos könyvklub látványvilága. A színek, a beállítások, a kamerakezelés, mind-mind elsőrangú, nem egy elsőfilmes rendező keze munkáját idézik.
Folyamatos játék a színekkel, érezni, hogy a rendező a rövidfilmek és a zenei klipek világából érkezett. Mindemellett a szintipop zene is kellően stílusos. Nagyon emlékeztetett az olasz giallo horrorra, az éles színek és a zene, de sajnos minőségileg csak az audiovizuális szintjén kerülhet ez a film a giallo legjobbjai közé, minden másban sajnos átlag alatti.
Ezen kívül a történet sem volt rossz. Kevésbé működött horrorként, sokkal inkább egy klasszikus whodunnit típusú nyomozós thrillerre emlékeztetett. A film kezdetén Ángela (Veki Velilla) és társai egy horrorkönyvklubot tartanak a könyvtárban az egyetemi óráik után. Mindannyian írók szeretnének lenni, és különösen érdeklődnek a vérfagyasztó történetek iránt.
A tanár az órák után váratlanul letámadja a diákot, és megpróbálja megerőszakolni. Ángela megmenekül, de társai bosszút forralnak a tanár ellen. Ennél többet nem árulok el, de maradjunk annyiban, hogy eléggé véres véget ér a sztori.
El is érkeztünk a legnagyobb problémához. Az egész film kitalálható. Próbálkozik mindennel a forgatókönyv. Kamuhalálokkal, elterelésekkel, red herring hegyek, de az összkép annyira béna, mint egy egyetemi vizsgafilm. Nem segít az sem, hogy a színészek csapnivalóak. Az még alapvetően nem lenne baj, hogy mindenki szép, a lányok közül, az is, akit kockának csúfolnak, megnyerne egy helyi szépségversenyt, de amennyire tökéletesek, annyira buták.
Butábbnál butább döntéseket hoznak sorra, ezzel biztosítva mindenki teljes pusztulását. Egyik színészpalánta se éri el azt, hogy aggódjunk érte. Van itt minden klisé, mint a zsibvásárban, a kötelező gyanús barát, a nagyszájú influencer, az agresszív vadállat, aki csak a bajt keresi. Egytől egyig késalávaló gyengeelméjű, akinek a halála annyira érinti meg a nézőt, mint egy szúnyogé.
A film még egy ponton ki is emeli a horrorkönyvek legnagyobb rákfenéjét, hogy klisékből építkeznek, és mivel a kliséket kívülről ismerjük, így nemhogy feszültséget nem keltenek, hanem teljesen összeomlik a cselekményük. Azzal, hogy ezt kiemelik nekünk, majd hamarjában elkövetik ezeket az említett hibákat, azzal nem lesz okosabb a horror, sőt, pont ellenkező hatást kelt.
Nem csak esik-kel, mint a Sikoly Ghostface-e, hanem jelmeze minőségileg egy focicsapat kabalafigurájával vetekszik. Egy pufidzsekire felvett fröccsöntött hatalmas bohócálarc, ami kacsint. Emellé még a választott fegyver is teljesen osztályidegen, egy random kiválasztott hegymászó csákány. Nem fogjuk az ikonikus gonoszok között számontartani ezt a röhejes próbálkozást.
A lehetőség ott lett volna, hogy egy ügyes európai slashert adjon nekünk a Netflix, de ebből csak egy nagy hasraesés lett. Ha kicsit jobban átgondolják, esetleg kihasználják a horrorregényekben rejlő meta-horror lehetőségét. Ha már annyi mindent loptak a Sikolyból, akár a zsáner kifigurázását is elcsenhették volna. Sok pénzt nem ér, 90 percnyi szórakozás egy üres estén benne van a filmben, de semmi több.
A Gyilkos könyvklub megtekinthető a Netflix műsorán, de inkább ne tegyük, hacsak nem egy délutáni hűsítő limonádé mellé kell egy kevés felesleges jumpscare.
